1. novella ~ Kiara story

(Kiara szemszöge)

Előre, hátra, jobbra nem balra. Hangzott az utasítás Tőlem. Ma nem voltam Én. Sosem volt rám jellemző a szétszórtság és az ügyetlenkedés, de most mégis ez történt. Már az ágyból kikeléssel is bajok voltak. Beszakadt majdnem az ágy. Megpróbáltam kiszállni, de helyette ki estem. Most sem táncolok. Csak nézem a többieket. Egy felejthetetlen este után persze nem nyavalyogtam, de mégis csak támolyogtam. Felejthetetlen… A nevelőapám nem vert meg. Anyu nem is tudom, hogyan nem veszi észre, hogy ez a Jack miket művel. Iszik és ver… Engem. El akarok szökni apámhoz, még ma.
Erre az elhatározásra jutottam. Itt kell hagynom az eddigi életem ezentúl a középső nevem fogom használni. Kiara. Mary Kiara Hoppens. Apu, Max Hoppens. Anyu, Victoria Raxon. És a nevelőapám, Jack Raxon.
Már este eldöntöttem, hogy ma elhagyom Virginiát. Megyek Forksba. Fáj, hogy itt kell hagynom anyut, de nem bírom tovább.
Anyu elől könnyen el tudtam titkolni, hogy mit tett velem Jack, mert megfenyegetett.


A táncóra után haza szaladtam és elkezdtem összepakolni a ruhákat. Betettem még egy ágyneműt is a biztonság kedvéért. Apu nem számít rám.
A mobilomat kiejtettem a kezemből, amikor fel akartam hívni Aput, hogy megyek. Sajnos menthetetlen volt.
Leszaladtam a konyhába és csináltam gyorsan négy szendvicset. Nem tudtam mit csináljak, hogy Anyu tudja, jól vagyok és leszek. Végül írtam egy levelet, hogy elmenten, ne keressenek, és új életet kezdek. Gondolatban hozzá tettem, hogy a bénázás már megvan.
Felhívtam a Taxi központot és megadtam egy két utcával feljebb lévő háznak a címét, mivel féltem, hogy Jack hazajön, hogy ellenőrizzen.

A taxi nem késett. Két bőröndömmel és egy kis táskával mentem. Még a házban magamhoz vettem az egyetemre félretett pénzemet.
A taxi gyors volt és kényelmes. Gyorsan a reptérnél voltunk. Megvettem a jegyet és rögtön fel is szálltam.

A repülőn elaludtam és csak a stewardess keltegetésére keltem fel. A reptérről még egy idő volt Forks. Mivel apu nem tudta, hogy jövök megint taxit hívtam.
A taxi, csak Forks határáig vitt el. Onnan gyalog indultam el.
Pocsolyákat kerülgettem és körül néztem. Tetszett ez a kis város. Az esővel sem volt különösebb bajom.
Éppen egy pocsolyát kerültem ki, amikor egy fekete Mercedes belegázolt abba a pocsolyába, amit én ügyesen kikerültem. Csurom víz lettem. Abba reménykedtem, hogy a pénz, ami a kis táskámba volt nem ázott el.
A kocsi tulajdonos rögtön megállt és kiszállt. Oda sietett hozzám, de Én csak magamat néztem. Hogy, hogy lehetek ilyen szerencsétlen.
- Elnézést. Nem láttam a… pocsolyát. – a kocsi tulajdonosának kellemes hangja volt.
- Semmi baj. Ez a nap nem az én napom – mondtam és felnéztem. Nem csak a hang volt kellemes, hanem a hozzá tartozó személy is.
- Maga új itt?- a magázódást nem értettem, de elfogadtam.
- Igen. – éppen indult vissza a kocsijához, amikor utána szóltam. – Elnézést.
- Igen?
- Nem tudja, hol lakik Max Hoppens?
- De. Miért keresed?
- A lánya vagyok. – elgondolkoztam, hogyan mutatkozzak be. – Kiara Hoppens.
- Maxnak van lánya?
- Ezek szerint nem dicsekedett velem.
- Nem… Hány éves vagy?- hirtelen tegezést sem tudtam hova tenni.
- Nemsokára tizennyolc.
- Boldog születésnapot!
- Köszönöm.
- Elvihetlek?
- Nem szeretnék zavarni. – egy értelmes válasz.
- Nem zavarsz és útba esik.
- Akkor elfogadom a felkérést.
Betettük a két bőröndöt a csomagtartóba és elindultunk apám háza felé.
Nincs felesége? Vagy csak a gyűrűt nem hordja? Egész úton a szemét figyeltem.
- Mi az?
- A szeme… annyira gyönyörű.
- Köszönöm. A tied is.
- Az enyém?
- Nem látni ilyen tengerkék szemeket mindenhol. – éreztem, hogy elpirulok.
- Köszönöm.
- Megérkeztünk.
- Köszönöm, hogy haza hozott… - haza, ezentúl ezt a házat fogom otthonomnak nevezni.
- Carlisle Cullen.
- Carlisle.
- Itt fogsz lakni?
- Igen.
- Értem. Viszlát.
- Viszlát.
Becsöngettem a házba. Nem jött ki senki. Megint csöngettem. Hallottam, hogy jön valaki.
- Mondtam már, hogy hagyj… Mary.
- Szia! Kérlek, ezentúl hívj Kiarának.
- A második neved használod? Rendben. Gyere beljebb.
- Köszönöm.
- Mi járatban?
- Ide költözök.
- Ide? De…
- Baj? Akkor megyek mamáékhoz.
- Szeretném, ha itt lennél, de ez a ház kicsi kettőnk számára.
- Semmi baj. Akkor megyek mamáékhoz. Majd találkozunk, mert a Forksi Középiskolába fogok járni
- Jó. Akkor felhívom Őt, hogy mész hozzájuk.
- Oké. Apu.
- Igen?
- Anyuknak ne mond el.
- Rendben, kicsim.
Még szerencse, hogy mama La Push-ban. lakik Forks és La Push közel vannak egymáshoz..

Gyorsan ott voltam. Mama már várt kint. Tehát apu tényleg felhívta. Papa meghalt két éve. Mamáék az mondják a jóért halt meg. Pedig harcról nem is hallottam abban az időben.
Mamám ölelő karjaiban Carlisle gondoltam.

(Carlisle szemszöge)

Otthon már várt rám Alice.
- Szia!
- Szia!- nagyon örült valaminek. - Nem gondoltam volna, hogy két év után újra…
- Alice! – lépett be az ajtón Edward.
- Most mi van? Te is láttad.
- Mit láttál?
- Azt, hogy Te újra… újra szerelmes leszel.
- Szerelmes… Alice én nem vagyok szerelmes. – mondtam és felmentem a szobámba.
- Carlisle. – Rosalie állt az ajtóban.
- Igen, Rose?
- Tudom, hogy neked Esme volt az igazi, de amit Alice látott azt…
- Nem lehetett tudni. – fejeztem be a mondatát.
- Igen. Én csak azt szeretném, ha tudnád, a családod melletted áll.
- Köszönöm.

Sokáig gondolkoztam azon, amit Alice mondott. Szerelmes? Mégis kibe? Nekem Esme volt az igazi, de két éve meghalt. Valaki újszülötteket küldött és a farkasokkal ismét összefogtunk. Nemcsak Esme halt meg. Volt egy farkas is. Idősebbik Max Hoppens. Hoppens, hol hallottam ma már ezt a nevet?
Kiara…
Lementem a lépcsőn.
- Alice.
- Igen?
- Hallottál már Kiara Hoppensről?
- Kiaráról nem, de Mary Hoppensről igen.
- Mary?
- Igen. Táncosnő volt Virginiában. Tizenhét éves mégis táncosnő. Gyereketeket tanított.
- Miért beszélsz múlt időben?
- Mert Mary ma elszökött otthonról és csak egy levelet hagyott hátra az anyjának, hogy ne keressék, mert új életet kezd.
- És mit tudni még?
- Az anyja hozzáment Jack Raxonhoz.
- Jack Raxon. Honnan ismerős a neve?
- Egy híres bankár.
- És még?- leültem a kanapéra.
- Az anyja Victoria nagyon szereti a lányát és nem érti miért ment el. – mondta Alice és ő is leült.
- Vajon miért szökött el? És hova?
- Egy taxis azt mondta elvitt egy fiatal lányt a reptérre és még véletlenül meglátta, hogy melyik gépre szál fel.
- Melyikre?
- A Seattle-i járatra.
- Seattle. Mit kereshet ott?
- Nincs ott. Az anyja azt nyilatkozta, hogy nem fogják keresni, mert megbízik a lányában. Hozzá tette valószínűleg az apjához ment.
- Nem láttam senkit Max házánál. Nem is éreztem.
- Mit kerestél ott?
- Volt egy lány, Kiara aki oda akart menni.
- Kiara. Hol olvastam már ezt a nevet?- Alice eltűnt és visszatért egy régi újsággal a kezében.
- Na?
- Mary Kiara Hoppens, a híres táncosnőt kórházba szállították. Az orvosok azt nyilatkozták, hogy semmi baja, csak rosszul lett. A rosszul lét okát nem tudjuk, viszont azt igen, hogy másnap már vidáman járta az utcákat. Sikerült megállítanunk.
- Szia!
- Hello!- hangja kedves volt.
- Jobban vagy már?
- Igen. Csak összevissza ettem.
- Mit szólsz ahhoz, hogy Jack Raxonhoz ment hozzá édesanyád.
- Semmit. – a száját kicsit elhúzta.
- És van valami terved, hogy mi leszel?
- Tervem is van. Meg már sikerült is elvégeznem egy tanfolyamot. Jack nagyon befolyásos.
- És mi volt az a tanfolyam?
- Orvosnak készülök.
- Nem táncosnőnek?
- Abból szerintem nem lehet megélni. Persze fogok táncolni is, de a mamám is dolgozott mellette.
- A mamád?
- Rachelle Hoppens.
- Nem hallottunk róla.
- Szerintem hallottatok már róla csak a lánykori nevén. Rachelle Wetz. Paul Wetz lánya.
- A La Pushban élő Paul Wetz?
- Igen. De már meghalt.
- És apukáddal szoktál találkozni?
- Igen, bár jobban szeretnék egyszer ellátogatni hozzá.
- Eddig nem voltál ott?
- Egyszer, de anyu szerint nagyon esős.
- Anyukád nem szereti az esőt?
- Nem.
- És Te?
- Semmi bajom vele. Szeretek esőben táncolni és esőben sétálni.
- Akkor, ha neked a mamád La Pushban lakik, akkor Te…?
- Igen. Quileute indián vagyok. De nem látszik, mert anyutól örököltem a külsőm.
- Akkor fürge vagy és minden melletted áll, mert nem ügyetlenkedsz.
- Sőt. Szétszórt sem vagyok.
- Akkor örülünk.
- Sziasztok!- elköszönt és elment.
Ezt az interjút soha senki sem fogja elfelejteni, vagy de. Köszönjük Mary, hogy adtál nekünk interjút. – olvasta az újságot Alice.
- Mary Kiara Hoppens?
- Új életet kezd.
- A második nevével.
- De vajon miért? Carlisle, szerintem menekül.
- Menekül?
- Ide jött. És La Pushban fog élni.
- Átváltozik?- kérdeztem és Alice szemébe néztem.
- Igen, de nem szeretne farkas lenni, mert akkor nem léphetje át a határt.
- Miért akarná átlépni?
- Hát…
- Alice!- Edward jött be futva az ajtón.
- Mi az Edward?
- Újabb farkas?- Edward utálta a farkasokat.
- Átváltozott?
- Nem, még nem.
- Akkor meg?
- Ki ez a lány? Túl ember. Nem lehet farkas.
- Benne él. Sajnálom, de nem tehetünk ellene semmit.
- Hallottam a gondolatait.
- És?
- Szerelmes. De nem biztos benne.
- Ki szerelmes?- kérdezte Jasper, aki most lépett be az ajtón. A szakadt ruhája vadászásról árulkodott.
- Egy lány. Egy vérfarkas.
- Alakváltó. Edward. – mondta Emmett, aki szintén vadászni volt.
- Akkor AZ.
- Ez szerződésszegés?- kérdezte Rose. – Vagy csak nálunk az, ha egy másik vámpír is lesz.
- Igen. Szerződést szegnek, ha átváltozik.
- Akkor harcolhatunk. – vigyorgott Emmett.
- Igen. – elhaló hangon mondtam.
- Akkor enyém az újonc. – mondta Emmett és eltűnt.
- Nincsenek sokan. Sőt. A falka elment és már csak öten vannak. És az új lány. – mondta Edward.
- Én nem megyek. – mondta Jasper. – Túl sok lenne az érzelem.
Felmentem a szobámba és becsaptam az ajtót. Nem szeretek öldösni. És szegény lány nem tehet róla.

(Kiara szemszöge)

Ma nem voltam ügyetlen. Kezdett visszatérni a régi énem. Mama nagyon sokat segített, hogy jól tanuljak. Tanított nekem harcot is. Azt mondta lehet, hogy szükség lesz rá. Nem értettem.
Ma reggel nem volt jókedvű, mint máskor.
- Öltözz!
- De mi a baj?
- Ide jönnek.
- Kik?
- Majd meglátod.
- Oké.
Felvettem egy melegítő nadrágot és egy rövid ujjú pólót.
Elkezdtünk gyakorolni. A mama sokat mesélt nekem a farkasokról. És tegnap valami fura dolog történt. Átváltoztam.
Aranybarna bundám volt. Mama azt mondta nagyon szép.

Táncoltam és úgy támadott meg mama, hogy tanuljak és figyeljek.
De én csak folytattam a táncot. A többiek elmentek Floridába és Vancouverbe. Csak én és a mama maradtunk itt.
- Mama, miért mentek el a többiek?
- Mert félnek.
- Akkor mi miért nem mentünk el?
- Félsz?
- Nem.
- Akkor?
- Folytatjuk a gyakorlást?
Nem szólt semmit csak lefogott. Könnyűszerrel kisiklottam a kezei közül.
Táncoltam és közben Carlislera gondoltam. Arra a gyönyörű topáz szempárra. Az ajkaira, amelyek oly tökéletesek voltak. Mióta láttam azóta, csak Rá gondolok. Ma van a szülinapom.
- Kiara!- szólt a mama idegesen.
- Igen?
- Jönnek.
- Most?
- Igen.
Beálltam mama mellé és onnan figyeltem, hogy honnan jönnek.
Szemből jöttek. hatan. Mind gyönyörűek voltak. Egy embert felismertem közülük.
Carlisle Cullen.
- Rachelle. – szólította meg Carlisle a mamámat.
- Carlisle.
- Ti is meritek egymást?- fordultam mamával szembe.
- Igen. Állj vissza.
- Jó. – engedelmesen visszaálltam és körül néztem. Mit keres itt Carlisle Cullen? Kik ezek? Mit akarnak?
- Mary. Edward vagyok. Edward Cullen. Mi vagyunk Carlisle családja. És…
- Nem vagyok Mary. Nem akarom, hogy Mary legyek. Én nem leszek Mary, akit mindig vernek. Kiara vagyok, és soha nem megyek vissza anyához. – ordibáltam.
- Jack?- kérdezte mama halkan.
- Igen. – még mindig dühösen mondtam.
- Te veszélyes vagy. – mondta Edward.
- Veszélyes? Nem, nem vagyok veszélyes.
- Ránk nézve vagy veszélyes és szerződést szegtetek.
- Edward… - szólt egy rövid koboldszerű lány Edwardnak.
- Alice. Tudjuk, mit hoz a jövő semmi esélye.
- Értem már, csak azt nem, hogy milyen szerződés…
- A szerződés a vámpírok és a vérfarkasok között jött létre még régebben. És mi megszegtük… - mondta mama.
- Nem. Te nem szegted meg. Csak én. Hát ezért menekültek el? Miattam.
- Nem. Nem miattad, csak féltek.
- Én jöttem ide. Kár volt. Maradhattam volna anyánál. Hallgatnom kellett volna apára, amikor azt mondta nem férünk el ketten a házban. De én ide jöttem. Nem baj. Emlékek hada ostoroz meg. Amik nem az enyémek. És hidd el tudom, hogy milyen volt amikor papa… De neked el kell menned. Mert meg kell mondanod apának, hogy ne tegye, amit akar… És anyának, hogy Jack nem az, aminek mutatja magát.
- Nem megyek. Te vagy az unokám. Az egyetlen. – mondta és folytatta. - Talán tudunk valamit tenni az ügy érdekében. – a folytatást nem nekem célozta.
- Sajnálom, de…
- Alice tudom, hogy láttad. Láttad azt, ami történt velem. De most már csak várom a végét. – mondtam a rövid, fekete hajú lánynak.
- Sajnálom. – mondta.
Emmett támadott meg. Azt hittem sikerül elfutnom, de elestem. Elestem és nem keltem fel. A mamám elém ugrott és Emmett Őt roppantotta össze. Nem keltem fel, mert a zokogástól nem tudtam. De vettem egy nagy levegőt és felálltam.
Mindenki megtámadt kivéve Carlisle. Emmett próbált elkapni. De én csak céltalanul mentem. Aztán elkezdtem táncolni és úgy tértem ki a támadások elől.
- Állj!- hallottam Carlisle hangját.
Emmett lefogott és Edward is ott volt, hogy meggátolja a szökésem. Alice csak ált és nézett. Hol rám, hol Carlislera.
- Carlisle. Kérlek.
- Alice. Nem tehetünk semmit.
- De igen, mert Esme…
- Esme?
- Esme nem szeretné, ha valami történne ezzel a lánnyal.
- Hagyd. Hisz ki vagyok én? Csak egy kis lány. Egy alakváltó. De az emlékek rám törtek és tudom, hogy nem lehet semmit csinálni. Én csak egy napra lehettem Esme. És akkor nem találkoztunk. Azóta csak néhány dologra emlékszem. De nem baj. – mondtam és próbáltam tartalékolni a levegőt, mert túl erősen szorítottak.
- De láttam. Láttam, hogy a szülinapodon és a szülinapod után boldog vagy.
- Alice. Kötve hiszem, hogy a szülinapom után vagy a szülinapomon boldog leszek. Láttad, de csak egy futó pillantás volt.
- Boldog leszel a születésnapodon. Hisz azért Boldog szülinapot!
- Kár, hogy nem lehetek a barátnőd. – mondtam és lenéztem a földre.
- Nem… nem tudom mi történt, de te fontos vagy számomra. – hallottam közvetlen közelembe Carlisle hangját.
A következő pillanatban gyengén hullottam a földre. Emmett elengedett, de én már nem bírtam. Fontos vagyok neki. Legalább ebben a tudatban halok meg.
- Carlisle, szeret téged. – hallottam Edward hangját.
- Én mondtam. – mondta Alice.
- Vele láttál?
- Igen. Szerelmes vagy. Belé. De majdnem megölted…
- Én nem bocsátom meg magamnak, ami ma történt.

Egy puha ágyban keltem fel. Az ágy mellett egy széken Carlisle ült és fogta a kezem.
- Én úgy sajnálom. – kezdte.
- Nem a maga hibája.
- Tegeződjünk.
- Rendben. De most is szerződést szegünk.
- Nem érdekel a szerződés.
- Ezek mik?- kérdeztem és a lábam előtt heverő csokoládé halmazokra mutattam.
- Emmett, Edward, Rosalie és Alice bocsánatkérő csokoládéjai.
- Nem kellett volna.
- Alice azt mondta nagyon szereted a csokit.
- Ez igaz. De ez csak nekem sok lesz.
- Nem kell most megenni az összeset.
- Gondoltam. De Edward… Edward hallotta a gondolataimat?
- Igen. Edward gondolatolvasó. – mondta és felült mellém.
- Akkor nem szabad gondolkozni.
- Azt mondta a harc közben sem gondolkoztál.
- Csak táncoltam. De megint elestem. – megsimogatta a karomat.
- Sssz.
- Fájt? Pedig nem is értem hozzá nagyon.
- Semmi baj. És tudom. – megpróbálta felhúzni a pólóm ujját, de nem engedtem neki.
- Kérlek.
- Hát jó. – mondtam és elengedtem a kezét. Amikor felhúzta a pólóm ujját döbbenten nézte a látványt.
- Mi történt?
- Nem érdekes. – mondtam és elrántottam a kezem.
- Kiara. Ez a Mary élet eltüntetésének oka?
- Igen. De már nem fáj, csak kicsit hideg volt a kezed.
- Bocsánat. Máshol is megvert?
- A hátamat.
- És mikor?
- Minden nap, amikor hazajött és anyu nem volt otthon. Egyszer rálépett a lábamra. És eltört.
- Ígérem soha többé nem fog bántani. – mondta és megölelt.
- Fel kéne hívnom apát, hogy…
- Alice már elintézte.
- Akkor… körül nézhetek?
- Persze.
Miután végig néztem az egész házat lementem a nappaliba.
- Kiara. – szaladt oda hozzám Alice.
- Alice.
- Hello!- köszönt egy szőke hajú fiú, aki az előbb Alice kezét fogta. – Jasper vagyok.
- Szia!- integettem neki.
- Van egy meglepetésem.
- Meglepetés?
- Igen. Nehéz dolgom volt, mert nem tudtam, hogy mit fogsz csinálni, mert nem döntötted el.
- Tényleg nem tudtam.
Bevezetett a konyhába és rá mutatott a pultra. Egy hatalmas torta volt rajta.
- Alice. Ez hatalmas.
- Tudom, de jól nézett ki.
- Ti esztek?
- Nem, de valaki fog csak a te kedvedért és képzeld el ízleni fog neki.
- Egy vámpírnak a véren kívül mi ízlik?
- Előtörnek belőle az emberi tulajdonságok, de ne mond el neki, hogy elmondtam.
- Oké, de nem is tudnám elmondani, mert nem tudom, kiről van szó.
- Nem mondtam el?
- Nem. – mondtam és nevettem Alice értetlen arca láttán
- Nem vicces. – ő is elkezdett nevetni. – Na, jó, mégis.
- Alice, majd mesélsz a vámpírokról?
- Persze, ha te is mesélsz magadról.
- Oké.
- Mindjárt lejönnek.
Mikor mindenki lejött hirtelen nem tudtam mit szólni. Emmett volt, aki először jött oda.
- Boldog születésnapot!- mondta és felkapott.
- Köszi. – rámosolyogtam.
Aztán sorban jöttek felköszönteni. Megismerkedtem Bellával.
Legutoljára Carlisle jött oda.
Megölelt, de én magamhoz húztam. Pont akkora voltam, hogy rá tudtam tenni a fejem a vállára.
- Boldog szülinapot!
- Köszönöm.
Alice kézen ragadott és a kezembe adott egy tortavágó kést. Soha életembe nem fogtam még ilyen kést. Mindenesetre magamtól eltartva fogtam.
- Szerinted megvágja magát?- kérdezte halkan nevetve Emmett Edwardot.
- Nem tudom. Nem fogott még sosem ilyen nagy kést.
- Társaságban nem illik sugdolózni.
- Bocsánat. Azon gondolkozom, hogy tényleg jó késdobáló lennél-e. – mondta Edward és közben kuncogott.
- Nem tudom. Majd kipróbálom.
- Akkor hívd át az egyik barátnőd.
- Nem szándékoztam uzsit hozni. – mondtam és ránéztem.
- Kár… Akkor kin fogod kipróbálni?
- Nem tudom, majd egy babán. Van is egy babám. Annak nem eshet semmi baja.
- Szegény baba.
- Azt kaptam Jacktől. Azt mondta, majd tizennyolc éves koromban azt csinálok vele amit akarok, de előtte nézzem meg a tartalmát.
- És megnézted?- kérdezte Bella.
- Nem. Nem különösebben érdekel. Hacsak nem a Woodozás receptje van benne.
- Woodozni akarsz?
- Kipróbálnám, de igazából nem vagyok egy bűnöző típus. Mostanában az ágyból kiszállás sem megy.
- Bella kettő. – mondta vigyorogva Emmett.
- Hé. – mondta Bella szúrós pillantással.
- Miért?
- Mert amikor Bella ember volt akkor Ő is kicsit ügyetlen volt.
- Én nem voltam mindig. Csak amióta utolsó reggel keltem fel Virginában, akkortól vagyok ilyen.
- Lehet, hogy a sors akarta így.
- De mégsem történt semmi. A pocsolyát is kikerültem. – ránéztem Carlislera.
- Igen, abban én vagyok a bűnös.
- Pedig te nem szoktál lefröcskölni senkit. – mondta Edward és Bellát szorította magához.
- De ha nem fröcskölöm le, akkor nem alakult volna így.
- Melyik része nem alakult volna így?- kérdeztem és a kést néztem, közelebbről.
- Lehetőleg ne nézd meg, hogy milyen éles. – mondta Edward.
- Nem szándékoztam. Csak érdekes és tetszik.
- Tudsz főzni?
- Igen.
- Akkor miért nézed a kést, mintha nem láttál volna még?
- Nem úgy nézem. Csak elgondolkoztam. – vajon a vámpírok…
- Nem használ a tőr a szívbe.
- Próbálttok már?- kérdeztem.
- Carlisle mindent megpróbált az elején.
- Nem sikerült neki.
- Nem.
- Hála az égnek.
- Rátért a vega életmódra, mert már nagyon éhes volt. – mondta Emmett.
- De éhen halni se tudtok.
- Éhen halni?
- Aha. Ha egy ember nem eszik sokáig akkor belehal.
- Mikor ettél utoljára?- kérdezte Bella.
- Milyen nap van?
- Attól függ a válaszod?
- Tényleg nem tudom milyen nap van.
- De a dátumot tudod?
- Igen. De milyen nap van?
- Péntek. – mondta Jasper.
- Már szombat. Pirkadat van. – javította ki Alice.
- Akkor most születtem meg.
- Pirkadatkor?
- Igen. A nap első sugaraival. De mindig az előtte lévő nap tartjuk meg a szülinapom, mert pirkadatkor sosem akarták.
- Akkor most fújd el a gyertyát.
- Gyertyát?- hátranéztem és a tortán egy 18-as gyertya díszelgett.
Elfújtam a gyertyát, de előtte kívántam.
- Ugye kívántál előtte?- kérdezte Rosalie.
- Igen.
- Vágd fel a tortát. – kért Alice.
- Oké. – nagy levegőt vettem és vágtam egy szeletet. - Sacher torta. Köszönöm Alice.
- Nincs mit.
- Sacher? Az volt emberkoromba a kedvencem. – mondta Carlisle.
Ránéztem Alicere és ő bólintott. Szóval Carlisle az, aki enni fog.
Vágott magának egy szeletet. Vékonyabb volt, mint az enyém.
Megkóstolta, de az első nyelésnél elfintorogta magát. Rámosolyogtam. A második falat után élvezettel ette.
Én szép lassan ettem. A többiek és Én is csak néztünk, amikor Carlisle vágott magának egy újabb, vékony szeletet.
Én akkor végeztem az első szelettel, amikor Ő a másodikkal.
Odajött és letörölte a szám széléről a csokit.
Alice betette egy CD-t és utána eltűntek.
Carlisle felkért egy táncra és elkezdtünk táncolni. Én nem tudtam keringőzni, de Ő megtanított.
Aztán visszajöttek a többiek és elkezdtünk beszélgetni.
- Képzeljétek el. Látom a jövőt.
- És ez miért újdonság?- kérdezte Rosalie.
- Kiara. Alakváltó.
- Nem látnád a jövőmet?
- Nem, csak homályosan.
- Összesen egyszer változtál át. – mondta Edward.
- Nem akarok alakváltó lenni, ha van egy határ.
- Te lemondtál arról, hogy alakváltó legyél. – mondta Edward.
- Ezt nem értem.
- Az a lényeg, hogy bármikor itt lehetsz, mert nem vagy többé képes átváltozni.
Nagyot ásítottam. Aztán eldőltem. Éreztem, hogy egy hideg kar megfog és felvisz.
Nagy álmosságomban mondtam még valamit.
- Carlisle, szeretlek.
- Én is, Kiara.
- Maradj itt, olyan jó hideg vagy.
Lefeküdt mellém, én pedig ráfeküdtem a mellkasára. Éreztem, hogy simogat, míg én alszom.
Nem érdekelt, hogy lehet, hogy várnom kell Rá. Szerettem és tiszteltem. Azt akartam, hogy minden menjen a maga sorrendjében, ahogy a sors akarja. Nem féltem, hogy csak egy álom volt.

Sokáig aludtam, de Carlisle nem mozdult el. Ugyanott feküdt ahol este.
- Jó reggelt!- köszöntem és felnéztem a szemébe.
- Neked is. – mondta és egy puszit nyomott a fejemre. – Hogy aludtál?
- Jól.
- Beszéltél álmodban.
- Mit?
- Főként a nevemet mondogattad, de a szeretem szót sem kímélted.
- Szeretlek, Carlisle. – mondtam és felültem törökülésbe.
- Én is szeretlek, Kiara. – mondta és az arcomat simogatta.
- Szeretnék örökre így maradni. – a kezére tettem az enyémet és végig simítottam jéghideg, sima bőrén.
- Én is, de sajnos nem lehet.
- Miért?
- Mert, ha így maradnánk, akkor nem tudnám ezt csinálni.
Felült és két keze közé fogta az arcom. Mélyen egymás szemébe néztünk.
Óvatosan magához húzott és ajkaink összeértek. Rövid ideig voltunk így, túl rövid ideig.
Belenéztem a szemébe és visszacsókoltam. Ez a csók sokkal forróbb volt, mint az előző és sokkal hosszabb is.
Finoman eltolt magától.
- Bocsánat. – kért elnézést.
- Semmi baj.
- Még kell egy kis idő, amíg megszokom, hogy ember vagy.
- Várok.
- Nem vagy éhes?
- Egy kicsit.
Kézen fogott és levezetett a konyhába. Alice és Rose készítették a kaját. Bella figyelte őket. A fiúkat nem láttam sehol.
- Jó reggelt!- szaladt oda Alice és megölelt.
- Nektek is. – integettem a többiek felé.
- Gyere. Készen van a reggelid. Nem hagyjuk, hogy csak keveset egyél.
- Fel akartok hizlalni?
- Igen, mint a Jancsi és Juliskában.
- De ott a fiút hizlalták és a lányt, pedig házimunkára fogta.
- Se Carlislet nem fogjuk felhizlalni, se téged házimunkára fogni. Jobb, sokkal jobb ötleteim vannak.
- Alice, még csak most kelt fel. – mondta Carlisle és hátulról átölelt. – Ha nem akarsz menni nem muszály. – súgta a fülembe.
- Oké, de most Én vagy inkább Te nem akarod, hogy menjek?
- Felőlem oda mész ahová szeretnél. – mondta kicsit sértődötten.
- Most mi a baj?
- Nincs baj. – mondta és megpuszilt a fülemnél.
- Akkor jó.
- Carlisle, szeret vásárolni.
- Vásárolni? A vásárlásról jut eszembe. Amikor lefröcsköltél vízzel, akkor eláztattad az egyetemi pénzem. Mit mondok anyunak vagy apunak?
- Majd kisegítelek.
- Kira, Én fizetek. – mondta Alice.
- Sosem szólítottak Kirának.
Leültem enni. Két szendvicset kaptam. Az egyik egy sajtos szendvics volt. A másik egy nutellás.
Még kaptam egy búcsú puszit, de Alicenek kellett elszakítani minket egymástól.
Kivételesen csak ketten mentünk.

Kiveséztük az életem és a vámpírokat. Imádtam vásárolni. És jó volt valakivel menni és az összes butikba benézni.

Este értünk haza, nagyon sok szatyorral. Carlisle nem volt a házban. Edward azt mondta behívták. Szomorú lettem, de nem sokáig. Hirtelen nyugalom áradt szét az egész testemben.
- Ez jó.
- Végre valaki nem panaszkodik. – mondta mosolyogva Jasper.
- Panaszkodnak? Én el tudnám viselni, persze nem mindig, de most jól jött.
- Tudom. Éreztem. Nemsokára itthon lesz.
- Apa biztos nagyon vár már…
- Apukád azt mondta, hogy maradhatsz. – mondta Alice.
- Biztos, hogy az én apukámmal beszéltél?
- Biztos. Elköltözött.
- Mi? Miért csak most mondod?
- Nyugi.
- Oké. Ebben Jazz a szakértő.
- Ha szeretnéd. – mondta Jazz és lenyugodtam, ismét.
Leültem a kanapéra és ott vártam.

Késő este lett és Én elaludtam. Alice betakart egy pokróccal, mert amikor fel akart vinni heves tiltakozásba kezdtem.
Hallottam, hogy valaki belép az ajtón. Aztán hideg kezeket éreztem a vállaimon. Kinyitottam a szemem.
- Itt vagy?
- Igen, de te miért nem vagy fent a szobába?
- Vártalak.
- Neked szükséged van az alvásra.
- Aludtam.
- Még aludj egy kicsit.
- Rendben, de majd beszélünk?
- Ígérem. – nyomott egy puszit a fejemre. – Itt maradok.
- Oké.
Elaludtam ismét. És most álmodtam is.

Reggel korán fent voltam.
- Jó reggelt!
- Puszit se kapok?
- De máris. – és nyomott egy puszit először az arcomra, majd a számra. Ajkaink becézték egymást, de minden jónak vége szakad egyszer.
- Tudom, ember vagyok. – mondtam miután eltolt magától.
- Bocsáss meg. De soha senkinek nem csábított még így a vére.
- Ezt vehetem bóknak?
- Igen.
- Akkor, köszönöm.
- Mit álmodtál?
- Hasra estem.
- Jó álom.
- Igenis az volt. Csak nem tudom… Emmett és Rosalie összeházasodnak?
- Minden évben. Miért?
- Mert Rose egy mennyasszonyi ruhában volt, amikor eltanyáltam.
- Nem fogsz, majd elkapunk. – mondta Alice.
- Köszi.
- De megálmodtad?
- Nem Alice, csak álmodtam. Én nem vagyok médium.
- Na, megyek és készítem a reggelid. – mondta és eltűnt.
- Kira.
- Igen?
- Azt szeretném kérdezni, hogy esetleg lenne-e kedved ide költözni?
- Igen. – mondtam és megcsókoltam, de olyan hirtelen, hogy hátradőltünk mind ketten.
A földön feküdtünk. Én rajta Carlisle-on.
- Ez jó volt. – mondtam megszakítva ezzel a csókunk.
- Egyetértek, de miért hagytad abba a csókot?
- Mert úgy nem tudok beszélni. – grimaszoltam.
- Én sem.
- De neked nem kell levegőt sem venned.
- De megszokásból szoktam. És rászoktattál a csokira.
- De te tudsz nélküle élni.
- Miért? Te nem tudsz?
- Még nem próbáltam. – mondtam és felpattantam Róla.
Egy térd alá érő ruhát viseltem. Ezt vettük utoljára tegnap.
Elkezdtem futni és Ő kergetett. De elkapott.
- Hé. Nem ér. A birtokodban van egy szuper vámpír képesség.
- Ugye nem…?
- Nem akarok vámpír lenni. Én veled akarok lenni és nem vámpír.
- Jobb vagyok, mint a vámpírság?- kérdezte és átölelt.
- Ezt Én is kérdezhetném.
- Először te.
- Nem tudom milyen vámpírnak lenni. De te biztosan jobb vagy. Te jössz.
- Ezerszer jobb vagy, mint a vámpírság.
- De képzeld el, ha nem lennél vámpír, akkor nem tudnál este lehűteni.
- Meleged van?
- Én ruhában alszok, tehát lényegesen meleg van.
- Kész a reggeli. Carlisle, esetleg egy kis csokit?- jött be megint Alice.
- Köszönöm nem. Kirának viszont adjatok egy üveg nutellát.
- Egy üveget? De az nagyon sok.
- Most nem kívánom. – mondtam és ránéztem Alicere, aki Carlislera nézett és elhúzott a kezemnél fogva.
- Majd veszünk egy bontatlan üveget és akkor azt eheted. Vagy Te és Carlisle. – mondta Alice.
- Oké, de szeretheti egy vámpír a csokit?
- Nincs megszabva.
- Megnyugodtam.
- Miért?
- Mert a vámpíroknak a vér az éltetőjük.
- És neked?
- Nekem a csoki. – mondtam és együtt nevettünk Aliceszel.
- Ma nincs suli és szünet lesz.
- Mennyid ideig?
- Két hét.
- Éljen. Virginiában nem volt ilyen hosszú a szünet.
- Az rossz lehetett. – mondta miközben én elkezdtem enni.
- Igen, de Forksban nem szokott ilyen meleg lenni.
- Tudom. Carlisle nem megy be dolgozni.
- Nem? Miért?
- Majd mesél.
- Oké. Ezért vettünk nyári ruhát is?
- Akár hiszed akár nem itt is szokott napos idő lenni.
- Az jó.
- Igen. – mondta már szerelmem, a hátam mögül.
- Mi a mai program?- kérdeztem miután az utolsó falatot is lenyeltem.
- Elmegyünk sétálni.
- Oké. Még nem nagyon voltam itt.
- Nagyon szép környék.
Felmentem a szobámba és átöltöztem. Egy tréning nadrágot vettem fel, amit tegnap vettünk Aliceszel. Felvettem egy rövid ujjú pólót. És a derekamra kötöttem egy pulcsit.
A hajamat kiengedtem.
- Gyors voltál. – mondta elismerően Carlisle.
- Te sem voltál lassú.
- Mehetünk?
- Persze.

Az úton lassan, emberi tempóba mentünk. Carlisle egy folyó partjához vezetett.
- Ez nagyon szép. – mondtam és leültem a földre. A fű nagy volt, de nem vészesen.
- Ez a kedvenc helyem. Nagyon szép és csendes. – mondta az árnyékban állva.
- Miért nem jössz ide?- kérdeztem szomorkás hangon.
Kiállt a napra és a bőre a napfény hatására megcsillant.
- Gyönyörű vagy. Mint a márvány.
- Tényleg szép?
- Nem félek tőled.
- Nem?
- Tudom, hogy sosem bántanál.
- Ez igaz. – mondta és leült mellém a fűbe.
- Mesélsz magadról?- kérdeztem és megfogtam a kezét.
- Mit szeretnél tudni?
- Mi a munkád, mert mindenki mondja, hogy bementél, behívtak, de nem tudom, hogy hova.
- Orvos vagyok.
- Orvos? Biztos te vagy a legjobb orvos.
- Lehet. De szerintem te se lennél rossz.
- Az interjú. – mondtam magamnak.
- Igen.
- Ki az a nő, aki az asztalodon van egy képen?
- Esme. – elnézett a víz túl partjára. – Ő volt a feleségem.
- Mi történt?
- Valaki újszülötteket küldött ide és meghalt a csatában.
- Mint a nagypapám.
- Igen. Ő is ott harcolt.
- Most már mama is ott van vele. – hallottam, hogy felszisszen. – Nem a te hibád.
- Kiara. Miattam támadtak meg Titeket.
- Nem. Én szegtem meg a szerződést.
Még mielőtt válaszolhatott volna megcsókoltam.
- Ezzel nem vitatkozom. – mondta és visszacsókolt.
- Helyes. – mondtam már az ölében ülve.
- Annyira jó veled.
- Mama mesélt valami bevésődés dologról.
- De az csak azután lehet, miután átváltoztál.
- De én átváltoztam.
- De előtte láttuk egymást.
- Igaz.
- Szeretsz táncolni?
- Igen. – mondtam mire hirtelen már álltunk.
Elkezdtünk táncolni. Nagyon élveztük. Aztán fogócskáztunk.
- Na, szép volt Kiara. – mondtam egy fának az aljában ülve.
- Kiara, hol vagy?
- Itt. – amikor meglátta, hogy a földön ülök nagyon megijedt.
- Csak kibicsaklót a bokám. – nyugtattam.
- Megnézhetem? – kérdezte és már Ő is a földön ült.
- Felőlem. – a kezébe vette óvatosan a bokám és elkezdte a szemével vizsgálni.
- Aú. – mondtam, amikor hozzáért.
- Bocsánat.
- Semmi baj, de jó volt a hideg.
- Bedagadt.
- Már nem is fáj, annyira. – úgy nézett rám, hogy tudtam a kórház szó kering a fejében. – Nem!
- Mi nem?- kérdezte rémült arcom láttán. – Gondolatolvasó vagy?
- Nem, de könnyű kitalálni mire gondoltál az előbb.
- Ha nem akarod, akkor nem.
- Tényleg?- kérdeztem megkönnyebbülve.
- Mondtam már, hogy nem csak én vagyok orvos a családban?
- Nem. Ki még?
- Edward.
- Akkor minek kórházba menni?
- Nem szereted a kórházakat?
- Nem szeretem, amikor lebetegeznek. Amikor nem is vagyok az.
- Akkor nem vagy beteg, de otthon is az ágyban fogsz feküdni.
- Nem!- tiltakoztam és megpróbáltam elvenni a lábam, de nem sikerült, mert Carlisle lefogta.
- Se kórház, se otthon. Neked azzal van bajod, hogy egy helyben kell maradnod.
- Egy versenytáncostól mit vártál?
- Igaz. Rendben. Egyezzünk meg. Holnapig fekszel, ha nem megy le a duzzanat, akkor beviszlek a kórházba.
- De…
- És a vizsgálatok után haza viszlek és otthon fogsz lábadozni.
- Akkor menjünk most oda. – mondtam megadóan.
- Nyugi. Haza viszlek.
- De ha nem…
Hirtelen felkapott és úgy vitt. A nyaka köré fontam a kezemet. Beletúrtam a hajába.
- Te egész végig erre játszottál. – toltam el magamtól.
- Nem tagadom. – mondta nevetve.
- Soha többé nem fogom elmondani, hogy hol vagyok.
- Akkor megkérdezem Alicet.
- Jó.
Beértünk a kórházba. A nővérek csak olvadoztak és hősként kiáltották ki Carlislet, mert egy ügyetlen kislányt behozott.
- Nem is vagyok ügyetlen. – mondtam magamnak, de Carlisle meghallotta.
- Féltékeny vagy?
- Annak kell lennem?
- Nem.
- Bízok benned.
Belépett egy fekete hajú orvos.
- Hello, Carlisle!- köszönt szerelmemnek. – Szia!- ez a köszönés már nekem szólt.
- Charlie. – szerelmem csak bólintott.
- Dr. Matthew vagyok. Te pedig Kiara Hoppens.
- Igen.
- Mond el mi történt.
- Fogócskáztunk és kibicsaklót a bokája. – válaszolt helyettem Carlisle.
- Megnézzük, hogy tényleg csak kibicsaklót vagy eltört.
- Oké.
- Carlisle, kint megvárhatod a lányt.
- Rendben.
A vizsgálaton nyomkodta a lábam. Ha eddig nem tört el, akkor most már biztos.
Aztán kiderült, hogy alig ért hozzá.
Behívta Carlislet.
- Még szerencse, hogy megtaláltad. – elég feledékeny. – Ennek a kislánynak eltört a lába. Majdnem nyílt törése van. Egy csont majdnem átszúródott a bőrén.
- Óóó. – mondtam, ez a diagnózis csöppet sem tetszett.
- Nem lesz semmi baj. – Carlisle oda jöttés megfogta a kezem. – Itt vagyok.
- Nem kell műteni, viszont a csontokat helyre kell tenni. – mondta Dr. Matthew.
- Szerencséd, hogy nem vagy vérfarkas, mert akkor lehet, hogy már újra el kellene törni a csontokat, mert rosszul forrt össze. – suttogta szerelmem a fülembe.
- De hát az vagyok. – súgtam vissza.
- De lemondtál a farkas énedről, ezért nem forr össze gyorsan a csont. – súgta ismét a fülembe.
- Carlisle, segítesz?- kérdezte Dr. Matthew.
- Persze.
- Nem azt mondtad, hogy jobban csábít a vérem, mint bárkié?- kérdeztem megint a fülébe suttogva.
- Kibírom, és tegnap voltam vadászni. – folytatta a suttogást.
- Oké. – mondtam.
- Lehet, hogy egy kicsit fájni fog.
Carlisle lefogta a felső testem és csitítgatott. Érzetem, hogy mielőtt elkezdi Dr. Matthew még egyszer megnézte a felálló csontot. Aztán megpróbálta visszatenni a helyére. Az elején még bírtam, de amikor a csont átfúrta a bőröm nem bírtam tovább. Nem kaphattam érzéstelenítőt.
Carlisle hideg kezét az Én verejtékező homlokomra tette. Nagyon jól esett.
Aztán még egy éles fájdalom és éreztem, hogy vége van.
- Nagyon jól viselte. – mondta Dr. Matthew, amikor fáradtan néztem fel.
- Itt vagyok.
- Nagyon ügyes voltál. – mondta Carlisle.
- Nem szokták így elviselni. Te pedig az elején meg sem szisszentél. – folytatta Dr. Matthew. – Begipszelni nem lehet, csak bekötöm.
- Miért nem lehet begipszelni?
- Mert szeretnénk, ha a bőröd is begyógyulna. És az, ha levegőzik gyorsabban begyógyul.
- Tudom.
- Orvosnak tanul. – mondta Carlisle.
- Oké. Akkor feküdj hanyatt. - Carlisle elengedett és hanyatt feküdtem.
- Kész is. – mondta Carlisle Dr. Mathew előtt.
- Most egy napig csak feküdnöd szabad és talán benn kéne maradnod.
- Nem!- jelentettem ki.
- Rendben. És holnap is csak mankóval járhatsz.
- Szuper. – mondtam, már használtam mankót egész jól megy.
- Majd az elején valaki segít, aztán megszokod.
- Nem szükséges, már volt szerencsém használni. – megcsörrent Carlisle telefonja.
- Igen?- szólt bele szerelmem. – Adom.
- Haló?- szóltam bele. – Alice nincs semmi bajom, majd otthon. Nyugi, szólj Jazznek.
Carlisle eltette a telefont és megfogta a kezem.
Dr. Matthew adott egy fa mankót.
- Na.
- Mi az?- kérdezték egyszerre.
- Istenem. – mondtam és folytattam. – Ugyanilyet használtam.
- Ezt tulajdonképpen táncosoknak szoktuk adni, mert olyan bot. – mondta Dr. Matthew.
- Vagy pedig sztároknak. – folytattam.
- Igen.
Carlisle az ölébe vett Én pedig a mankót.

Otthon már vártak. Alice a kanapéra tett egy puha paplant. Vékony volt, de puha.
Carlisle lefektetett, de Alice hozott egy párnát a hátam mögé, hogy tudjak ülni.
- Köszi, Alice!
- Nincs mit. – mondta a barátnőm és bement a konyhába ebédet készíteni.
- Feküdnöd kéne. – mondta Carlisle és leült elém a földre.
- Kérlek. Így jó. – mondtam és megfogtam a kezét. – Nehéz volt?
- Igen. De nehezebb volt látnom, ahogy vergődsz a kíntól.
- Miért nem mentél ki?
- Nem akartalak ott hagyni.
- Ha megtudom, hogy egy kezdő kezébe kezdtem akkor baj lesz. – fenyegettem.
- Már két hónapja itt dolgozik.
- Két hónapja? Ezt nem hiszem el. – mondtam és elfordultam tőle.
- Kiara. Kérlek. Kész kín volt látni, hogy… - visszafordultam.
- Féltékeny voltál?- kérdeztem és egy puszit nyomtam a fejére.
- Lehet.
- Nem lehet, hanem biztos. – mondtam és feltérdelt.
- Igen. Féltékeny voltam. – mondta én pedig magamhoz húztam és megcsókoltam.
- Rosszabbak vagytok, mint Emmették. Na, jó, azért annyira rosszak nem vagytok. – mondta Alice egy tálcával a kezében.
- Ha felkelek innen…
- Az odébb lesz. – mondta Carlisle.
- Tessék. A desszertet még csináljuk. De durva az a mennyiség, amit te megeszel.
- Mindi ennyit ettem.
- De palacsintából.
- Jaaa. Palacsinta lesz?
- Igen, de előtte edd meg ezt. Mondta és a tálcára mutatott.
- Alice, ha felkelek, főzünk majd együtt?
- Aha.
Megettem az ebédemet és Carlislet néztem. Láttam rajta, hogy magát okolja a mai nap miatt. Rossz volt látnom és elaludtam.
Rosszat álmodtam. Carlisle elhagyott, mert féltett. Magát okolta mindenért.
- Kira. Kicsim, ébredj. – keltegetett Carlisle.
Zokogtam.
- Csak egy rossz álom volt. – mondta Edward.
- Biztos?
- Igen.
- Te azt álmodtad, ami velem és Bellával történt.
- A múlt?
- Aha.

Másnap reggel korán fenn voltam.
Fel akartam állni, de Carlisle megállított.
- Na, most már szabad.
- De óvatosan.
- Volt már eltörve a lábam.
- Tudom.

Ez így ment két hétig. Amikor utoljára mentünk kontrollra. Már nem bicegtem és a mankóra sem volt szükségem, de Carlisle azt akarta, hogy azért még segítsek azzal.
- Jó napot!- köszöntem Dr. Matthewnak.
- Neked is.
A vizsgálatok után Dr. Matthew megállapította, hogy már nincs semmi baja a lábamnak.

Egy hónapig csak teltek a napok.
Rosalie és Emmett összeházasodtak, újra. Nem estem hasra, mert Alice elkapott.
Alice és Jazz a Denali-klánhoz mentek látogatóba. Edward és Bella Nessiet menték látogatni. De mindenki csak egy napot töltött ott, kivéve Roset és Emmettet.

Estefelé volt.
Carlisle-al a kanapén ültünk.
- Lenne kedved hozzám költözni?- kérdezte.
- Igen. – mondtam és megcsókoltam.
Valamit elindítottam benne, mert alig akart elengedni.

Felmentem a szobámba és átpakoltam Carisle-éba.
Megálltam és néztem az ágyat. Egy nagy francia ágy volt. Odamentem az ablakhoz és kinéztem.
Csak egy vékony tunika volt rajtam. És fehérnemű.
Hallottam, hogy valaki becsukja az ajtót. Aztán hideg kezeket éreztem a vállaimon.
- Szeretlek. – súgta a fülembe a világon legédesebb hang számomra.
- Én is. – mondtam még mindig kinézve az ablakon.
Carlisle elkezdte puszilgatni a vállaim, amin az előbb még kezei voltak. Átölelt és úgy puszilgatott tovább. Tudtam mit akar, de azt is tudtam, hogy szeretné tudni, hogy Én akarom-e.
- Akarlak. – válaszoltam a még fel nem tett kérdésére.
- Én is. – mondta és maga felé fordított.
Szenvedélyesen csókoltuk egymást. Ajkaink összeforrtak. Carlisle keze a fenekemen volt.
Felkapott. Én a dereka köré fontam a lábaim. Óvatosan neki nyomott a falnak.
- Szerinted Alice nagyon haragudna, ha ennek a tunikának csak a darabjait találná meg?
- Nem érdekel. – mondtam és újabb csókban forrtunk össze.

Másnap reggel rajta feküdtem. Betakart a takaróval nehogy megfázzam.
- Nyisd ki a szemeid. – mondta és közben simogatta a hátam.
Kinyitottam és láttam, hogy Ő is mosolyog.
Nem tudtam miért.
- Mi az?
- Az este nagyon vad voltál. – éreztem, hogy elpirulok. - Rossz volt?
- Nem. Jó volt. Nagyon jó volt. És neked?
- Fantasztikus. – mondta és apró puszikat nyomott a számra.
- Megyek, letusolok. – mondtam és a takaróba burkolózva mentem be a fürdőbe.
A fürdőbe letettem a törülköző tartóra a takarót.
Beálltam a tusoló kabinba. Hagytam folyni a vizet.
Hideg kezeket éreztem a derekam körül.
Megfordultam és Carlisle-al találtam szembe magamat.
- Csatlakozhatok?
- Persze.
A tusolás után felötöztem és lementem a konyhába.
- Jó reggelt!- köszöntem Alicenek.
- Neked is. Bár neked jól indult. – mondta, Én meg felültem a pultra.
- Nem szép dolog leskelődni.
- Nem volt szándékos.
Megreggeliztem és bementünk a suliba.

Két éve volt, hogy ide költöztem.
Most szülinapom van. A huszadik.
Alice most is kitett magáért.
Ajándékozásnál tartunk. Már mindenki átadta az ajándékát. Kivéve Ő-t.
Most jön ide.
Fél térdre ereszkedett előttem és elővett a zsebéből egy dobozt.
Kinyitotta és egy gyönyörű gyűrű volt benne.
- Kiara, hozzám jössz feleségül?
- Igen. – felhúzta az ujjamra a gyűrűt és megcsókolt. A többiek tapsban törtek ki.
Alice már az esküvőt szervezte.
- Ez érdekes lesz. – mondta Emmett.
- Mi?- kérdeztem vissza?
- Fiatalabb lesz az anyukánk, mint mi. – mondta vigyorogva, odajött és megölelt.
- Elég sokkal. – mondtam.
Táncoltunk és beszélgettünk.

Elérkezett a nagy nap.
Carlisle nem láthatta a ruhámat. Alice és Rose kitett magáért. Rose a hajamat csinálta, míg Alice a sminkem.

Megszólalt a jól ismert induló.
Edwardba karoltam. Idősebb voltam nála, de csak akkor, ha nem a vámpír évét nézzük.
Nem néztem sehova csak előre. Csak Ő-t néztem. Ünneplőben volt egy szál vörös rózsával a zsebe fölött.
Az én ruhám deréknál fűzős volt. Nagy uszállyal. Nem volt fátylam, csak díszek a hajamban.
Megérkeztünk és Edward a kezemet Carlisle kezébe adta.
A pap elmondta a szövegét.
- Kiara Hoppens, fogadod, hogy jóban - rosszban, egészségben – betegségben, gazdagságban – szegénységben, amíg a halál el nem választ szeretni fogod az itt megjelent Carlisle Cullen?
- Fogadom.
- És Te, Carlisle Cullen. Fogadod, hogy jóban – rosszban, egészségben – betegségben, gazdagságban – szegénységben, amíg a halál el nem választ szeretni fogod az itt megjelent Kiara Hoppenst?
- Fogadom.
- Kiara Hoppens elfogadod férjedül Carlisle Cullent?
- Igen. – ez a szó annyi boldogsággal tölött el.
- Carlisle Cullen elfogadod feleségedül Kiara Hoppenst?
- Igen. – mondta Ő is határozottan.
- Ezennel férj és feleséggé nyilvánítlak benneteket. Megcsókolhatja a menyasszonyt.
Carlisle felém fordult és megkaptam első hitvesi csókom.
Erre várt mindenki, hogy tapsban törjenek ki.
Megfordultunk és elindultunk fogadni a gratulációkat.
- Gratulálok!- mondta Emmett és tudtuk, hogy fog mondani valami mást is. – Anya.

Eljártuk még a táncunkat. Alice elhúzott, hogy átvegyem a ruhám.
Egy kényelmes selyemruhába öltöztem át.

Elindultunk a nászútra.

- Vettem egy szigetet. Ezt kapod Tőlem.
- Egy szigetet?
- Igen.
Gyorsan ott voltunk. Egy kis ház volt a szigeten. Amerikai konyhával s két szobával.
Átvitt a küszöbön.
Letette a csomagokat és odajött hozzám. Átölelt. És adott egy szerelmes csókot. Viszonoztam.
Felkapott és feltett a pultra. Elkezdte levenni a felsőm. Én is így cselekedtem. A csókunkat csak néha szakítottuk meg, amikor levegőt vettünk. Végig simítottam tökéletes felsőtestén.

A nászéjszakánk is jól sikerült.
Reggel táncolni volt kedvem és kimentem a nappaliba Carlisle hagyott egy üzenete, hogy vadászni ment.
Belemerültem a táncba, azt vettem észre, hogy valaki megfogja a derekam és velem együtt mozog.
- Jó reggel!- köszönt.
- Neked is. – mondtam és abba hagytam a táncot.
- Csináltam reggelit.
- Rántotta?
- Igen.
Leültem enni, de keveselltem és csináltam még.
- Nagy étvágyad van.
- Nem tehetek róla.
- Tudom. Utána van kedved úszni egyet?
- Persze.
Miután vagy öt rántottát megettem bementem a fürdőbe és felöltöztem. Aliceszel választottuk ezt a bikinit.
Kimentem és kézen fogva mentünk a partra.
Olyan fura volt arra gondolni, hogy Ő a férjem és Én a felesége vagyok.

Sokat úsztunk és búvárkodtunk. Neki nem kellett levegőt vennie.

Otthon a vacsora után lefeküdtem aludni. Ő pedig jött hűsítőnek.

Másnap reggel korán fenn voltam. Az első utam a WC fölé vezetett. Carlisle megállt az ajtóban.
- Jól vagy?- kérdezte aggódva.
- Igen. – mondtam, de nem hitte el. Odajött és megfogta a hajam.
- Nem úgy nézel ki.
- Pedig jól vagyok. – mondtam és felálltam kimosni a számat.
Átölelt és úgy néztük magunkat a tükörben.
Megfogta a hajam és arrébb tolta, hogy tudjon puszilgatni. Megcsörrent a telefonja.
- Haló? Alice, ez biztos? Adom.
- Szia!- köszöntem bele a telefonba.
- Szia!- köszönt Alice is. Carlisle kiment a fürdőszobából.
- Mi újság?
- Kiara, te jól vagy?
- Igen.
- Még két napot maradtok a szigeten.
- Kettőt? Miért?
- Nem tudom, csak, hogy hazajöttök.
- Értem. Akkor majd találkozunk. Szia!
- Szia!
Letettem a telefont.
- Carlisle, hol vagy?
- Itt, a szobában.
- Mi a baj?- kérdeztem és leültem az ölébe. A telefont még az előbb letettem a szekrényre.
- Két nap.
- Magadat okolod azért, mert két napot töltünk még itt?
- Nem tudom, miért csak annyi. Ki tudja, mi történik.
- Én azt mondom, hogy élvezzük ki ezt a két napot.
- Benne vagyok. – mondta és ledőltünk.

Amikor tudtuk, hogy az utolsó napot vagyunk itt elkezdtünk gondolni vajon miért fogunk ma hazamenni. Nem pakoltunk.
Egésznap rosszul voltam. Ültünk a kanapén és éreztem, hogy nem biztos, hogy eljutok a fürdőig.
De sikerült odáig eljutnom. Kimostam a számat és néztem magam a tükörben. Carlisle lépett be a fürdőszobába.
- Jól vagy?
- Igen.
- Nincs ez rendjén.
- Mi?
- Sokat eszel és rosszul vagy.
- Mire gondolsz?- néztem a szemébe és láttam, hogy aggódik.
- Nem tudom. – odajött és átölelt.
A hasa nem véletlenül vándorolt a hasamra. Amikor megállt felnéztem rá.
- Mi a baj?- kérdeztem félve.
Válasz helyett felhúzta a pólóm. A látvány megdöbbentett.
Egy kis dudor volt a hasam. Nem néztem tükörbe elég rég.
- Ez…
- Igen. – hallottam a féltést a hangjában.
Rátettem a kezemet a dudorra, hogy megbizonyosodjak, róla tényleg ott van.
- Carlisle, mi a baj?
- Ez veszélyes. Bella is majdnem belehalt. – tudtam mire gondol. Két éve ismerem.
- Nem engedem, hogy bármi legyen vele. – eltoltam magamtól.
- Nem karom bántani. – mondta és visszahúzott magához.
- Nem?
- Nem tudnám bántani. – mondta és a kezét a hasamra tette.
Rátettem a kezére kezemet. Jól esett a hideg.
- Egy nagy család. – mondtam és felnéztem, hogy mit szól hozzá.
- Vigyázni fogok rád. És rá is.
- Nem hiszem, hogy veszélyes lenne.
- Kisebb a hasad, olyan mintha tényleg normális terhesség lenne, csak…
- Csak mi?
- Ha normális terhesség lenne, akkor iker terhesség.
- Iker? Mennyi idősnek néz ki a hasam?
- Egy hetes. – mondta és közben megsimogatta a hasamat.
- Egy hete vagyunk itt.
- Egy hete? Azt hittem kevesebb.
- Gyorsan telik az idő.
- Akkor lehet, hogy…
- Lehet. – mondta és megpuszilt. – Összepakolok.
- Segítek.
- Inkább ülj le az ágyra.
- De…
- Kérlek.
- Rendben.
Összepakolt és csomagolt még egy kis kaját nekem.
Gyorsan otthon voltunk. Mivel Alice látta, hogy megyünk már várt.
- Sziasztok!- köszönt, de látszott rajta, hogy aggódik.
- Szia!- köszöntem.
- Carlisle. Biztos jó ötlet?
- Alice, nem lesz semmi baj. A farkas énje miatt nem olyan a terhesség, mint Bellánál.
- De csak a terhesség. A szülés után…
- Kira, drágám menj be.
- Rendben. Megyek, letusolok.

(Carlisle szemszöge)

- Alice, nem tudom megölni. Az a pici az Én gyermekem is.
- Tudom. De a szülés után… Azt mondtad, hogy a pici?
- Igen. Miért?
- Picik. Ikrek.
- Ikrek?
- Igen. De csak ennyit láttam a többit nem mondom el.
- Szóval láttál mást is.
- Igen. De Edward nem repdes az örömtől.
- Megértem. Emlékszik mi történt Bellával.
- Menj.
Felmentem az én drága feleségemhez.
Hátulról átöleltem és puszikkal halmoztam el a testét.
- Na?
- Semmi különös.
- Szeretem a meglepetéseket, de azért elmondhatnád.
- Ikrek. – mondtam és mosolyogtam hozzá.
- Húsz évesen leszek anya. Nem korai még?
- Nem. – mondtam és a haját a füle mögé tettem.
- Kívánlak. – mondta és megcsókolt.
- Én is.

(Kiara szemszöge)

A hónapok gyorsan teltek. A rosszul létek abba maradtak a harmadik hónap után.
A negyedik hónapban megkívántam a vért.
És most a hetedik hónapban vagyok.
- Carlisle!
- Igen?
- Elfelejtettem valamit.
- Rosalie és Emmett megint összeházasodnak.
- Tényleg.
- Holnap meg Esme szülinapja lenne. – mondta szomorúan.
- Holnap lenne?
- Igen. – mondta és megpuszilt.
Letérdelt és a hasamra is adott két puszit. Megsimogatta és felállt.
A hasam már akkora volt, mint egy bálna. Most már kezdtem félni a szüléstől. Szerencsére Jazz megakadályozta, hogy kétségbe essek.

Emmett és Rose esküvője után haza mentünk.
- El kéne menni valahova. – mondtam a többieknek.
- Elmenni?- kérdezte Edward.
- Igen.
- Szerintem majd máskor. – mondta Carlisle.
Leültem a kanapéra és farkas szemet néztem a többiekkel.
Ők nyertek. Hátradőltem a kanapén. Mióta terhes vagyok fokozottan figyelve is vagyok.
- Miért kell felügyelni?- kérdeztem, mert már nagyon elegem volt.
- A te érdeked. – mondta Edward.
- De én nem akarom, hogy az érdekem legyen. Nem vagyok hat éves.
- Tudjuk. – mondta Alice.
- Nem úgy tűnik.
- Hagyd abba, kérlek. – mondta Bella.
- Eddig nem nyavalyogtam, de most már elegem van. Szükségem van szabad térre.
- Szabad térre?
- Igen. – holnap…
Edward elmosolyodott. Elfelejtettem, hogy ő hallja a gondolatokat.
- Kérlek. – néztem rá könyörgőn.
- Felőlem. Az még odébb van.
- És azért, mert az odébb van, meg sem szólalsz?
- Igen.
- Beavattok?- kérdezte Alice.
- Nem érdekes. – mondta Edward.
- Szerintem érdekes, Edward. – mondta Bella.
- Egy szó. Bella, kicsim nem döntött még, mert Alice látta volna.
- Nem látom mostanában mindig a jövőjét.
De jó. Most már rólam beszélnek úgy, hogy itt vagyok. De hol van Carlisle?
Felálltam és kimentem a konyhába. Csokit evett.
- Boldogság hormont termel. – mondtam és megálltam.
- Tudom. – tudtam mi bántja: Esme.
- Sajnálom. És azt is sajnálom, hogy…
Felmentem a szobába és bezárkóztam. Úgy látszik, nem vagyok neki elég jó.
Sírtam és sírtam.

(Carlisle szemszöge)

Eltűnt. Az előbb még itt volt. Letettem a csokit és kimentem a többiekhez.
- Kira?
- Felment a szobába. – mondta szomorúan Edward.
- Szomorú, nagyon szomorú. – mondta Jasper.
- Miattam. – mondtam és felszaladtam, de az ajtó zárva volt. – Kiara, kérlek nyisd ki.
- Miért?- hallottam bentről a kérdést.
- Hagy menjek be.
Kinyitotta az ajtót és bementem. Átöleltem és megpusziltam.
- Te vagy a legfontosabb. – mondtam neki, de még mindig sírt.
- Tényleg?
- Igen. Te vagy a legfontosabb és a gyermekeink.
- Szeretsz?
- Persze. Nélküled nem élnék.
- Én sem nélküled.
Megcsókoltam. A kezem a hasára tettem. Éreztem, hogy rúgott az egyikük, aztán megint egy rúgás.

(Kiara szemszöge)

Érzetem, hogy rúgtak mind ketten. Egymás után. Carlisle is érezte. Egymás szemébe néztünk és megcsókolt, újra.

Másnap reggel korán fenn voltam, mint mindig.
Felöltöztem és kimentem a szobából.
Bementem a konyhába, hogy egyek valamit.
- Jó reggelt!- köszönt Carlisle, a konyhában állt és farkas szemet nézett velem. – Edward mondta, hogy valami terved volt mára.
- Csak sétálni megyek. – mondtam és egy csókot leheltem a szájára.
- Egyedül?
- Nem. – mondtam és elkezdtem szeletelni a paradicsomot.
- Hanem?
- Hárman.
- Hárman?
- Én, s Ők. – mutattam a hasamra, majd folytattam a szeletelést.
- Jó ötlet ez?
- Carlisle. Nyugi. – mondtam, de nem figyeltem és elvágtam a kezem. – Au.
- Látom, tudsz magadra vigyázni. – mondta és oda jött.
- Elterelted a figyelmemet.
- Szabad?- kérdezte Én meg bólintottam. Bekapta az ujjamat és lenyalta a vért, de az csak újabb cseppekben tört elő. – Még a sebet sem látom, hogy mekkora.
- Finom?- néztem rá. Nekem az is fura volt, hogy néha kívántam. Nem volt rossz íze, csak fura volt.
- Mi? Ja. Igen. – folytatta a vérem megcsapolását. – Megvan.
- Örülök.
- Ezt szépen elintézted.
- Au. – mondtam, amikor megéreztem a fogát a vágás körül.
- Bocsánat.
- Ha meg akarsz csapolni, szólj. – mondtam nevetve. Velem együtt nevetett. – Mi a diagnózis doktor úr?
- Mély vágás, de viszonylag hamar begyógyul.
- Na, akkor megyek, de előtte megcsinálom a szendvicseket.
- Biztos el akarsz menni?- kérdezte és elkezdte puszilgatni a nyakam.
- Azt akarod, hogy levágjam a kezem?
- Nem. – mondta és átvette a kést. Gyorsan felvágta a paradicsomot. – Miért paradicsom?
- Mert az hasonlít a vérre.
- Ha nem lógsz el, akkor hozok azt is.
- Jó, de siess. – elment és pár perc múlva visszatért egy üveggel a kezében.
- Nem is néz ki olyan rosszul, de a te véred az finomabb.
- Nem adom. De te oda adhatod azt. – mondtam és rámutattam az üvegre.
- Oké. De szeretném tudni hová mész.
- Csak itt a környéken. Nem megyek be a városba, mert nincs kedvem hallgatni azt, hogy miért nem mentem egyetemre.
- Miért nem mentél egyetemre?
- Mert akkor hozzád mentem.
- Tényleg. – mondta és egy csókot lehelt az ajkaimra.
- Az egyik biztos fiú. – mondtam és a kezemet a hasamra tettem.
- Honnan veszed?- kérdezte és ő is rátetette a hasamra a kezét.
- Olyanokat rúg. Focistát nevelünk belőle. – mondtam nevetve.
- Focistát?
- Igen. De ma nagyon aktívak, azért akartam elmenni, sétálni, mert nekem se árt a mozgás.
- Nagyokat rúgnak?
- Igen. És főként az egyik. Szerintem versenyeznek.
- Méghozzá a kajáért. - mondta Edward és egy puszit nyomott a fejemre.
- Jó reggelt! Szóval kaja hiányban szenvednek?
- Nem tudom, de az egyik nagyon akaratos. A másik meg tűri. Azt mondja, szeret. És szeretné, ha ennél.
- Mindjárt – mondtam és megsimogattam a hasamat.
- Azt mondják jó.
- Örülök. De én nem tudok folyamatosan enni. Nem vagyok állandóan éhes. Se szomjas. – tettem hozzá gyorsan.
- Én csak tolmácsolok. – tette fel védekezőn a kezét Edward. – És türelmetlenek.
- Türelmetlenek?- kérdezte Carlisle.
- Szeretnének sétálni, mert Kiara azt mondta, hogy ma megy.
- Nem is mondtam.
- Nem? Pedig egyikük hallotta.
- Pedig nem mondtam. Arra emlékeznék.
- Akkor vámpír baba. Vagy félig vámpír baba.
- Egy kicsi aputól, egy kicsi anyu. – mondtam és ránéztem Carlislera.
- Kicsit sok lesz aputól.
- Nem baj. Szeretném, ha rád hasonlítanának.
- Én meg azt, ha rád.
- Fele - fele?
- Megegyeztünk.
- Milyen összhangba vagytok. – nézett ránk Edward.
- De én megyek. – nyomtam egy puszit Carlisle arcára. De visszahúzott és adott egy forró csókot. – Akkor sem maradok. Majd jövök.
Tényleg jó volt a szabadban lenni. Megnéztem a folyót. Sétáltam egy réten megálltam kajálni, de folytattam az utamat.

Már régóta sétáltam. Délután lett. Találtam egy barlangot. Leültem, mert nem tudtam tovább menni. A babák nagyon nagyokat rúgtak és meg kellett állnom, pihenni.

(Carlisle szemszöge)

Már rég elment. Miért nem jön vissza? Talán megbántottam.
- Apa!- szólt rám egyszerre Edward és Jasper.
- Bocsánat.
- Biztos nemsokára hazajön.
- Nyugi, csak leállt pihenni. – mondta Alice.
- Láttad?
- Csak egy picit, hogy leül. És mondta, hogy pihenek egy kicsit.
- Nem nyugodtam meg. – mondtam és tovább járkáltam.
- Felhívhatjuk Rosekat, hogy nézzék meg, hogy nem járt-e arra. – javasolta Alice.
- Jönnek haza?- kérdezte Jasper.
- Igen, nemsokára itthon lesznek.
Érzem, hogy valami nincs rendben. Érzem. Tudtam, hogy nem szabad elengedni egyedül. Edward. Keressük meg.
- Jó. – mondta Edward és felállt a kanapéról.
Elindultunk megkeresni Kirát.

(Kiara szemszöge)

- Css, babák. Ne rugdossatok ennyire. – mondtam és közben a hasamat simogattam. – Így nem tudok felállni.
Itt ültem már egy ideje.
- Na vajon, apa keres már?- hátradőltem a sziklának és próbáltam lazítani.
Éreztem, hogy valami nedves folyik végig a nadrágomon.
Az nem lehet… Túl korai…
Pánikba estem és nem volt itt Jazz, hogy lenyugtasson.
- Nem lesz semmi baj. – mondtam és közben a hasamra tettem a kezem. – Nemsokára megtalálnak. Reménykedjünk benne.
Simogattam a hasam, de elfogott egy álmosság. Tudtam, hogy amíg alszok, biztonságban vagyunk. Simogattam a hasam, de aztán már csak rajta volt.
Tudtam, hogy a babáim nagyon okosak, már most.
Reménykedtem, hogy nemsokára megtalálnak. A babák nem hagyták abba a rugdosást, de tudtam azért, hogy tudjam élnek.
Ha tudtam megsimítottam a hasam.

Éreztem, hogy valaki ráteszi a kezét a nyakamra. Hideg kéz volt.
- Már azt hittem… - kezdte szerelmem el-elcsukló hangom.
- Csss. – ránéztem, ha tudna sírni már rég azt, tenné.
- Elengedtelek.
- Én akartam eljönni. És már indultam vissza, de nem tudtam felállni, mert a babák... – zokogásban törtem ki. Ha babáknak valami baja esett…
- Nincs semmi bajuk. – hallottam Edward hangját.
- Edward.
- Remélem nem akartál kórházban szülni. – viccelődött.
- Még nem döntöttem, azt hittem van még idő.
- Volt is.
- Akkor azért, mert…
- Nem a séta miatt. De igyál egy kis vért.
Carlisle megitatott. Jobban éreztem magam, de a kisbabáim már nem rugdostak olyan nagyon.
Most mi fog történni? Félek. Annyira vágytam ara, hogy egyszer boldog családban élek és…
Edward elmosolyodott.
- Hallottad?
- Igen, de haza kell mennünk.
- Nem fáj semmid?- kérdezte szerelmem aggódva.
- Nem, csak a hasam.
Carlisle a karjába kapott. Rátettem a hasamra az egyik kezem. A másikkal Carlisle nyakát fogtam.
Sírtam. Az egész Cullen család által megváltoztam. Én voltam az anya, mégis volt olyan, amikor engem pátyolgattak.
- Tudod, milyen nap van ma?- kérdeztem szerelmemtől.
- Igen – egy keserű mosoly jelent meg az arcán, ami átváltott boldog mosolyba.
.
Hazáig már nem beszéltünk. De én még mindig ne tudtam mi fog következni. Arra kicsi esélyt láttam, hogy megszülöm őket. Pedig azt akartam. Világra hozni. Nem voltam fáradt.
Otthon már mindenki várt.
Carlisle rögtön felvitt a dolgozószobájába.
Edwarddal összenéztek.
- Alice, hozzad. – mondta Edward.
Alice két lepedővel jelent meg, de nem mutatta meg nekem. Mégis láttam, hogy valami bele van hímezve. Carlisle se láthatta.
- Te nem vagy kíváncsi?- kérdeztem Tőle.
- De.

Teljesült egy álmom. Természetes úton jöttek világra a picik. Egy fiú és egy lány.
Amikor eltörtem a lábamat és azt tették helyre ehhez képest simogatás volt.
De nem tudtam a kezembe venni a kisbabáim, mert hirtelen elragadott a sötétség.
Aztán minden elsötétült.

(Carlisle szemszöge)

Edward és én elindultunk megkeresni.
Találtunk egy barlangot és bementünk.
Ott feküdt és a hasán volt a keze. Azt hittem elkéstünk. Oda mentem, hogy megnézzem, van- e pulzusa.
Ekkor megmozdult.
- Már azt hittem… - kezdtem el-elcsukló hangom.
- Csss. – rám néztem, ha tudtam volna sírni már rég azt, tettem volna. .
- Elengedtelek. – bűntudatom volt.
- Én akartam eljönni. És már indultam vissza, de nem tudtam felállni, mert a babák... – zokogásban tört ki.
- Nincs semmi bajuk. – szólalt meg Edward.
- Edward.
- Remélem nem akartál kórházban szülni. – viccelődött, hogy jobb kedvre derítse.
- Még nem döntöttem, azt hittem van még idő.
- Volt is.
- Akkor azért, mert…
- Nem a séta miatt. De igyál egy kis vért.
Megitattam, mert egyedül nem ment volna neki.
Nagyon féltettem. Ha valami baja lesz neki vagy a babáknak, azt nem élném túl.
- Hallottad?
- Igen, de haza kell mennünk.
- Nem fáj semmid?- kérdeztem aggódva.
- Nem, csak a hasam.
A karjaimba kaptam. Az egyik kezét a hasára tette a másikkal a nyakamat fogta.
- Tudod, milyen nap van ma?- kérdeztem szerelmemtől.
- Igen – keserű mosolyra húztam a szám, de átváltott boldog mosolyba. Ez lesz életem legszebb napja.

Hazáig már nem beszéltünk.
Otthon már mindenki várt.
Rögtön felvittem a dolgozószobámba.
Edward jött fel.
Neked kell levezetned a szülést.
Edward egyetértően bólintott.
- Alice, hozzad. – mondta Edward.
Alice két lepedővel jelent meg, de nem mutatta meg, hogy mi van ráhímezve.
- Te nem vagy kíváncsi?- kérdezte Tőlem szerelmem.
- De. – válaszom gyors volt.

Egész végig fogtam kedvesem kezét. Egy fiú és egy lány babánk lett. Megfogni már nem tudta.
Hallottam, hogy szíve már nem bírja sokáig. Megharaptam. A nyakát.

Nem hagytam ott, amíg vége nem lett az átváltozásnak. Edward és Rosalie vigyáztak a picikre. Edward elmondta nem fejlődnek gyorsabban, mint az emberek. Viszont a vért kívánják.
Hallottam, hogy szíve az utolsókat dobbantja. Aztán egy hangos dobbanás és utána semmi. Vége van az átváltozásnak.
Kedvesem nem várt. Rögtön kinyitotta szemeit. Kerestek valakit.
Amikor meglátott elmosolyodott.
- Mi az?
- Átváltoztattál?
- Igen.
- És a kicsik? Hogy vannak? Ugye nincs semmi bajuk?
- Jól vannak. És nincs semmi bajuk.
- Láthatom őket?- kedvesem annyira vágyott rá.
- Nem ég a torkod?
- Csak egy kicsit. Carlisle, ne csináld. Nem áthatom a saját gyerekeim?
- De láthatod őket, de ők emberek.
- Nem fogom megölni őket. – kedvesem szomorúan nézett.
- Menjünk el vadászni és utána.
- Te már tudod, mi van ráhímezve a lepedőkre?
- Igen, Elizabeth és Maxim. De te honnan tudtad, hogy Elizabethet akartam nevet adni a lányomnak?
- Megérzés.
- Maxim. Tetszik ez a név.
- Tudom.

Elvittem kedvesemet első vadászatára. Nagyon élvezte.
Hazafelé Őt figyeltem.
- Mi az?
- Gyönyörű vagy. – mondtam és megálltam.
- Aha. – megcsókoltam.

Jasper készenlétben volt, ha szükség lett volna rá. De nem volt. Kira élvezettel fogta egyszerre a babákat.
Ő etette és altatta el őket.
Bementem a szobába, amikor a kicsik elaludtak.
- Olyan gyönyörűek. – mondta.
- Akárcsak anyukájuk.

Az évek gyorsan teltek és a gyermekeink felnőttek. Eilzabeth orvosnak tanult, de elment Alaszkába egyetemre.
Maxim is elment egyetemre. Kira elvégezte az orvosit és együtt ügyeltünk.
Egy nagy boldog család voltunk.

VÉGE

A kitaszított család (novella)

Sziasztok! Arra gondoltam, hogy megosztom veletek verseny novellámat (amit országos és iskolai versenyre is írtam) :) Remélem elolvassátok és írtok pár kritikát!

Angliában, egy eldugott kisvárosban különleges emberek éltek. Ezt a kisvárost Noble-nek hívták, varázslók, lakták - azonban mágusok máshol is éltek, nem csak itt. A közelében fekvő falucskában is éltek, ám ott csak azok, akik varázstalan születtek, vagy mágia nélküli embert vettek el.

Ebben a kisvárosban három családról tartották, hogy Merlin leszármazottjai és e három család közül – Nickmar, Halloweck és Gormond – leghatalmasabb erejűnek sokáig a Nickmar családot tartották, aztán ez megváltozott…

Noble városában már nem a Nickmar család volt a legrangosabb, sajnos ők elvesztették hatalmukat, amikor minden sarj leányt szült. Az egyetlen megoldásnak az bizonyult, ha a lányokat egy varázslóhoz adták. Sybilla Nickmar viszont megtagadta ezt a „rendeletet” és hozzáment egy mágiátlan férfihoz. Fiatal volt és meggondolatlan, aláírt egy papírt, amivel első lány gyermekét – mert mindenki sejtette, hogy lány fog születni – szolgálónak adja a Halloweck családhoz.

***

A Halloweck birtok óriási volt, talán a leghatalmasabb birtok egész Angliában. A birtokuk közepén kastély foglalt helyet… Bemenni oda könnyű volt, csak végig kellett sétálni a kikövezett úton. Az ódon kapu előtt megállva mindenki megfigyelhette a tájat, vagy magát a kaput – ami fenyőfából készült, és szimbolikus minták díszítették.

A környezet gyönyörű volt, mindenhol virágzó fák és bokrok pompáztak. A távolban egy istállót is észre lehetett venni, – ami arra engedett következtetni, hogy a kastély mögött elhelyezkedő erdő egy része vagy talán az egész is hozzá tartozik.

A legújabb jövevény egy búza szőke hajú, smaragd szín szemű lány volt. Nem a család rokona volt, csak egy újabb szolgáló – akinek a Halloweck család legifjabb tagjának kéréseit kellett teljesítenie. A szellő a hajával kezdett játszani, majd miután az ajtó kinyílt magára hagyta a lányt az ajtóban, ahol egy középkorú nő állt, arcán átfutott egy fintor, de azért megpróbált kedvesen megnyilvánulni.

– Az én nevem Marienn, de mindenki csak Marie-nek hív. – Mutatkozott be a nő, majd elvette a csomagokat. – Gyere utánam!

A lány még csak be se tudott mutatkozni, engedelmesen követte a nőt. Út közben alaposan megfigyelte belülről a kastélyt – az első, ami feltűnt neki, hogy a felfelé vezető lépcső középre volt elhelyezve, hogy aztán fent kétfelé ossza a házat.

Marie azonban nem felfelé, hanem lefelé vette az irányt. A lány kezdett egy kicsit megijedni. Hova kerültem?  Egész idáig még reménykedett, hogy jó helyen lesz és nem lesz olyan szörnyű… De most már minden reménye szertefoszlott.

A pince egész ízlésesen volt kialakítva, mintha csak egy magánlakosztály lett volna azzal a különbséggel, hogy nem volt otthon érzése annak, aki arra járt, ott élt. Hideg és nyirkos falak voltak, s összesen négy szoba kapott helyet – konyha és étkező egyben, „nappali”, és két hálószoba.

 – Maradj itt, idehívom Matildát! – parancsolt Marie a lányra, aki megszeppenve állt meg az „előszoba” szűkös folyósólyának közepén.

Most már volt ideje körülnézni – a falak tényleg nyirkosak voltak, de ezek mellett még porosak is. A pókhálók itt-ott olyan sűrűn belepték a folyosó sarkait, hogy a lány eljátszadozott a gondolattal – pulcsit köt belőle, hisz’ olyan, mint a fonal.

Teljesen belefeledkezett gondolataiba, s észre sem vette, hogy vele szembe megállt Marie és egy lány. A lánynak hosszú, sötétvörös haja volt, amit egy hajgumival összefogott hátul. A hajhoz azonban nem a jól megszokott zöld szempár társult, hanem ónix színű. Arca kedves mosolyra húzódott, majd megszólította az újonnan érkezetett:

– Szia! A nevem Matilda. Matilda Gormond – nyújtotta kezét az ismeretlen felé Matilda.

– Helliopath Striking – mutatkozott be az ismeretlen is. Eddig még nem kérdezték a nevét, ideérkezése óta, ennek nagyon megörült. Végre valakit érdekeli ő is!

– Gyere, megmutatom a szobánkat! Jaj, Marcus ugye milyen figyelmes volt? Honnan jöttél, csak mert szőke a hajad és izé… Tudod az mit jelent! – Helliopath már nem is fogta fel a többi kérdést, csak követte a lányt és közben a haján gondolkozott. Miért baj az, ha szőke?

***

Matilda gyorsan elmagyarázta, hogy jelenleg mit kell tudnia. A házban jelenleg csak Marcus, a gondnok; Marie, a szülők térfelén tevékenykedő mindenes; Matilda, a konyhás lány és ő volt itt. Nemsokára azt is megtudta, hogy mi lesz a feladata: az ifjú Stephen Halloweck szolgálója lett.

– Olyasmi vagy, mint Tobias – mondta lelkesen, majd mosolya leolvadt az arcáról, amikor a fiú nevét kimondta.

– Ki az a Tobias? – kérdezte a lány halkan.

– A bátyám, ő a szülők szolgálója. Ki van tűntetve, valami ilyesmit mondott. Elment Mr. és Mrs. Halloweckkel valahova…

 – Biztos minden rendben lesz! Sokszor el szokott menni nem? – kérdezte a lány. Matilda bólintott egy aprót. – Ugyan, mi történhetne? A Halloweck család a legerősebb mágiával bíró család, így érthető, hogy néha el kell menniük! – próbált lelket önteni a lehangolt lányba.

A kicsomagolással gyorsan megvoltak, már csak a napi teendőket kell elintézni, ami annyit jelentett, hogy a kastély Stephen Halloweck felén kellett szétnéznie. Ha úgy adódott, akkor rendet tennie. Persze meg kellett ismerkednie Stephennel.

Helliopath egyedül sétált a folyósón, s közben nézte az ajtókat – Matilda azt mondta neki az utolsó lesz a dolgozószoba, ahol általában Stephen tartózkodik. A lány még soha nem volt ilyen helyzetben, mert még soha, senkit nem kellett kiszolgálnia.

Hármat kopogott az ajtón, majd benyitott. Kihúzta magát, és a szőke hajú fiú elé sétált – az csak gúnyosan mosolygott. A lány nem tudhatta milyen gondolatok szövődnek az agyában, azonban a mustráló tekintet valamit engedett sejteni.

Stephen Halloweck úriembernek mondhatta magát, soha egy nővel sem volt erőszakos, és meg sem bántotta őket – azonban az előtte álló lány kisugárzása nem hagyta nyugodni. Nem úgy gondolt rá, mint egy nőre, hanem mint az ellenségre, vele ellentétben ő tudta a hovatartozását és a lányét is. Azt viszont be kellett vallania magának, hogy szülei igazán csinos szolgálót választottak neki.

 – Helliopath Striking, ha jól sejtem – ejtette ki olyan gúnnyal a lány nevét, amennyire csak tellett tőle.

Helliopath csak bólintott félt, hogyha megszólalna, akkor rögtön eltanácsolnák – vagy még rosszabb… Rá kellett harapnia a nyelvére, de továbbra is kihúzta magát – felsőbbrendűnek tűnhetett, ha valaki csak kívülállóként ránézett volna.

Stephen még szívesen köszörülte volna nyelvét a lányon, azonban minden kártyáját nem volt hajlandó eljátszani első alkalommal. Tetszett neki a lány nemtörődömsége és az, hogy nem alázkodik meg.

 – Stephen Halloweck – nyújtott kezet a lánynak, ami Hellie-t is alaposan meglepte. Nem szokás a szolgálólánynak kezet nyújtani, legfeljebb kezet csókoltatás céljából, de Stephen nem úgy tartotta a kezét, csak simán egy kézfogást akart.

A fiú megtanulta az életben maradást – szülei tanításaiból a fontosakat észben tartotta a többit viszont mintha meg sem hallotta volna. Számára a hatalom csak egy játék volt, mint a sakk – és ő szeretett sakkozni, és mindennél jobban szeretett irányítani.

A lány végül a bátorság mellett döntött – a meghunyászkodás felett – és megfogta a fiú kezét. Helliopath még soha életében nem érzett olyat, mint akkor – kezéből végigfutott egy bizsergés, s szétáradt a testében. Amikor ránézett Stephen arcára azon csak arroganciát fedezett fel.

Helliopath dühös volt magára na, nem azért, mert Stephen rögtön kihasználta az alkalmat, hogy ugráltassa és lehetetlen kérésekkel fordult felé – hanem, mert túl gyorsan adta meg magát. Túl erősen akarta azt, hogy egyszer őt is elismerjék – nem a mágusvilágban, ahol nőnek helye nem volt, hanem a mágiátlanok világába. Egészen kiskora óta tervezgette a jövőjét – dekoratőr szeretett volna lenni és férjhez menni, gyereket szülni…

Matilda nem volt a szobában, Hellie ezt kihasználva körülnézett. Nem volt nagy a szoba, de kényelmesen elfértek benne ketten – Marie a kastély szülői felén lakik, Marcusszal együtt.

Miután a fiatal lány körbenézett új lakhelyében úgy döntött el megy és felfrissíti magát – egy zuhany most igazán jót tett volna az idegeinek. Agyának egy kis eldugott részében folyamatosan ellenkezett az egész helyzet ellen, de a többi része viszont visszafogottságra ösztönözte.

Mire kilépett a zuhanykabinból Matilda már a saját ágyában volt, de nem aludt. Úgy feküdt ott, mintha a világ összes gondját neki kellene megoldania és most terveket sző. Helliopath nem akarta megzavarni, de ahogy leült az ágyára Matilda ránézett.

– Helliopath, mesélsz róla? Most hogy viselkedett? – kérdezte fáradt sóhajjal a vörös hajú lány.

 – Egész… Rendes volt – mondta Hellie, majd hanyatdőlt az ágyon. – Meglepődtem, azt hittem…

 – Szemétkedni fog? Nem, Ő nem olyan – ábrándozott Matilda. Látni lehetett rajta, hogy vonzódik Stephenhez. – Nem olyan, mint a szülei. Szerintem még maga sem tudja, hogy mit szeretne, de néha az, az érzésem, hogy mi csak bábuk vagyunk a tervében.

 – Nem hiszem, milyen terve lenne velünk? – kérdezte kétkedve Hellie miközben felült. Matilda is hasonlóan cselekedett. – Nem vagyok benne biztos, hogy Stephen nem egy úri ficsúr.

 – Helliopath! – szólt rá Matilda nevetve. – Stephen igenis rendes, csak te még nem ismered.

 – Veled kedves, vagy csak a plátói szerelem érzése mondatja ezeket veled? – kérdezte ironikusan Hellie.

Matilda egy pillanatra meghökkent, ez a lány még csak most jött ide és máris többet tud róla, mint bárki más. Mégsem érezte magát feszélyezve – Matilda már megtanulta, hogy a közéjük valókban meg kell bíznia, mert különben nem éli meg a másnapot. 

 – Nem tudom honnan veszed ezt az egészet. Stephen csak… – kezdett bele a magyarázatba Matilda, de Helliopath leintette.

 – Nem kenyerem az ítélkezés, viszont nem hiszem, hogy hosszútávon jót tesz ez neked. Fiatal vagy és…

 – Gormond! – kiáltott fel Tilda. – Tehát örök szolgálóságra lettem ítélve, ennél még a kitaszított családban is jobb lenne! Tobias is mindig ezzel jön. Fiatal vagy és még előtted az élet – utánozta feltehetőleg bátyja hangját. – De én nem akarok mást, ez nem holmi gyerekes vonzódás.

 – Oké, én nem vagyok sem az anyád, sem az apád és azt sem tudom milyen kitaszított családról beszélsz – kezdte Hellie –, de tudom milyen, amikor valaki elérhetetlen után sóvárogsz. Tehát, én nem állok az utatokba – próbálta oldani a hangulatot Helli.

***

Gyorsan eltelt egy hét, aztán még egy – Helliopath és Matilda időközben összebarátkoztak és segítették egymást. A kitaszított családról viszont Matilda mélyen hallgatott – azzal magyarázta, hogy a mágusvilágban tabu a nevük. Helliopath pedig nem feszegette a témát és inkább a lány bátyjáról kérdezgetett.

Matilda többször is nevetésben tört ki – tudta, ha Hellie meglátná a bátyját minden álomképe szertefoszlana. Többször is figyelmeztette barátnőjét, de az mintha meg sem hallotta volna.

Időközben előkerült Hope a macska is, akiről kiderült, hogy utálja az embereket – kivétel a gazdáit, aztán Hope hozzászokott Hellie-hez is. Matilda elmesélte, hogy azért lett ez a neve a macskának, mert remélik, hogy valaki majd velük is tesz valami jó – velük, a Gormond családdal.

Azt még Tilda is be merte vallani, hogy a Halloweck-diktatúra nincs senki ínyére, sőt azt is elmondta neki, hogy az előző család sokkal jobban figyelembe vette a másik máguscsaládokat is – A Halloweck család viszont csak a hatalmát terjesztette egyre nagyobbra.

Helliopath sejtette, hogy az előző „uralkodó” család az a bizonyos család volt, akit kitaszítottnak tekintenek – és arra is volt tippje, hogy miért. Egy hataloméhes családban nem számít a másik ember, ott csak a hatalom és a kegyetlenség a fontos – és a Halloweck család pont ezt a játékot játszotta.

Matilda sokszor kérdezett rá származására, amire csak annyit tudott válaszolni, hogy apja mágiátlan, anyja pedig elhagyta a családját. A következő kérdés, ami felmerült az a hovatartozása volt – ugyanis minden ok nélkül nem szoktak felvenni alkalmazottakat.

***

Matilda egyre jobban beleszeretett Stephenbe és minden nap várta, hogy a fiú meglátogassa a konyhában – ezt soha nem osztotta meg Hellie-vel, mert Stephen megkérte. Ezért hitte barátnője még mindig azt, hogy csak viszonzatlan vonzalom – és Tilda sem érzett másként, a fiú soha nem mondott neki semmit csak figyelte. Aztán egyszer Stephen engedett az alkoholnak, amit mindig elfogyasztott mielőtt meglátogatta volna Tildát.

Helliopath néha nem tudta eldönteni, hogy barátnőjébe mi ütött, ugyanis hol a fellegekben járt, hol pedig a pokolban érezte magát. Hangulatingadozásai kezdtek feltűnővé válni és Hellie ezt egy idő után nem bírta elviselni.

 – Tilda, ha elmondanád, mi bajod van, az sokat segítene! – dörrent rá már végkimerülése határán Hellie.

 – Én nem… Nem tudom – mondta megszeppenve a vörös hajú. Ő is érezte a változást, de ezt betudta annak, hogy Stephen már nem járt le hozzá esténként.

Mielőtt Hellie mondhatott volna valamit az ajtóban megjelent egy fiatal férfi – fekte haja, s ugyanolyan szín szeme volt. Szétnézett a szobában, majd egy kérdés nélkül besétált – Helliopath azt sem tudta mit vágjon az imént érkezett fejéhez, amiért csak úgy betör a szobájukba.

 – Tobias, azt hittem csak hónapok múlva jössz haza! – kiáltott fel boldogan Tilda, majd megölelte bátyját. – Azonnal mennem kell, Stephen biztos a szüleivel ebédel és Marie most a kertet ápolja – sóhajtott fel Tilda. Hellie is tudta mekkora terület a kert.

 – Menj csak! – mondta barátságosan Tobias, majd a számára idegen felé fordult. – Te pedig elmesélhetnéd ki vagy!

Miután az ajtó bezárult Tilda után a fiú kényelmesen elhelyezkedett húga ágyán és várta a szőke hajú lány bemutatkozását. Hellie csak nézte az előtte ülő fiút és megpróbálta összeszedni a gondolatait, amik most ezerfelé szállingózva sehogy sem akartak megkerülni.

 – Helliopath Striking vagyok, Stephen szolgálója, ha úgy tetszik – mondta a végén fintorogva a lány, majd gyorsan folytatta. – A kertet én csak két nap múlva fogom körbejárni, de eddig csak egyszer voltam és elő kellene keríteni Marie-t – mondta a lány félénken, mivel ez a mondat sehogy sem illet bele a bemutatkozásba. Tobias elfojtott egy mosolyt.

 – Miért kellene előkeríteni Marie-t? – kérdezte komolyan a fiú, miközben felállt és az ajtóhoz sétált. – Amúgy ha jól sejtem Stephen kihagyja a szüleivel az ebédet, tehát te viszed fel neki.

 – Igen, tudom mi a dolgom – motyogta az orra alatt sértődötten a lány.

***

Stephen már várta, hogy Helliopath mikor viszi fel neki az ebédet – a terve tökéletesítése érdekében lemondott a szüleivel való családias ebédről és inkább a szobájában étkezett. Előre utálta magát…

A szőke hajú lány mit sem sejtve lépett „gazdája” szobájába – kezében a tálcával, amin rajta volt a háromfogásos ebéd. Mindig ugyanaz volt a menet – bement, letette az ebédet, majd kiment eközben a fiú még csak egy pillantásra sem méltatta.

Most azonban a fiú az ajtónál állt, s úgy tett, mintha a könyvespolcot nézte volna – Hellie nem is foglalkozott vele, csak az ajtózáródásra figyelt fel. Matilda sosem titkolta, hogy tudja a család Hellie-t ágyasnak is „megvette”, de barátnője biztosította róla, hogy megnyugodhat.

Aznap ebédidőben Helliopath életében először varázsolt, csak saját szerencséjének köszönhette, hogy mindenféle károsodás nélkül megúszta az ebédet. De akkor is sokkalta és ezen nem tudta magát túltenni olyan könnyen.

Stephen nem érzett boldogságot, pedig két dolog miatt is volt örülnie – terve jó úton haladt, s megbizonyosodhatott Helliopath kilétéről. A markában érezte a győzelmet, s közben azért imádkozott, hogy a lány használja az eszét.

Aznap még hátra volt egy kellemetlen társalgás szüleivel a jövőjét illetően és Helliopath jövőjét illetően. Annyira nem akarta belerángatni ebbe a lányt – és eddigi viselkedése nem sokat segített… Annyira semmibe vette és annyiszor megalázta… A lány viszont emelt fővel hallgatta végig.

Ebéd után Tobias merev arcizmokkal kereste meg a pincében rejtőző két lányt – főképp Helliopath-ot. Arról még nem hallott, hogy mit történt majdnem a fiatal lánnyal, de miután Matilda volt szíves az arcába ordítani mindent megértett – de kötelességének nem mondhatott nemet.

Helliopath felvette álarcát, amit már oly’ rég óta erősített és büszkén sétált Tobias mellett. Sejtette, hogy most valami fontos dologról fognak vele beszélni – talán valami olyanról, ami megváltoztatja a jövőjét.

***

Ahogy az ajtó kinyílt előtte a gombóc a torkában kétszeresére nőtt – ha abban a pillanatban kérdeztek volna tőle bármit csak tátogást kaptak volna. Hallomásból már ismerte a szülőket – Elizabeth és Richard Hallowecket – de élőben még… Arrogánsabbak voltak.

 – Ülj le, Helliopath! – kínálta hellyel az asszony, amit a lány illedelmesen el is fogadott. – Fontos dologról kell veled beszélnünk – mondta negédesen az asszony.

 – Értettem! – válaszolt tisztelettudón Hellie, mert rettegett a következményektől.

 – A szabadságodról lenne szó – mondta a férfi mély baritonján, amire Hellie odakapta a fejét. – Csupán egyetlen dolgot kérünk cserébe…

 – Szülj egy trónörököst, hogy a Halloweck család méltó legyen hatalmához – fejezte be férje megkezdett mondatát az asszony.

Helliopath egy kis ideig azt hitte csak viccelnek vele, de amikor ránézett Tobias komoly arcára minden jókedve elszállt. A Halloweck család annyira hatalommániás, hogy képes lenne csak egy trónörökösért szabadon engedni. De Helliopath két helyen is megütközött, az egyik, hogy megtagadta Stephen bármiféle érintését, a másik pedig, hogy nem hagyta volna itt a gyermekét.

Csak bólintott, hogy megértette, de a következő információ sokkolta – annak érdekében, hogy mihamarabb legyen utód minél hamarabb együtt kellett hálnia a fiúval. Legszívesebben sikítva rohant volna ki a társalgóból, de nem tette, megvárta míg engedik.

***

Matilda amint meglátta barátnőjét azonnal odaszaladt hozzá és rögtön faggatni kezdte. Hellie csak meredt maga elé és várta, hogy Tilda abbahagyja a kérdezgetést.

– Hellie, valami baj van? – kérdezte végül, amikor Hellie még mindig nem válaszolt egyetlen kérdésére sem.

 – Tilda, azt hiszem… én nem vagyok képes rá! Mrs. Halloweck azt mondta, hogy szülnöm kell egy trónörököst, aztán szabad vagyok. – Hellie hangja boldog helyett keserű volt.

 – De hát ez remek hír! Hiszen akkor neked nem kell többet Stephen kéréseit teljesítened. – Matilda annyira lelkesedett barátnője szerencséjéért, hogy észre se vette a mondatban megbújó kegyetlenséget.

Helliopath tudta, hogy Matildának nemsokára feltűnik, hogy mi a szabadságának az ára. Hellie számára a család volt a minden – szerető környezetben nőt fel és ez meghatározta az elképzeléseit a család szóról. Arról a szóról, amibe apa, anya és gyerekek szerepeltek.

Matilda teljesen elsápadt – ebbe ő bele sem gondolt; milyen az ha tudod, hogy el fogják venni a fiad… A szava is elakadt és hitetlenkedve rázta fejét. Ez csak egy álom! Mindjárt felébredek! Stephen nem lehet erre képes, biztos csak a szülei miatt…

A két lány leroskadt Hellie ágyára, majd mindkettejük saját gondolataikba merülve – egymásnak dőlve –, csöndben szenvedett. Egyikőjük sem gondolta volna, hogy egyszer majd valamelyikük ilyen helyzetbe kényszerül – bár Tildának nem lett volna ellenére.

 – Most azt mondom, bárcsak megadatott volna a mágia birtoklása – sóhajtott fel Hellie, majd felállt barátnője mellől.

A nagy falitükör – amit annyira utáltak, de nőiesebbé tette a szoba hangulatát – most „nagy hasznot tett”. Hellie megnézte magát a tükörben, majd bement a fürdőszobába és átöltözött, az előzőleg levetett ruháit pedig Tilda kezébe nyomta.

 – Vedd fel! – utasította, majd betolta a megszeppent lányt a fürdőszobába. Szegény Tilda nem értette miért kell átvennie Hellie ruháját, de készséggel teljesítette a másik kérését.

 – De Hellie, Tobi biztos nem segít – keseredett el Tilda, amint átvette a ruháját.

 – Ki mondta, hogy Tobias segítségét fogjuk kérni? – csattant fel Hellie. Nem kellett neki a bájgúnár segítsége, majd megoldják ők valahogy.

Helliopath fejében már az is megfordult, hogy addig sminkeli Tildát, míg fel nem veszi az ő arcát, azonban ennek az esélye igen csekélyre süppedt és így inkább elvetette.

 – Oh, add, hogy a szerelmes szerelmével együtt legyen, s a másik, útba ne álljon! – mormolta Hellie, mire a tükörképük felvillant.

***

Tobias Gormond utálta magát – Ő soha nem akart ölni, sem segédkezni benne, de ez a család kényszerítette… Helliopath-ot is sajnálta, amit Stephen tenni akart vele az minősíthetetlen és kegyetlen dolog volt. És akkor Mrs. Halloweck még kényszeríti is rá…

Amikor belépett a lányok szobájába rögtön húgát kereste szemével – majd meg is találta Helliopath-tal együtt a tükör előtt álltak. Tobias odament húgához és megölelte. Hellie teljesen ledöbbent ezen a gesztuson – nem azért, mert nem látta még Tildát és Őt ölelkezni, hanem mert nem Tildát ölelgette éppen.

Miután Tobias elengedte Hellie-t a lány segélykérőn Tildára nézett. Tilda azonban csak a tükörképét bámulta tátott szájjal. A szobában eluralkodott a csend és szinte tapintani lehetett a feszültséget – a két lány csak egy szóra tudott gondolni: varázslat.

 – Lányok, tudom, hogy ez mindkettőtöknek nehéz, főleg neked Helliopath, amit teljesítened kell – nézett Tobias a Helliopath-nak hitt lány felé – Tilda, neked meg azért nehéz, mert „menthetetlenül és visszavonhatatlanul beleszerettél” abba a fics… Fiúba és most végig kell „nézned”, ahogy a barátnőd együtt tölt vele egy éjszakát…

 – Tobi! – kiáltott fel Matilda. – Azt hiszem az előbbi monológod semmis.

 – Matilda?! – nézett az említettre, aki a kívülállók számára Helliopath-tal azonosult. – De hiszen te…

 – Tobias, neked fel kell vinned Tildát, aztán majd találunk valami magyarázatot erre az egészre. – Hellie átvette a vezető szerepét, miközben lázasan gondolkodott a megoldáson.

***

Miután Tobias – féltve, idegeskedve – felvitte húgát és elrendezte a „dolgokat”, visszasétált Helliopath-hoz. Egész visszaúton azon gondolkozott, hogy mi történhetett. Csak egy helyen tudhatták meg a szükséges információkat, a könyvtárban.

Helliopath teljesen felkészült a veszekedésre, ezért átment a fiúk hálójába és leült Tobias ágyára. Az ágyneműből a fiú illata áradt, azonban a levegőben keveredett Marcus parfümjével és alig érzékelhetően a saját halvány vanília illatú parfümjével is.

Tobias meglepődött, amikor Hellie-t – Matildaként – az ágyán ülve találta. Másoknak fel sem tűnt volna, hogy Matilda helyett Hellie van a fiúk hálójában – ahova csak a szeleburdi lány mert bemerészkedni.

 – Szóval varázsoltál? – ült le a lány mellé. A hangjában nem volt semmiféle megvetés, ami Hellie-t megnyugtatta. Csupa kíváncsiság… - Elviszlek a könyvtárba és utánanézünk ennek az egésznek.

 – Te bemehetsz oda? – ámult el a lány, akiről köztudott volt, hogy a könyvek nagy rajongója.

 – Persze, kiérdemeltem – húzta ki magát a fiatal férfi. Megfogta a lány kezét, aki eme mozdulatot nem tudott hova tenni. – Látszólag a húgom vagy.

***

Matilda soha nem mondhatta magát egy mindentől beijedős lánynak, de Hellie elmesélte, előzőleg miként viselkedett egy ilyen helyzetben. Megpróbálta eljátszani, hogy „ez csak egy feladat”, de az élmény annyira magával ragadta, hogy száján kicsúszott egy addig jól eltitkolt szavacska…

Stephen markában érezte a győzelmet – elérte amit akart -, s fel sem tűnt neki, hogy előzőleg hadakozó lány most hogy hagyja magát és még azt is mondta neki: „Szeretlek”.

­­­***

A folyosó kihalt volt csak a két fiatal léptei vertek visszhangot. Egymás mellett sétáltak, a lány számára ismeretlen toronyban – a kastély szülői felén. Hellie úgy érezte magát, mint egy szabályszegő, s Tobi a cinkostársa volt.

Már majdnem ott voltak, amikor meghallották a női cipők kopogását – Mrs. Halloweck valamiért nem feküdt még le. Csak Hellie ijedt meg, Tobi továbbra is határozottan haladt előre – neki már volt terve.

 – Tobias, nem tudsz aludni? Oh, Matilda, kedvesem – nézett Mrs. Halloweck meglepetten a lányra.

 – Jó estét, asszonyom! Igazán nem akartuk felébreszteni, csak arra gondoltam, mutatok pár könyvet a húgomnak. Tudja, nem szeretném, ha műveletlen asszony válna majd belőle.

 – Megértem, ez csak természetes, bár elég késő van. De nem ti ébresztettek fel – legyintett az asszony, majd egy „További jó éjszakát” után nyugovóra tért.

 – Ez bámulatos volt Tobias! – ismerte el Hellie suttogva. A fiú csak megforgatta szemét, majd folytatták útjukat.

***

A könyvtár hatalmas volt, kétemeletes és padlótól plafonig polcok borították a falat. Hellie el sem tudta dönteni, hogy hány ezer könyv otthona ez a szoba. Tobias viszont otthonosan mozgott a hatalmas szobában. Hátrament, Hellie pedig követte – szeretett volna jobban körülnézni, de tudta most másért vannak itt.

Tobias a lehető legvastagabb könyvet tette le a közeli olvasóasztalhoz. Kérdőn nézett a lányra, majd kinyitotta valahol a könyv háromnegyedénél.

 – Találtál valamit? – kérdezett végül rá a lány, megunva a fiú hallgatását.

 – Nem is akármit! A Nickmar család évezredek óta a leghatalmasabb mágiával bíró család volt, azonban férfitagjai kihaltak, s a nők nem rendelkeztek mágiával. A Nickmar család tagjai a közelmúltban rohamosan megfogyatkoztak, egyetlen élő kiscsalád Striking néven él a mágiátlanok között. Legfiatalabb tagja Helliopath Nickmar Striking – olvasta fel a meglelt információkat a fiú. – Nem is mondtad Helliopath!

 – Én sem tudtam! Ez most mit jelent Tobias? Lehet, hogy ezért tudtam varázsolni? – Hellie idegesen elkezdett körbe-körbe járkálni. Nem tudta elhinni, hogy a szülei ezt eltitkolták előle.

 – Kutassunk tovább!

***

Tovább keresgéltek és keresték a mágia forrását is – eddig csak azt sikerült kideríteniük, hogy Helliopath a Nickmar család leszármazottja. Tehát a kitaszított család tagja, ami a lányt megbélyegezte.

Hosszú, szőke hajára és arisztokratikus vonásaira megvolt a magyarázat. De… Sajnos a mágia forrását csak olyan családok kutatták és vetették papírra, akik nem hittek a boszorkányságban.

 – Tobias, ez micsoda? – kérdezte a lány hangosan, amikor egy titkos ajtón át egy kis terembe jutott. A terem közepén, egy állványon egyetlen könyv foglalt helyet.

 – Megtaláltad a Családok Könyvét – ejtette ki csodálattal a könyv nevét.

 – A micsodát? – kérdezte teljesen értetlenül a lány.

 – A Családok Könyve, az egyetlen olyan könyv, ami varázslattal jött létre – kezdett bele a magyarázatba a fiú – és ami feljegyzi a gyerekek születését és mágiájuk erejét.

Tobias rátette a kezét a borítóra, a könyv magától kinyílt a nevénél. A mágiája a Gormond család megszokottjánál sokkal erősebb volt. Tobiast ez nem lepte meg viszont a lány olyan kikerekedett szemekkel bámulta a megjelent adatokat, hogy megint belekezdett a magyarázatba.

 – Az én édesanyám a Nickmar családhoz tartozott. A Gormond családról pedig úgy tartják Merlin egyik lányának leszármazottjai.

 – És téged nem tartanak ellenfélnek? Mármint te nagyon nagy mágiával rendelkezel és a Halloweck család…

 – Amiről nem tudnak… - kezdte a közmondást Tobias

 – Az nem fáj neked – fejezte be nevetve a lány. Tobias is elfojtott egy mosolyt, majd komoran nézte a könyvet. – Nincs feljegyezve a mág…

 – Tisztavérű boszorkány vagy! Ha ezt Mr. Halloweck megtudja… Helliopath el kell menekülnöd innen – nézett aggódva a lányra. – Visszamegyünk, és Matildával együtt összepakoltok! Aztán… kipróbáljuk a mágiád határait!

***

Matilda rettentően jól érezte magát, de valami nagyon zavarta. Nem attól félt, hogy elárulta magát azzal a szóval, hanem attól, hogy Helliopath mit fog ehhez szólni. Eltervezte, hogy azonnal értesíti barátnőjét és, ha ő nem akarja meghallgatni, akkor is el fogja mondani az estéjét.

Elvarázsolódva lépett be a Hellie-vel közös hálószobájába, de hirtelen elsápadt. A legjobb – és egyetlen – barátnője pakolt, és valahova készült, őt pedig itt akarta hagyni – a jó hír az volt, hogy már nem nézett ki a kívülállónak úgy, mint ő. Aztán még jobban elsápadt, amikor fürdőszobájukból Tobias lépett ki – a haja vizes volt, tehát tusolt.

 – Hova mész Hellie? – kérdezte Tilda csüggedten. – Egy szó nélkül akartál elmenni? Miért? Tudom, hogy nem igazságos, amit tenned kéne, de…

 – Tilda, nem megyek, hanem megyünk. Nem maradhatunk itt. Tobias, kérlek! – nézett a fiúra. Matilda teljesen összezavarodott, azt hitte, hogy Tobiasszal mennek el.

 – Tilda, kicsi húgom – ölelte át Tobias – Ígérd meg nekem, hogy nagyon fogsz magadra vigyázni! – Matilda hevesen bólogatott. – Hellie segít pakolni!

Matilda még jobban összezavarodott, de azt tette, amit bátyja kért. Aztán mikor megtelt a bőröndje és átöltözött egy kényelmesebb ruhába, akkor vette csak észre, hogy Tobias sehova sem készülődik.

Csak akkor értette meg – Tobias nem megy velük sehova. Azt azonban csak ő érthette, hogy ez mit jelent… lehet, hogy ez az utolsó alkalom, hogy megölelhették egymást.

Tobias elmosolyodott, Helliopath életében először látta a fiút mosolyogni. A szívébe olyan mértékű fájdalom hasított, hogy azt hitte zokogva fogja a fiút ölelésébe zárni – Ő tudta, amit Matilda csak sejtett. A fiú az életét is kockáztatta értük, pedig Hellie-t nem is ismerte igazán.

Matilda rá akarta beszélni Tobiast, hogy menjen velük, az mindenkinek jobb lenne, de nem sikerült neki. A fiú rögtön elhallgattatta a lányt, amint a lebeszélés szóba került – Matilda viszont morcosan ragadott meg minden alkalmat.

Már éppen indultak volna, amikor egy szőke hajú fiú jelent meg az ajtóban. Lezseren az ajtófélfának dőlt, majd csak nézte a hármast – ajkán gunyoros mosoly játszott. Helliet nézte, majd a megszeppent lány elé lépett és megcsókolta – Helliopath ütésre emelte a kezét, de végül meggondolta magát.

 – Jó, jó, de a hálóban még egész máshogy csókoltál! – mondta a fiú, majd továbbállt. Hellie azt hitte, hogy majd Matildát is megcsókolja, ehelyett csak egy nyakláncot adott neki.

 – Gyönyörű! – sóhajtotta Matilda, majd megfogta Stephen kezét.

 – Hord ezt a nyakláncot és majd megtalálunk – mondta Stephen teljes természetességgel, mire Helliopath felhorkant. – Hiába, Hellie én sem vagyok hülye! Meghallottam apám mit tervez, és ezt nem hagyhatom, akármennyire is úgy tűnik, hogy nincs szívem, a valóságban van! – mondta a fiú, majd Hellie kezét megfogta.

A lányon átfutott egy lágy bizsergés, majd meglátta a fiú tervét – a kezdetektől azt tervezte, hogyha ő odamegy, akkor majd minden rendben lesz és leszámolhat apja rémuralmával, aztán azt látta, hogy Matilda szerelmes és ő is viszonozza…

 – Stephen… De hát akkor miért akartál… - habogott Hellie, már teljesen elvesztette a fonalat és nem értette Stephen dolgait.

 – Eléggé kiszámítható vagy, Hellie! Tudtam, ha erőszakoskodok veled, akkor majd valamit kitalálsz, hogy ne neked kelljen velem tölteni az estét. És valamiért sejtettem, hogy majd Matilda lesz – köszörülte meg zavartan a torkát Stephen.

– Nem akarom megzavarni ezt a bájcsevejt, de talán még a Nap felkelte előtt célszerű lenne elindulni. Helliopath meg tudod csinálni? – szólt közbe Tobias, majd Stephen mellé állt.

– Beavatnátok? Tobias, ugye te is tudod, hogy ezt együtt kell véghezvinni. Talán így még láthatod a kicsi húgodat az életben – jegyezte meg ironikusan Stephen.

– Helliopath alkalmazza az este már elkövetett varázslatot, csak most minket is bevonnak – mielőtt Stephen közbeszólhatott volna Tobias folytatta. – Akkor hajrá!

Helliopath elmormolt valami varázsige félét, majd félve nézett föl – Matilda Tobiassá vált, míg Helliopath Stephen alakját vette fel. Aztán már csak a bőröndökkel kellett valamit kezdeni, de azt Tobias elintézte – a csomagok máris Helliopath családi házának szobájában voltak.

Ideje volt búcsúzkodni, Stephen megcsókolta Matildát, amivel elárulta magát. Tobias és Helliopath pedig megölelték egymást – ez egy barátság kezdete volt.

A Nap első sugaraival hagyta el két fiatal a Halloweck család birtokát – a kívülállók számára két fiatalember, de Ők tudták, ez egy terv része volt!

Vége!