A vámpír... ~ Prológus

Prológus

Nem tudom, hogy miért nem tettem meg, már akkor, amikor először találkoztunk. Késztetést éreztem aziránt, hogy még meg is védjem. Soha nem hittem volna, hogy egyszer majd így átvernek – pedig elég régóta a Földön tartózkodom.

Azt hittem, hogy Ő majd más lesz, de tévedtem. Talán rég eltűnt arámat fedeztem benne fel. De akkor csak egy kislányt láttam, és az nem létezik, hogy az a kislány legyen a vámpírvadász. A vámpírvadásznak minimum férfinak kéne lennie, nemhogy egy ilyen kis törékeny leánynak…

Megint úgy gondolok rá, mint egy ártatlan kislányra… De nem az! Megölte az összes szolgák, akit Őérte küldtem. Ez bosszúért kiállt, s Tőlem meg is kapja. Ismerem én minden trükkjét, s gyenge pontját.

Vártam, hogy mikor dönt úgy, feláll. Nem kellett sokat várnom, mert fegyverrel a kezében – amit természetesen rám fogott – állt fel, s nézett velem farkasszemet. Én még csak nem is emeltem magam elé a kezem, vártam, hogy mikor húzza meg a ravaszt.

Becsukta szemét, s nagyokat nyelt. Én pedig végérvényesen feladtam magam, már igazán vártam a Pokolra – úgyis oda jutok… Én is becsuktam a szemem és vártam, hogy a ravaszt mikor húzza meg a kecses női ujj.

Dörrenés az volt, de semmit sem éreztem – lehet, hogy nem is ezüstgolyókkal volt feltöltve a fegyver. Kipattantak a szemeim…

Vérbeli sebész (novella)

Vérbeli sebész

A reptéren álltam már, innen már nem volt visszaút. A gyomrom görcsbe rándult, ahogy arra gondoltam, amire éppen készültem.  Olyan hirtelen döntöttem, hogy még rendesen átgondolni sem volt időm.

Mindig is forrófejű voltam – mások elmondása szerint -, de annyira akartam… A gyomorgörcsön kívül más nem jelezte, hogy helytelen, vagy részben helytelen dolgot készülök tenni.

Megfogtam a bőröndöm és elindultam a folyosó irányába. Annyira elkalandozott a figyelmem, hogy észre se vettem mikor ültem le a székbe. Hirtelen tört rám a repüléstől való félelem, soha nem repültem még.

A stewardessek kedvesek voltak és megnyugtattak, már amennyire sikerült nekik. Egy ideig arra fogtam az idegességet, hogy ez az első repülésem, aztán szépen lassan rájöttem, hogy egészen másról van szó.

A repülő elkezdett rázkódni, én már csak félálomban érzékeltem, hogy kényszerleszállást hajt végre, szerencsére már a Chicagói reptér közelében. Mindenkit azonnal leszállítattak még a csomagjainkat is alig tudtuk megfogni. Én már meg sem lepődtem.

Üdv az én világomban! Nadia vagyok, sebészeti rezidens.

***

Kora hajnal volt, s egy teljesen ismeretlen városban kellett kiismernem magam. Megpróbáltam a lehető leghamarabb a Megyei Kórházba jutni, de nem sikerült. A vonatot választottam utoljára, úgy gondoltam azzal nem tudok annyira eltévedni. Tévedtem.

Már hat-hét óra volt mire rájöttem melyik megállónál kell leszállnom. Eléggé hülyének éreztem magam, hát még úgy, hogy a bőröndömet magam után húztam. Annyira ide akartam jönni, most meg…

Mégis mit képzeltem, amikor eljöttem ide? Alig éltem még, anya is beleesett abba a ,,hibába”, hogy rögtön elkezdte a gyakorlatot. Szerencséjére megtalálta az igazit… Ray igazán nagyszerű ember, de nem éreztem magam teljesnek. Szerettem Rayt, még akkor is, ha nem ő volt az apám. Az elején kibuktam, de aztán elfogadtam…

Éppen az érettségiről tértem haza – még mindig az izgatottság hatása alatt voltam – és mindent egy rózsaszín ködön keresztül láttam. Úgy gondoltam, hogy nekem van a világon a legjobb szüleim.

Orvos akartam lenni, más szakmáról álmodozni sem mertem. Kislánykorom óta már azt tervezgettem, hogy milyen orvos leszek. A szüleim is orvosok, nagyon jó orvosok. Volt egyfajta megfelelési kényszerem.

Annyira megörültem a levélnek, hogy felvettek az egyetemre. Arról álmodoztam a szüleimnek, hogy én is olyan jó orvos leszek, mint ők. Annyira fogom szeretni a munkámat, mint ők.

Egyvalamiben azért különböztem tőlük, leginkább apámtól. Én világéletemben sebész akartam lenni. Olyan sebész akartam lenni, akire felnéznek az emberek. Azt tudtam, hogy anya is sebészként végzett, de miután ide költözött már egészen mást kezdett el dolgozni.

Anya nem beszélt sokat a rezidensi éveiről. Amikor arról kérdeztem mindig csak annyit mondott: ,,Nagyon jó mentorom volt, remélem neked is jó lesz!” De ennyi! Neveket is csak elejtve hallottam: Abby, Carter, Tony, Frank…

Aznap mégis szóba került a rezidenség. Eleinte úgy hittem, hogy azért beszélnek nekem erről, mert én is nemsokára az leszek. Aztán, amikor anya elkezdett beszélni a mentoráról, megvilágosodtam.

Anya érzett valamit a mentora iránt, de végül nem történt köztük semmi. Ezt is csak addig hittem el, míg nem folytatta. A „nem történt semmit” bővítenie kellett először egy csókkal, majd egy egész ágyjelenettel.

Nem vagyok nehézfelfogású, de még akkor sem esett le, hogy mit akarnak mondani nekem ezekkel. Teljesen abban a tudatban voltam, hogy csak fel akarnak készíteni, biztosra akarnak menni. 

Még arra is gondoltam, hogy anya mindezt azért mondta el nekem, mert nem lenne szégyen, ha nekem is megtetszene a mentorom. Ebben erősen kételkedtem – mármint, hogy beleszeretnék a mentoromba -, de mindenesetre megfogadtam a tanácsait.

Csak nagy nehezen esett le, hogy miért mondják nekem el ezeket. A világ kettőt fordult velem, s teljesen kétségbeestem. A világ, az elképzeléseim hirtelen értelmüket vesztették. Többé nem volt a megfelelési kényszer, ami az utamat egyengetné. Már csak én voltam.

Ordítoztam, elutasítottam Rayt. Nem akartam róla tudomást venni, gyerekesen viselkedtem. Anyámat is semmibe vettem, az egyetemre viszont bejártam. Egyetlen menekülési útvonalként a tanulást találtam.

Végigsétáltam az utcán, magam után húzva a bőröndöm. A Nap már adott egy kis világosságot, ami számomra egyet jelentett: elkéstem az első napomon. Mondjuk azt talán felhozhatnám mentségemként, hogy messziről jövök.

Egy mentőautó éppen előttem fordult be az utcán, szirénájától volt hangos az egész környék. Mosolyogva fojtattam az utam, ezért választottam ezt a szakmát. Elgondolkoztam még máson is, mint a sebészet, de végül ez maradt meg. Vonzódtam hozzá.

***

Az ajtón belépve megütött az otthonérzés. Annyira így képzeltem el a Megyeit, mindent. Arról azonban elfelejtettek tájékoztatni, hogy hova is kell mennem. Nem találtam egy útbaigazító táblát sem, ezért maradtam az A-tervnél.

A recepciónál egy idősebb férfi állt, és papírokat rendezgetett. Mellette egy vörös hajú férfi keresett valamit. Mindketten nagyon elfoglaltnak tűntek, így észre sem vették, hogy megálltam a pult előtt.

Megköszörültem a torkom mire mindketten felkapták a fejüket – egyikük morcosan, míg másikjuk meglepődve. Az idősebb férfi névjegytáblájára „Frank” volt írva, így gondoltam, hogy Franknak hívják. A másik férfi köpenyére „A. Morris” volt hímezve.

-      Elnézést, nem akartam semmit megzavarni – kezdtem bele a szabadkozásba.

-      A betegfelvétel nem itt van – mondta mogorván Frank, mire hátrahőköltem.

Nem voltam hozzászokva, hogy valaki ennyire durva legyen velem. Nem szerettem, ha valaki durva, bárkivel. Nem értettem, hogy mit tettem, amiért ezt a fogadtatást kell ,,élveznem”. Én mindig, mindenkivel megpróbáltam a legkedvesebb lenni, úgy látszik most elrontottam valamit.

-        Frank, miért ilyen ellenséges ezzel a lánnyal? Nem látja, hogy – nézett a hátam mögé – bőrönddel van? – kérdezte kedvesen Morris.

-        Nem vagyunk mi menekülőtábor! – csattant az éles hang Franktól. Azt hittem, hogy abban a pillanatban áll meg a szívem.

-        Elnézést! Én csak egy kis útbaigazítást akartam! Már így is el vagyok késve! – mondtam már én is mogorván.

Ez használt, mert a következő pillanatban már azt kérdezték, hogy hova kell mennem. Elmondtam nekik, hogy sebészeti rezidens vagyok és ez az első napom. Rögtön felirányítottak az első emeletre, hogy ott van a sebészet, majd jókívánságaikat is megosztották velem.

A liftben megint rám tört a félelem. Féltem attól, hogy fölöslegesen utaztam ide. Annyira akartam találkozni Vele… Tudni akartam Róla mindent. Egyszerűen, ezért jöttem ide! Nagyon nehéz volt visszafognom magam. Le akartam ordítani a fejét, hogy miért hagyta el az anyámat.

A liftajtó kinyílt én pedig elindultam. A bőröndöm kerekei beakadtak a lift és az emelet közti résen. Bosszankodva szabadítottam ki a bőröndöm, hogy tovább tudjak haladni. Ez a nap úgy látszik nem az én napom, és ez még csak az eleje.

Nem figyeltem, hogy merre megyek. Egyenesen előre haladtam, s reménykedtem benne, hogy egyetlen üvegajtónak nem fogok nekimenni. Ha üvegajtónak nem is, de valakinek nekimentem.

Megint beakadt a bőröndöm kereke, s már azon voltam, hogy elküldöm melegebb éghajlatra, amikor nem vettem észre, hogy előttem jönnek. Megindultam, hogy kiszabadítsam a beszorult kereket, amikor fejjel nekimentem valakinek.

A homlokomat fogtam, miközben felemeltem a fejem. Amikor felnéztem egy gyönyörű aranybarna szempárral találtam szemben magam. Hirtelen azt sem tudtam abban a pillanatban, hogy mi a nevem. Nem is úgy varázsolt el, hogy ,,azonnal beleszerettem végérvényesen”, hanem mint egy ismeretlen ismerős.

A szeme annyira ismerős volt valahonnan. Villámcsapásként ért a tény, hogy a velem szemben álló embernek ugyanolyan színű a szeme, mint az enyém. Az ütő is megállt bennem, erre nem számítottam.

Igazán jóképű férfi volt, s kedvesnek tűnt – ezt abból következtettem ki, hogy nem tromfolt le azonnal a késésért. Nagyon jóképű volt – már, ahogy én láttam – kezdtem megérteni anyámat.

-        Jó napot! Ön bizonyára az új rezidens. Eltévedt, hogy húsz percet késett?

-        Elnézést, csak nem tudtam, hogy hogyan jutok el ide.

-        Ez egyszer elnézem. Én Dr. Dubenko vagyok, az Ön mentora – mutatkozott be. Kezet is nyújtott, de én nem bírtam megmozdítani a karom.

A bőröndömet elengedve rohantam a mosdó irányába, szerencsére a közelben volt. Nem tudtam mire vélni a kiborulásom. Talán csak ez az egész találkozásdi nem volt jó ötlet. Nem azért jöttem ide, hogy érzelegjek, hanem, hogy tapasztalatokat szerezzek.

-        Jól van? Talán megbántottam valamivel? – jött be Dr. Dubenko.

-        Nem, elnézést a kiborulásomért. Hosszú volt a repülőút, kimerültem.

-        Értem. Azért a nevét szabad megtudnom?

-        Persze. Nadia Barnett vagyok – mosolyogtam rá a legőszintébben.

***

Egy hét elteltével kezdtem beleszokni mindenbe. Abba, hogy az apám anélkül dicsér, hogy tudná, a lánya vagyok, aztán ott voltak az egyéb dolgok. Bizalmasan viselkedett velem, és nagy elvárásokkal volt felém. Azt akartam, hogy büszke legyen rám.

Egy nappal azonban nem számoltam. Ez a nap pedig édesanyám születésnapja volt. Amikor eljöttem otthonról mindent titokban tartottam. Anyuéknak azt mondtam, hogy nagyon sok tanulni valóm van, és ezért nem megyek haza.

Minden erre a napra tartogatott hazugságom azonnal porba hullott, amikor délután Dr. Dubenko lement a sürgősségire. Nem voltam kíváncsi, hogy miért ment le, de mivel minden csendes volt úgy döntöttem lemegyek.

A furcsa volt az is, hogy a sürgősségin is csend volt. Mindenhol nyugalom, s csend uralkodott. Először azt hittem, hogy valaki eltűntetett mindenkit, majd jött egy sokkal kétségbe ejtőbb gondolat.

Nem hallgattam a belső kis hangra, ami azt súgta, hogy: ne menj tovább, mert pórul jársz! Valójában elkezdett érdekelni, hogy Dubenko hova sietett olyan jókedvvel. Arra már rájöttem magamtól is, hogy valami fontos esemény lehet, ami az egész kórházat ennyire lecsendesítette.

Az egyik szobából páran kijöttek és valami meglepetésről beszéltek, nevetgéltek. Megint rám szólt a kis hangocska, de megint nem hallgattam rá. Benéztem a szoba ablakán, s meg is akadt a szemem valakin, vagyis valakiken.

A bajok csak azután kezdődtek, amikor Ray egyenesen a szemembe nézett, majd anyám felé fordult. Annyi erőm se volt, hogy eltűnjek onnan, csak álltam, mint egy cövek. Anyám rám kapta a tekintetét, mire többen is felém fordultak. Még le tudtam olvasni a szájáról, hogy a nevemet mondja.

***

Nem akartam bemenni a szobába, de Dr. Dubenko kijött, hogy bemutasson volt tanítványának. Ezt akartam a leginkább elkerülni, de mégis bementem. Eléggé kényelmetlenül éreztem magam.

-        Hadd mutassam be a legújabb gyakornokomat! – kezdett bele Dr. Dubenko, de anyám a szavába vágott.

-        Nadia?! – akadt ki véglegesen anya.

-        Neela, ti ismeritek egymást? – Dr. Dubenko kérdése meghökkentette anyámat. Ő valószínűleg azt hitte, hogy már mindent elmondtam.

-        Igen. Lucien, ő a lányom – mondta anyám. – Aki nem mondta, hogy ide tart.

-        Nadia, miért nem szóltál? Sajnálom, Neela! De miért jöttél ide? – Dr. Dubenko nem értette, de nem akartam neki mindenki előtt elmondani.

Ray kisegített minket, míg anyámmal kimentünk a folyósóra. Annyira nehéz volt idáig eljutnom, erre az anyám itt terem, s biztosan mindent ki fog tálalni. Azt tudtam, hogy szakorvos-rezidens között nem jó, ha van valamiféle románc, de arról semmit sem hallottam, hogy mi van a szülő-gyermek kapcsolatnál.

Eddig sem viselkedett velem másként Dr. Dubenko, s tényleg jó tanár volt. Szerettem volna, ha ő maradhatna a tanárom, s egyáltalán, hogy itt maradhassak. Nem azért utaztam el idáig, hogy minden egy pillanat alatt dőljön össze, mint egy kártyavár.

-        Neela, engedd meg, hogy gratuláljak. Nadia egy vérbeli sebész, gondolhattam volna, hogy te vagy az édesanyja.

-        Lucien! Nem csak tőlem örökölte ezt a tulajdonságot. Az a helyzet, hogy Nadia a te lányod is – mondta ki anyám, amit nekem már rég el kellett volna mondanom.

Az apám rám nézett, s hosszasan vizslatott. Bennem még az ütő is megállt.

-        Ez igaz? – kérdezte tőlem komolyan.

-        Igen. Az igazi nevem Nadia Dubenko, a… a lányod vagyok! – mondtam ki mélyen a szemébe nézve.

***

Mit is mondhatnék? Van egy csodálatos családom. Az édesanyám sebész és az édesapám is az. Én magam is a sebészeti pályára vonultam, teljesen önkéntesen. Elég sok mindenen keresztülmentem néhány év alatt.

Az édesapám mikor megtudta, hogy a lánya vagyok megijedt. Azt hittem, hogy majd elküld vagy valami más rossz fog történni. Ehelyett, a kezdeti ijedtség elmúlása után minden rendbe jött. Én annyira örültem mindennek, aztán minden megváltozott…

Életem során én mindig a szikét fogtam, de aztán egyszer csak én kerültem a műtőasztalra. Azt akartam, hogy az apám műtsön, ha már meg kell műteni, de a szabályzat ezt nem engedte. Nem tudtam, hogy mi fog történni velem, de reméltem, hogy minden jóra fog fordulni. Hiszen az a nap sem kezdődött másként, tán csak egy kicsivel. Reggel, amikor felkeltem az ágyból, még nem gondoltam volna, hogy egy eltévedt golyó fogja eldönteni, hogy mit csináljak aznap.

A Sors fintora az lett végül, hogy édesapám boldog nagypapa lett. Az orvosok nem sok jóval bíztatták, amikor rólam kérdezték, akkor még nem tudhatták, hogy mindent hallok. Mindent hallottam, de elmémet még mindig sötétség fedte.

A túlélő - 7. fejezet

7. Békés nap

MÁSNAP JÓKEDVVEL ÉBREDTEM. Ebben az is közrejátszott, hogy tegnap volt életem legszebb napja – kivétel ez alól az a nap, mikor megkaptam Pajkost.

Apa is teljesen jól volt – mintha sokkal erősebb is lett volna. Sokkal nyugodtabb lelkiismerettel léptem ki reggel a házból. Anyu is kivirult, s nem kellett attól félnem, hogy míg nem vagyok otthon valami történni fog.

Biztos voltam benne, hogy távollétemben minden rendben lesz. Apa volt, aki összetartotta a családot, és anya a lelke. Nekem annyi lett volna a feladatom, hogy boldogan éljek, s néha besegítsek a szüleimnek. Egy normális családban – legalábbis a környező családoknál – ez volt a jellemző.

De nálunk az egész „rendszer” felbomlott mikor fény derült apa betegségére. Nem bántam, hogy onnantól kezdve nekem is nagyobb szerepet kellett vállalnom a házkörüli teendőkben. Élvezettel végeztem el a munkákat.

A születésnapomon viszont rádöbbentem a barátnőim édes életére. Nekik nem kell annyi mindent elintézni, legfeljebb jól kell teljesíteniük az iskolában. Átfutott az agyamon az irigység sárga gondolata, de gyorsan el is szállt.

A tegnapi napon csak azt sajnáltam, hogy Alex nem ünnepelhetett velem. Tudom, hogy nem lettünk olyan közeli kapcsolatban, de mégis valami hozzá kötött. Talán, mert ugyanúgy volt eltervezve a jövőnk. Volt egy olyan érzésem, hogy a mások nem mondtak le Alexről és nekem kell megvédenem.

Anya kivételesen engedett a szülői szigoron – talán hallott valamit, ami megnyugtatta. Megengedte, hogy piknikezzek az erdőszélén lévő kis réten, a megmaradt kaja jól szolgálatot tesz nekem most.

Előkerestem a hátizsákom, majd belepakoltam a tegnap este előkészített néhány holmit. Nem terveztem nagy kirándulást, csak egy rövidke piknikezést.

A lovagló csizmámat csak kézben vittem le, nem akartam abban végigjárni az egész házat. És még egy csomó dolgot el kellett intéznem, míg elindulhatnék.

A hátizsákot félvállra kapva rohantam le a nappaliba. Annyira vártam már ezt a napot, amikor egyedül elmehetek hosszabb időre. Nagyon szerettem az erdőben sétálni, vagy Pajkoson lovagolni, mindkét tevékenység megnyugtatott.

Anya a konyhában csomagolta az uzsonnámat, amikor beállítottam. Rám mosolygott, majd a már becsomagolt uzsonnát a kezembe adta. Én betettem a táskába őket, majd letettem a lovaglócsizmám. Szorosan magamhoz öleltem, s hagytam, hogy anya a hajamat simogassa.

Egyszerre néztünk a lépcső irányába. Apa jött le, és jött hozzánk. Ő is átölelt engem – és anyut is, velem együtt. Annyira jó volt így lenni, az egész család… Apa is mosolygott, anya is mosolygott, és én is mosolyogtam.

Nagy nehézkesen elváltunk egymástól. Mivel én voltam középen így egy kicsit laposnak éreztem az ölelés után magam. Vicces érzés volt. Arra nem vállaltam garanciát, hogy a szendvicsek és húsok nem lapultak ki ténylegesen.

Anya úgy pakolt nekem, mintha egy évre elmennék, mondjuk tanulmányi kirándulásra. Aztán rájöttem, hogy kivételesen Pajkost is megkínálhatom majd. Azért vittem magammal három almát, hogyha lovacskámnak nem jönnének be az emberi étkek, akkor ne haljon éhen.

Halál, az, amire mostanában elég sokszor gondolok. Mindenki jól tudta – akik tudtak apu betegségéről -, hogy nemsokára el fog távozni. Mindenki késleltetni akarta, valaki azt mondta, hogy biztosan sikerült legyőznie… Persze jól tudtuk, hogy korántsem így van, csak a gyógyszerek megtették hatásukat, valamennyire. 

Tegnap óta viszont, mintha kicserélték volna. Nevet és könnyebben mozog. Emlékszem, volt olyan nap, hogy beszélnie is nehezére esett.

Sokszor gondoltam már a halálra, s volt róla álmom is, de a gondolattal együtt élni sokkal nehezebb volt. Apa szerencsés volt, mert hét éve diagnosztizálták nála a rákot, s még mindig élt. De apa mindig is erős volt, sok mindent át kellett élnie…

Apa már átment a nappaliba, s leült tévézni. A kezembe kaptam a lovaglócsizmám, majd letettem az ajtó elé. A táskámat is letettem a csizmámhoz, majd bementem a nappaliba.

Minden olyan normális volt. Apa a tévét nézte, anya ebédet készített, s én elmentem lovagolni. Olyan jó volt kimenni a szabadba, s átmenni a pajtába.

Pajkos már várt rám, hangos nyerítéssel adta ezt a tudtomra. Megpaskoltam, majd kivezettem a karámból – Pajkos pedig engedelmesen követett. Láttam lovacskámon, hogy legszívesebben már vagy kétszer körbefutotta volna a házat, de nem tette. Amíg beszaladtam a házba, addig Ő elment a kerítés széléhez.

Gyorsan felvettem a csizmám és már futottam is Pajkoshoz – még bekiáltottam, hogy indulok. Pajkost eddig csak kétszer ültem meg szőrén, de most mégse volt kedvem felnyergelni – végre kijöhetett és futhatott, ezzel nem szándékoztam megakadályozni.

A szél néha belekapott a hajamba, s így a nyakamat is elérte a hideg fuvallat.  Pajkos élvezte, hogy kint lehet a szabadban és olyan gyorsan vágtázott, hogy Anne-nak ideje sem volt körülnézni – pedig a táj gyönyörű volt, a virágok nyíltak és finom illatuk volt mát most is.

Pajkosnak nem kellett mondani, hogy merre menjünk – néha az, az érzésem támadt, hogy lovacskám gondolatolvasó. Tettünk egy kis kitérőt, de nem bántam – szép idő volt és alkalom a szabadságom meghosszabbítására.

Kiterítettem a lepedőt, majd az ételeket is kitettem. Kíváncsian nyújtottam lovam felé a szendvicset, aki harapott belőle majd hangosan felnyerített – ízlett neki. Nevetve dőltem hátra, amikor Pajkos végig szuszogott a nyakamnál. Annyira jól éreztem magam, hogy észre sem vettem az idő múlását.

A Nap melegen sütött és leküzdtem magamban azt, hogy utálok napozni – egy kicsit sütettem a hasam, amíg Pajkos futott egy-két kört. Nem gondolkodtam most már semmin, csak gondtalanul heverésztem.

Aztán eszembe jutott Alex… Igazából ő volt az egyetlen, aki megértett és most mégis el kellett mennie… Kezdtem úgy érezni, mintha egyedüllétre lettem volna kárhoztatva. És az is aggasztott, hogy a mások valamennyire itt voltak – igaz, hogy néha eltűntek, vagy elmentek, de többségében figyeltek mindenkit.

Feketében jártak, feketéket gondoltak – ebben biztos voltam, mert csak a pillantásuk is azt sugallta. És akkor minket nem zargattak, életben hagytak és ezért mérhetetlenül hálás voltam. De féltem, féltem, hogy ha édesapám meghal többé nem leszünk kivételek. De mint a mondás tartja: a remény hal meg utoljára.

– Isabella… – sóhajtott fel Carlisle fáradtan. Közelebb lépett hozzám, két keze közé vette az arcomat, és a napfényszín-tekintet rám emelkedett. – A legfontosabb, hogy a családunk megmeneküljön. Jasper tudja mi az elfogadható áldozat, és megteszi, amit meg kell tennie, hogy mi többiek nyugodtan és békében élhessünk. Ilyenek… ilyenek a háborúk. Van, mikor fel kell áldozni embereket, hogy a többiek megmeneküljenek.

***

Türelmetlenül kezdtem toporogni, ahogy Jasper bólintott, és elindult a máglya felé. Alice olyan szívszaggató hangon sikoltozott és kiabált neki, hogy azt hittem, én magam is belehalok a kínba. Láttam Edward és Carlisle arcán, hogy csak nehezen tudják visszatartani, mert minden erejét bevetve próbált kiszabadulni a szorításukból.

A szívem a torkomban kezdett lüktetni, és lélegezni is alig tudtam már, mikor Jasper megállt a lángok mellett, és visszanézett Alice-re. A tekintetében nem félelmet láttam, hanem inkább elszántságot és fájdalmat. Aztán felemelte a lábát, hogy megtegye az utolsó lépést.

Zihálva ültem fel és fogtam a fejem. Egész más volt ez az álom – megint Isabella szemszögéből láttam dolgokat, de itt már egészen más volt. Éreztem a nyugtató okozta zsibbadást, aztán az adrenalint, ami szétáradt a testemben. És nem értettem az álmom, pedig eddig mindig sikerült valamit magamra illeszteni – de most semmi egyezőt nem találtam. Olyan volt, mintha a jövőt láttam volna csak sokkal képlékenyebben.

El akartam menni – megkeresve a Cullen családot -, hogy figyelmeztessem őket a veszélyről, veszélyekről. Aztán nem bírtam felállni, valami megakadályozott és gyengéden visszatolt.

Oldalamra fordulva láttam Pajkost, amint egy érett almát próbál megszerezni magának, de az olyan magasan van, hogy ugrálnia kell. Annyira vicces látványt nyújtott, hogy elmosolyodtam. Aztán lehunytam a szemeim és vártam, hogy valami békésebb álom megnyugtasson. De egyáltalán nem nyugtató álom talált meg…

A réten voltam, ami egy kicsit fura volt, hiszen tisztán emlékeztem, hogy elaludtam. Aztán körülnézve már semmi sem volt ugyanolyan. Pajkos eltűnt – pedig lovacskám sose ment el csak úgy – és nem volt sehol egy piknik kellék.

Megint egy olyan álomba kerültem, ahol beszélhettem valakivel. Ezeket az álmokat jobban szerettem, mert így nem éreztem magam kívülállónak – mint amikor Isabellaként szerepeltem egy álomban.

De a kezdeti jókedvem hamar eltűnt, mert egy olyan ember közeledett felém, akit mindennél jobban szerettem volna távol tartani az álmaimtól – főleg ezektől. Ő mosolygott és körülnézett, majd hosszan elidőzött tekintete azon a ponton, amerre a házunk volt.

Nem úgy nézett ki, mintha halálos beteg lenne – ruganyos lépteivel ezt egyenesen megcáfolta. Régen láttam ennyire vidámnak, gondtalannak – de most mégse akarta őt ilyennek látni, egyszerűen fájt az érzés.

-        Apa, te mit keresel itt? – kérdeztem tőle, miközben hangom meg-megremegett.

-        Tudod, kincsem, mindenki egyszer örök álomra tér, és úgy látszik, hogy nálam ez most jött el – mosolyogott kedvesen.

-        Nem, az nem lehet! – vitatkoztam hevesen gesztikulálva. – Te még fiatal vagy és erős. Nem mehetsz el, még nem! – mondtam miközben átöleltem a derekát.

Nem akartam elfogadni, képtelen voltam rá. Az ember, akire felnéztem, aki kiállt mellettem – még anyával szemben is – most el akar hagyni. Elhagyni… örökre. A zokogás, mint a futó zápor tört ki belőlem.

-        Kincsem, mennem kell. De figyelni foglak titeket és vigyázni fogok rátok! – emelte fel a fejem az államnál fogva. – Te vagy a legcsodálatosabb dolog az életemben, édesanyád mellett.

És az utolsó emlékem az édesapámról a mosolya volt – amit annyira szeretettem.

Nem akartam felkelni, egyszerűen fájt kinyitni a szemem – és szembe találni magamat a valósággal. De a sós könnycseppek marták a szemem és kénytelen-kelletlen kinyitottam a szemem és arcom pillanatokon belül könnyáztatta lett.

Azt kívántam bárcsak álmodnék, bárcsak ez lenne az álom. Tekintetem a csuklómra tévedt – és az ott pihenő karkötőre.  A karkötőre, amit nemrég kaptam édesapámtól, aki most már nincs köztünk.

Villámcsapásként ért a felismerés, hogy otthon anya egyedül van, és ha nagyon elkeseredett, akkor bármi megtörténhet. Nem hagyhattam, őt már nem!

Hazaérve rögtön a konyhába mentem – anya legtöbbször ott volt -, de ott nem találtam. A földön viszont egy tál darabkáit láttam – valaki leejtette a tálat.

Felsiettem a lépcsőn és rögtön szüleim hálószobájához mentem. Ami ott fogadott szörnyű volt és, mint egy villódzó felirat azt hirdette: Ideje felnőni! Ha eddig nem is tudatosult bennem, most már biztos volt, hogy vége a gyerekkoromnak – édesanyám akármennyire is elzárkózik tőle.

Az ágyon édesapám feküdt egy mosollyal – azzal a mosollyal – az arcán. Édesanyám pedig ott ült az ágy szélén és fogta apu kezét. Lassú mozdulatokkal telepedtem le apu másik oldalára és fogtam meg a másik kezét – mintha csak aludna.

Édesanyám nem szólt semmit és nem csinált semmit. Apuval közös szobájából is csak nagy nehezen tudtam kivinni. Ideiglenesen a vendégszobába költözött – addig én elintéztem a temetést. Már az egész város tudta, hogy édesapám milyen beteg volt.

Sajnos anya teljesen bezárkózott és hallani sem akart a körülötte történő dolgokról. Megértettem, de azt is tudtam, hogy ez így nem lesz jó – a gyász egy normális dolog ilyen esetekben, de ez már túl sok volt nekem.

Egyedül éreztem magam és rettentő fáradtnak – napok múltak el úgy, hogy alig ettem valamit, mert anyuval beszélgettem, vagyis csak én beszéltem ő pedig hallgatott.

Aztán a temetés után még mindig nem történt változás, pedig én mindent megtettem. Nagy nehezen sikerült belediktálnom néhány falatot minden nap, de nem eleget. Féltem, hogyha így folytatja Ő is beteg lesz –, de nem akartam elveszíteni.

Minden házimunkát elvégeztem, rendesen eljártam az iskolába és még a másokat is fogadtam. És ők jöttek is, de soha nem kértek semmit, csak beszélgetni akartak.

-        Aro, szeretném, ha tudná, hogy nem fogom megszegni az ígéretem. De jelenleg édesanyám egészsége a legfontosabb – mondtam, amikor Aro már egy perce engem nézett.

-        Megértem – kezdte mézesmázosan – de szeretem magam bebiztosítani.

-        Ezt nem értem. – Olyan döbbenettel hallgattam, amit mondott, hogy majdnem lefordultam a székről. – Vagyis, ha jól értettem ezentúl ellenőrzés alatt fogok állni egy évig? Aztán elmennek innen és nem kell rögtön a tizennyolcadik születésnapom után mássá lennem?

-        Nem rögtön, de záros határidőn belül. Persze, ha szeretnél egy kicsit világot látni azt is teljesen megértem – mondta Aro, aztán felállt. – Nekünk is vannak elintéznivalóink. Kérlek, szólj, ha bármiben segítségedre lehetünk.

Bólintottam, aztán kikísértem. Ezután a nap után már csak az ágyam társaságára vágytam. De persze anyu is ezt a napot választotta a megnyílásra, a beszélgetésekre.

Fáradtan ugyan, de végighallgattam és aztán megtárgyaltuk, hogy miket tehetünk. Aztán elaludtam és megint nem álmodtam semmit. Már napok óta nem álmodtam semmit – se rosszat, se jót – és ez idegesített.

Hiányzott édesapám és Isabella – ketten elfeledették velem a valóságban zajló szörnyűségeket. És most itt fekszünk anyával egymás mellett és várjuk, hogy mit hoz a jövő. A jövő számomra el van dőlve, de édesanyám nem ezt érdemelné – ha én más leszek, akkor senkije se lesz.

Pajkost nem hanyagolhattam el, de szegénykémre elég kevés időm jutott. Nem is lett csoda, hogy megbetegedett – valami pszichés dolog lehetett, mert egy kis szeretgetés után máris kezdett jobban lenni.

De aztán már korántsem volt ilyen könnyű kikúrálni a lovacskám. Nem pszichés betegsége lett, hanem a lábát sebezte meg, amikor ki akart ugrani a kerítésen.

Nem tudtam kettészakadni, ezért délelőtt anyuval voltam – beszélgettünk és fényképeket nézegettünk -, délután pedig Pajkost ápoltam. Mindkettő nagyon nehéz volt.

Hetek múlva annyira legyengültem, hogy anyu értem kezdett el aggódni. Ez kizökkentette a mély gyászból végleg és minden figyelmét rám szentelte.

Egyik nap ki akartam menni, de anyu észrevett és rám szólt.

-        Nem mész sehova! Még csak az kéne nekem, hogy beteg legyél. Pajkos már sokkal jobban van – mondta, amikor látta, hogy Pajkost akarom felhozni ellenkezésképpen.

-        De anyuuu… - könyörögtem neki, mert már kezdett egy kicsit idegesíteni. – Csak Pajkoshoz megyek, ígérem félórán belül visszajövök.

-        Nem!

És anyu hajthatatlannak bizonyult. Csak néha mehettem ki, de azt azért láttam, amikor anyu kiment Pajkoshoz és legalább húsz percet kint töltött. Mosolyogtam és anyu is mosolygott – Pajkos még mindig rendelkezett azzal a tulajdonságával, hogy képes volt az embert felvidított, legalábbis egy kicsit.

És láttam néha anya arcán átsuhanni a gondtalanságot, azt, amit eddig nemigen. Azon gondolkoztam, hogy vajon Isabella mit csinálhat most és megsúgta valami, hogy éppen sütit süt.

Előkerestem a rajzaimat és kitettem őket a szobámba. Carlisle még mindig vonzott – a maga zárkózottságával és kedvességével. Aztán ott volt Edward – valahogy értettem Isabellát az álmaimban. És ha az álmaim valóra vállnak, akkor valaki nagyon boldog lesz.

-        És az egész család együtt ünnepelhet – mondtam ki hangosan a gondolataimat, majd kimentem a szobámból.

A szobámat úgy hagytam ott, ahogy volt – rendetlenségben. És az sem zavart, hogy anyu megpróbált visszazavarni a házba. Nem hagytam magam, végre visszatért az életbe és ezt ki akartam használni.

A túlélő - 6. fejezet

6. Születésnap

MÁSNAP REGGEL NEM AKARTAM FELKELNI. Nem csak azért, mert az álomból nem akartam felkelni, hanem egyszerűen utáltam a mai napot – már most.

Ennek a napnak rólam kellett volna szólnia, de már tegnap el lett döntve, hogy semmi sem lesz olyan, mint ahogy elterveztem. Anya túl akaratos ahhoz, hogy engedjen.

Csak hagytam, hogy a percek múljanak, s továbbra sem keltem ki az ágyból. Melissa és Angela nem jönnek át, tehát addig maradok az ágyban ameddig akarok. Vagy felkelek és elmegyek sétálni, a környéken. 

Valamit csak tudok ma csinálni – ha már suli nincs. Pajkos ma bent marad az istállóban, mert nem szeretném, ha holnapig valami baja esne.

A holnapi napomat is megterveztem teljes egészében, de nagy valószínűséggel nem lesz belőle semmi. Ugyanis nem mehetek sehova egyedül. A házunk rabja lettem.

Felöltöztem és kissurrantam a folyósóra. Nem láttam senkit, amiből arra következtettem, hogy anya vagy apával van, vagy pedig nincs itthon.

Halk motoszkálás hallatszódott a szüleim szobájából, ami gyorsabb tempóra ösztönzött. Halkan vettem fel a cipőm, majd a hátsó ajtón át kisurranva a kerítésen át távoztam.

Pajkos nézett, aztán visszafordult a fal felé. Azért sem akartam ma elvinni, mert a mai akcióm biztos nem fog elengedni anya, viszont Pajkossal át tudok ugratni a kerítésen.

Itt nem volt feltűnő, ha egy korombeli lány, vagy fiú az utcákon sétálgat egyedül. Engem már megszoktak, mert az iskolából hazajövet is szoktak látni.

Velem szemben egy kellemetlen ismerős jött. Megpróbáltam úgy elmenni mellette, hogy ne vegyen észre, nem sok sikerrel.

- Hát, te mit csinálsz egyedül? – Alex kérdésétől kirázott a hideg, valamiért taszított.

- Ezt én is kérdezhetném. Nem érdekel, hogy mit csinálsz.

- Hát, akkor, szia. Remélem, többet nem találkozunk!

- Én is! – mondtam ugyanolyan utálatosan, mint ő.

Alex biztos nem fog hiányozni, hiába csak egy napja ismerem. Utáltam, ha valaki nem hitt nekem és, ha hazugnak neveztek. Eddig egyetlen ellenségem sem volt, de úgy látszik, Alex nem hagy más utat.

Én nem tudtam senkire nagyon haragudni, még anyámra se, aki néha tényleg az őrületbe kerget. Nem szerettem, ha valakivel nem vagyunk olyan viszonyba, hogy legalább beszélgessünk. És nem szerettem haragudni, utálom azt az érzést.

Bementem Vivien néni boltjába, hogy vegyek magamnak egy tábla csokit. Már a pénztárnál álltam a kiválasztott trióládémmal – a fehér-, tej- és étcsoki különlegesség volt a kedvencem -, amikor a zsebemhez kaptam.

Lemondóan tettem le a csokit, majd üres kézzel sétáltam végig a futószalag mellett. Ez egyáltalán nem volt fer dolog – a születésnapom már tényleg csak egy szokványos nap lesz.

- Anne, várj! – kiáltott utánam Angela. Nem is értettem mit keres itt, de egyáltalán nem bántam.

A futószalag végénél megvártam, míg mellém ér. Láttam, hogy magához veszi a kiválasztott trióládémat, aztán fizetett. Nem is értettem, hogy mit csinál. Talán csak kérkedni akar? Angela nem olyan.

Kicsit morcosabb lettem, mert láttam az arcán, hogy Ő boldog. Gyermeki féltékenység futott át rajtam, s rögtön el is illant, amikor kezét kinyújtva a kezembe nyomta a csokit.

Hálásan néztem rá. Angela volt az egyik legjobb barátnőm, de én nem az anyagiak miatt szerettem, hanem mert kedves volt. Sok mindent meg tudtunk beszélni, olyan dolgokat is, amit Melissával nem.

- Boldog születésnapot! Sajnos csak ennyivel tudok most szolgálni – nevetett rám, mintha a nagyobb ajándékot máskorra tervezné.

- Köszi – nyitottam ki azonnal a csomagolást. – Kérsz? – Angela egy ideig hezitált, hogy elfogadja a felé nyújtott csokit.

Mindig is csodáltam, hogy Angela csak nagyritkán eszik csokoládét – ellentétben velem, aki csak úgy tömte magába a boldogsághormonokat tartalmazó nassolnivalót. Persze abban biztos voltam, hogy néha ő is bűnözik és a legrosszabb napjain képes magába fogadni egy kisebb tábla csokit, de ez még mindig semmi volt hozzám képest.

Angela útjai elváltak az enyéimtől – már a boltból kilépve. Boldogabb voltam – köszönhetően a csokoládénak -, s meg sem fordult a fejemben, hogy Angela elmondhatja anyának, hogy találkoztunk.

Gyorsabb tempóra váltottam, mert még nem akartam hazamenni. Anya vajon mit fog szólni, ha megtudja, hogy elmentem? Lehet, hogy már tudja is… Nem, akkor már rég utánam jött volna!

Már elég távol jártam amikor lassítani kezdtem lépteimen. Már messze jártam a házunktól, s a bolttól és az erdő mellettem futott. A házak itt csak néha-néha voltak fellelhetőek, de voltak nagyon díszesek is.

Ahogy távolabb értem szembe találtam magam a világ egyik legcsicsásabb épületével. Olyan volt, mint egy kacsalábon forgó kastély, de egyáltalán nem illett ide. Mikor közelebb mentem, hogy megnézzem mi áll névként a postaládán valaki lefogott.

- Ne menj oda! Ez a mások területe.

Hátrapillantva egy nem várt személlyel találtam szembe magam. Alex valószínűleg futott utánam, hogy még idejében elérjen, mielőtt közelebb megyek.

- Akkor már értem mi ez a sok dísz. Eléggé furák ezek a mások. Erdő mellé építkezni, ráadásul ilyen díszes házat. Vajon mire kell nekik ez a sok csicsa? – néztem Alexre kérdőn.

- Így csábítják ide a gyengébbeket. Ha engem kérdezel, akkor kannibálok.

- Ez nem túl csábító – borzongtam meg.

- Aki egyszer bemegy oda, az nem jön ki. Olyan ez, mint a filmeken. Hátborzongató, hogy milyen világban élünk – mesélte miközben maga után húzva elértük az erdő szélét.

- Reméltem, hogy nem kell haragban elválnunk. Nem azt mondom, hogy legyünk barátok, mert szemmel láthatóan nem szeretnél a barátom lenni, de ellenségek se legyünk – álltam meg vele szemben.

- Aha… Hát, akkor, szia! És ne menj a ház közelébe! – figyelmeztetett még utoljára, majd elindult tovább.

Fölösleges lett volna utána kiáltani. Még hátrapillantottam a ház felé, aztán én is elindultam haza. Most, hogy Alex sem olyan undok, talán ha újra találkozunk, akkor tudunk majd beszélgetni.

Remélem még fogunk találkozni, elvégre bármi megtörténhet. És, ha tényleg találkoznánk, akkor talán még barátok is lehetnénk. Jó lenne, ha barátok lennénk.

Hazabattyogtam, de a ház előtt megálltam. Nem tudtam, hogy csak simán bemenjek-e, vagy hátulról menjek, mintha, csak a kertben lettem volna. Az első variációra az igazat mondanám el, a másodikra meg kitalálnék valami hihető mesét.

Még mielőtt a kerítéshez értem volna az ajtón anya nézett ki. Nem tűnt túlságosan mérgesnek, de nyugodt sem volt. Semmi nem jutott eszembe, amiért így reagált az eltűnésemre.

A felismerés futótűzként terjedt végig a testemben. A kis szökésem közben eszembe sem jutott apa. Annyira belefeledkeztem a születésnapomba, hogy apára nem is gondoltam. Rettegve néztem anyára, aki nyugodt volt, s ezzel engem is megnyugtatott – nem tudott volna nyugodt lenni, ha apával történt volna valami.

Lehajtott fejjel somfordáltam anya elé, hogy megkapjam a fejmosásom. Semmi nem történt, s ez újfent ijedtségre adott okot. Felnéztem, de anya csak nézett, mintha lett volna valaki a hátam mögött. Gyorsan hátranéztem, hogy van e valaki mögöttem, de a levegőn kívül semmit sem láttam.

- Mi a büntetés? – sóhajtottam fel. Elfogott a rettegés, hogy anya szigorú lesz, s eltilt mindentől.

- Nincs büntetés. Vedd ezt szülinapi kiváltságnak, mert ilyen nem lesz többé. Most viszont azonnal felmész a szobádba, meg sem állsz odáig! – mondta el az ítéletet anya, majd oldalra állt, hogy be tudjak menni.

Teljesítettem kérését – mertem volna ellenkezni, azt hiszem nyomban kaptam volna egy fülest. Persze nem tudtam, hogy miért kell egyenesen a szobámba mennem. Éhes nem voltam, mert a csokival még mindig tele voltam.

Az ágyamon ülve elgondolkoztam. Sok minden érdekelt. Először is, hogy Alex honnan tudta, hogy én is tudok a másokról? És miért másoknak nevezte Őket?

A polcomhoz léptem és előkerestem a rajzaimmal teli mappát. A titokzatos Cullen család… A fekete-fehér rajzokról jól kivehető volt az arcok, s testek jellegzetességei. Minden egyes megszámlálás után hiányt éreztem. Eggyel több férfi volt, mint nő, de látszólag mindenkinek meg volt párja. Páros képeket nem készítettem – nem éreztem szükségét, s amúgy sem én irányítottam a rajzaim, ahogy az álmaimat sem.

Az egyik férfi – név szerint Carlisle – nagyon megtetszett, így rajzon keresztül. A többi férfihoz és nőhöz képest Ő idősebbnek látszott. Ezt csak az arcáról tudtam leolvasni, mert amúgy semmiben sem különbözött a többi húsz-huszonhárom éves férfiaktól. Arcáról viszont több éves tapasztalatot tudtam leolvasni.

A képen egy erős izomzatú, közepes testalkatú fiatal férfi tekintett vissza rám. Vonásai simák voltak, s ha rá néztem a képre rögtön egy filmsztár jutott róla eszembe.

De a képről azt is meg tudtam állapítani, hogy házas emberről van szó. A gyűrű ott csücsült a házasságot jelképező ujjon. Furcsa mód elszontyolodtam ettől a tudattól.

Miután összeszedtem a lapokat, s visszatéve a mappába a polcra tettem, a helyére. Valamiért úgy éreztem, hogy el kell dugnom a mappát – mintha valami titkos dolgot rejtegettem volna. Persze idegene nem is érthették, hogy kiket rajzoltam le. Lehet, hogy meg is vádolnának valamivel.

Ma már nem büntetik a boszorkánysággal vádolt személyeket, kivétel természetesen a mi kis községünk. Itt, mintha megrekedt volna az idő. Annyira régimódiak itt néha az emberek, hogy az már ijesztő. Ezért sem volt szabad ,,hihetetlen” dolgokat csinálni. Anyát már így is beskatulyázták, szerintem. Persze olyanok, hogy boszorkányégetés, vagy kínzás már nem volt, egyszerűen börtönbe zárták a megvádolt személyt. És mi csak egy kis község voltunk.

A mellettünk lévő városok, községek már felvették a globalizációs elemeket. Volt pláza, éttermek és minden, ami a fejlődéshez kellett. Még nem voltam olyan puccos helyeken, de terveztem, hogy elmegyek. Mindenki irigykedni fog majd rám, én pedig büszkén kihúzom magam – aztán mindenkinek elmesélem az élményeim, de nem várom el, hogy körülrajongjanak.

Leültem az ágyam szélére, mert meghallottam a közeledő hangokat. Kopogtak, én pedig behívtam. Azt hittem, hogy anya jön, s mégis megbüntet, de tévedtem. Az ajtóban anya helyett apa állt.

Szokatlanul erősnek nézett ki, s egy pillanatra elképzeltem, hogy meggyógyult. Azonban rá kellett jönnöm, hogy valószínűleg csak a gyógyszerek hatása alatt van. Tegnap nem volt ilyen jól, de a gyógyszerek hatási ideje igen változó.

Becsukta maga mögött az ajtót, majd leült az ágyam szélére. Rám mosolygott, s megfogta a kezem egyik kezével. Tenyeremet maga felé fordította, majd másik kezével benyúlt a köntös zsebébe és kihúzott onnan valamit.

A tenyeremben egy kis dobozka foglalt helyet, talpig becsomagolva. Azt hittem, hogy anyától és apától majd közös ajándékot kapok. A kis dobozka után nyúltam.

Óvatosan bontottam ki, vigyázva, hogy a csomagolópapír sehol se szakadjon el, még egy kicsit se. Miután a csomagolópapírt sikeresen eltávolítottam a dobozkáról, s félretettem még jobban megszemlélhettem magát a dobozt. Csak egy egyszerű, tetőfelpattintós doboz volt, semmi cicoma.

Mikor a doboz tetejét felpattintottam és megláttam a benne rejlő ékszert azt hittem, hogy menten elsírom magam. Egy vékonyka aranykarkötő volt.

Apa az összes spórolt pénzét a gyógyszerekre költötte. És most mégis a kezembe tarthattam egy színarany karkötőt – bizonyára nem tíz fillér volt.

Vissza akartam Neki adni – ezt nem fogadhattam el, ez túl drága volt… Persze arról már fogalmam se volt, hogy miként kéne visszaadnom.

-          Apu… - kezdtem mondandómba, de Apa mosolya megállított.

-          Most vissza akarod adni, igazam van? – Bólintottam egyet, mire édesapám megingatta a fejét. – Ezt a karkötőt az édesapám hagyta Rám, hogy adjam át a lányomnak. Ha pedig fiam születik, akkor addig kell továbbadni, míg egy lány kezébe nem kerül.

-          Szóval ezt nem a gyógyszerekre szánt pénzből vetted? – kérdeztem megkönnyebbülve.

-          Nem – mosolygott rám, majd felállt és kiment a szobámból.

Persze én még akkor nem tudhattam, hogy a kis medál – ami rajta lógott - legalább annyiba került, mint egy aranykarkötő. Boldog volt, hiszen édesapja nem úgy nézett ki, mint, aki nagyon beteg. Életerős volt és vidám.

Egész sokáig csak a szobámban ültem és vártam anyára – és arra, hogy mikor ordítja le a fejem. Amikor nyílt az ajtó megrémültem. Végigfutott az agyamon, hogy mi van akkor, ha anya tényleg elkezd velem veszekedni.

Mindenféle veszekedés helyett anya szélesre tárta előttem az ajtót, majd kimutatott. Ebből már sejtenem kellett volna valamit, de mit sem sejtve mentem ki a szobámból, majd le a lépcsőn.

A nappaliba érve lesokkoltam. Mindenki egyszerre kiáltotta, hogy: boldog születésnapot! Meglepődtem, hiszen anya megtiltotta… Melissa és Angela boldogan öleltek át, nem átengedve szüleiknek.

Miután sikerült elszakadnunk egymástól a lányokkal a szüleik is gratuláltak, hogy már tíz éves lettem. Már nagyon vártam, hogy végre engem is nagyként kezeljenek.

A vacsora is nagyon jól sikerült. Mindenki degeszre ette magát – még apa is lejött, s velünk vacsorázott. A felnőttek felnőttes dolgokról beszélgettek, mi a lányokkal, pedig vagy azt veséztük ki, hogy Alex-szel mi lehet vagy azt, hogy a tanárok miért adnak annyi leckét.

Megmutattam a lányoknak a szobámat és a rajzaimat, majd kimentünk a pajtához. Pajkos élénken elkezdett nyeríteni, amint meglátott.

Megengedtem a lányoknak, hogy felüljenek lovacskám hátára, aki meglehetősen ól bírta a kiképzést. Angela tériszonyos, de azért Ő is felült. Nagyon büszke volt magára, hogy nem szédült le Pajkosról.

Sajnos ez a nap sem tarthatott örökké, pedig nagyon szerettem volna – főleg, ha tudtam volna, hogy mi fog történni az elkövetkezendő napokban. Annyira szerettem volna, ha ez a nap örökké tartott volna…

A túlélő - 5. fejezet

5. Esme

CSAK NÉZTEM A FELFEDEZÉSEM. Azt eddig is tudtam, hogy egy napon sok gyerek születik, de, hogy még egy évben is születtem azzal a lánnyal… Pedig legalább tizenhétnek kinéztem – éreztem magam – az álmomban.

Lehet, hogy ez csak egy álom volt – a jövőről. Lehet, hogy figyelmeztetnem kéne rá? De akkor meg hülyének gondolna, inkább hagyom, hadd történjen, aminek történnie kell.

Azt az elméletemet, már el is felejtettem – mert semmi értelme nem volt –, hogy a jövőt álmodom meg. Mert nem a jövőben ugrott le a dédmamám egy szikláról, hanem a múltban.

Kezdett egyre zavarosabbá válni minden. Mert a múltban meghalt dédmamám úgy nyolc év múlva Isabellát nyugtatgatja. Ennek az esélye a béka feneke alatt volt.

Nem kezdtem el azon aggódni, hogy közelebb kerültem az elmezavarhoz – mert legalább akkor szerető közegben élhetném le az elkövetkező jó pár évet.

Egyre jobban kezdtem azt hinni, hogy engem senki se tud megölni és örökké élek – apu betegségével ellentétesen, s így betudhattam ezt egy védekező reakciónak.

Nem tudtam volna eldönteni, hogy mit csináljak – most, hogy túl vagyok egy beszélgetésen. Ha csatlakoznék szüleimhez, akkor biztosan – anya legalábbis – nem hagynának békén, s faggatnának. És én nem akartam, hogy faggassanak.

Nem haragudtam apára, amiért elmondta anyának, hogy mit álmodtam, de azért előtte megkérdezhetett volna – elvégre az én álmaimról van szó!

- Mit szeretnétek ebédelni? Ma még élhettek a lehetőséggel, hogy én készítem az ebédet, mert aztán holnap iskola… Na?

- Szerintem főzzünk együtt, olyat úgyis régen csináltunk már – vetette fel az ötletet apa, amire anya rá is bólintott.

A konyhába összegyűlve – szigorúan miután mindenki kezet mosott – elkezdődött az ötletezés. Mindenkinek más ötlete volt és nem tudtunk megegyezni – anya rántott húst, apa grillezett húst, én pedig karfiolos húst akartam.

- Akkor én készítek külön besameles karfiolt. A rántott húst megcsináljuk, és aztán grillezünk is.

- Jó ötlet, Anne! – értett egyet velem apa, de anya csak a száját húzta.

- Inkább lemondok a rántott húsról, majd legközelebb az lesz.

 Nem vitatkoztunk anyával. Míg ő és apa a húst fűszerezték be, addig én a besamelt készítettem el – vele együtt a karfiolt is.

Mintha a tudatalattink akarta volna jelezni, hogy ez az utolsó lehetőségünk nyugodtan ebédet készíteni – valaki tudta, hogy apa rosszabbul lesz.

Jókislányként mindent újra teljesítettem – mint a csodagyógyszer előtt -, hogy jobban érezze magát. Most viszont anya is segített – ő is érezte, hogy apa ideje egyre fogy.

Nem beszélgetett senki senkivel, csak mindenki tette a dolgát – anya takarított, én pedig főztem. A suliban uralkodó hajtás miatt egyre fáradtabb lettem.

Aztán volt egy nap – ami előtt mindössze két órát aludtam. A fáradságomat betudtam annak, hogy napok óta alig vagy nagyon rosszul aludtam.

Alig láttam el a tábláig, s mivel eddig is különcnek számítottam mindenki betudta ezt is annak – arról senki nem tudott, hogy apa beteg, mert anya nem engedte, hogy beszéljek róla. A mindenkin a diákokat értettem sajnos a tanár rossz passzba volt, s állandóan engem kérdezgetett.

- Miss Platt, ha megtenné, hogy nem aludna az órámon, azt nagyon megköszönném!

- Sajnálom!

- Nem alszik eleget? Menjen le a védőnőhöz. Mr. Gont lekísérhetné, s vigyázzon rá!

- Értettem! – állt fel az első sorból egy fekete hajú fiú.

Hátra jött, s elkezdte összepakolni a cuccaim. Nem nézett fel rám – tudtam, hogy nem ismerem ezt a fiút. Amikor felnézett ugyanaz a zöld szempár tekintett rám, mint… Oh, de hát Gont-nak hívják ebből már tudnom kellett volna.

Követtem Gont-ot az orvosi szobáig – ő hozta a táskám, de valamiért sejtettem, hogy a tanárnő direkt őt küldte le velem.

- Anne vagyok – mutatkoztam be mielőtt bekopogtunk volna az ajtón.

- Alex és nem kell, hogy sajnálj! – Értetlen nézésem láttán belefogott a magyarázatba. – A szüleim meghaltak és most a nagymamámnál lakok.

Csak néztem, de Ő ezt megelégelte és bekopogott az ajtón. A nővérke kedvesen ránk mosolygott, majd beengedett az aprócska szobába.

- Miben segíthetek?

- Csak egy kicsit fáradt voltam, esetleg kaphatok egy igazolást a mai napra? – kérdeztem mire egy bólintás kíséretében megkaptam az aznapi igazolásom.

- Mi történt? – A védőnő kérdése teljesen kizökkentett a szerepemből.

- Az édesapám nincs túl fényesen – ferdítettem el az igazságot, amit a haldoklik szó fejezett ki.

A védőnő eleresztett minket, majd Alex elkísért a bejáratig.

-  Tudom, hogy csak azért mondtad a védőnőnek, hogy apukád rosszul van, mert sajnálsz.

- Ha így hiszed, tévedsz!Ugyanis az apám tényleg beteg, nagyon beteg! Maximum azért sajnállak, mert a nagymamádnál laksz, és csak azért mondom el ezt, mert én sosem szerettem a nagymamámnál lenni, pedig csak egyszer adódott lehetőségem rá.

- Persze, az apukád beteg… - utánzott nyafogó hangnemben. Nem is így beszéltem, s idegesített, hogy kigúnyol. Az is zavart, hogy az apámról így mert beszélni…

- Az apám rákos és én sem akarom, hogy sajnálj!

Mielőtt bármit is mondhatott volna én már elindultam hazafelé. Nem érdekelt, hogy Alex mit hisz rólam vagy, hogy elhíreszteli… Csak haza akartam érni, s apa ölelő karjai közé bújni – tudtam, hogy apa még akkor is képes velem foglalkozni, amikor nagyon rosszul van.

Anya nem volt itthon – szerencsére, mert különben megakadályozta volna, hogy apát ,,zargassam”.  Miután ledobtam a táskám a kanapéra felszaladtam a lépcsőn. Az ajtó előtt megálltam, s elgondolkoztam, hogy kopogjak-e vagy csak simán menjek be. Elmélkedésemet apa bentről kiszűrődő hangja válaszolta meg.

- Gyere csak!

Nem tudom, hogy apa honnan tudhatta, hogy az ajtó előtt állok – mert most elvileg iskolában vagyok. De különösebben nem is érdekelt csak minél előbb apa karjai közt akartam lenni.

- Felkeltettelek? – Bűnbánón lehajtottam a fejem. Nem mentem tovább, csak az ajtóban toporogtam.

- Nem… Idejössz? – Veregette meg maga mellett az ágyat.

Lassú léptekkel közeledtem az ágy felé, majd minden elmosódott, s csak arra eszméltem fel, hogy apám karjai közt zokogok. Tudtam, hogy apának is legalább annyira nehéz, mint nekem – nekünk.

Sosem mertem tőle megkérdezni, hogy milyen tudni a saját haláláról. Talán nem is olyan szörnyű – a hozzátartozóknak, s kívülállóknak nehéz lehetett, de a betegnek vajon milyen?

- Apa… Kérdezhetek valamit? És megígéred, hogy őszintén válaszolsz?

- Persze kicsim. Ha utána elmeséled miért vagy itthon.

- Azt anélkül is elmondanám. Milyen tudni, hogy beteg vagy? – Nem néztem fel, mert féltem apa reakciójától.

Keze egy pillanatra megállt, s vele együtt a hajtincsem is – amivel eljátszadozott. Aztán újra elkezdett játszani a hajammal, egyúttal elsöpörve az arcomat takaró néhány tincset.

- Nehezebben lehetne elfogadni, hogy hirtelen halok meg. Így jobban fel tudunk készülni, mindannyian. Így ki tudtam élvezni az életem.

- De miért nem jártál kemoterápiára? Az nem segített volna? – Észre se vettem, de már sírtam. Féltem, hogy mi lesz velem, ha ő nem lesz…

Önző voltam, de még csak egy gyerek. Mégis mit várt tőlem Isten, vagy a Világ, aki ezt eltervezte? Mit akarnak, mit tegyek? Ez is a kis játszmájuk része?

- Amiért az apám se járt. Neked lesz lehetőséged egy teljes életre, és még, ha anyád nem is helyesli Aro-ék, jót tesznek neked.

- Ha csatlakoztam hozzájuk, akkor nem lehetek beteg?

- Akkor nem – mosolygott rám, és mintha vágyódást láttam volna felcsillanni a szemében.

- Aludhatok ma veled? – Már előre elterveztem, hogy mivel gőzöm meg, ha ,,nem” lenne a válasza.

- Persze. Elárulod végre, hogy miért vagy itthon ilyen korán?

- Elaludtam az órán – ismertem be végül. Apa ahelyett, hogy leszidott volna nevetésben tört ki – ilyen jóízűen nagyon rég nevetett.

Nem hittem volna, hogy egy ilyen dolog miatt apa és köztem még szorosabb kötelék alakul ki – de így lett. Sokkal súlyosabbnak éreztem az elvesztése iránt érzett fájdalmat.

Arrébb húzódott, hogy le tudjak feküdni mellé – egy kis vonakodás után ledőltem és hagytam, hogy apa betakarjon. Talán a nevetés tényleg erőt ad!

- Mi van akkor, ha felébresztelek este? Mert olyat álmodok…

- Itt leszek veled. Az édesanyám is mindig miattam aggódott, hogy nem ébreszt-e fel… Biztos valami szépet fogsz álmodni.

- Biztos… Szóval, akkor mit kérsz ebédre? – kérdeztem, ezzel elterelve az ő és az én figyelmemet is.

Főzés közben mindig el tudtam terelni a figyelmem a nyomasztó gondolatokról. Szerettem a teljes tudatlanságba merülni, szerettem volna mindent visszacsinálni…

- Te mit ennél? Mondjuk, készíthetnél rántott sajtot – nyalta meg a szája szélét. Elnevettem magam, majd feltápászkodtam.

A sajt hamar kész volt, de még várni akartam egy kicsit. A biztonság kedvéért a tálcára tettem egy pohár vizet és apa fájdalom csillapítójából is egy szemet.

Miközben apa evett én azon gondolkoztam, hogy mit kéne csinálnom a születésnapomon – nem gondoltam semmi felhajtásra, csak egy kis sütire…

Szerettem vissza gondolni a születésnapokra, amiket az egész család együtt töltött. Lehet, hogy ez lesz az utolsó lehetőségem… Kitűnően teljesítettem az iskolában – mintha meg akartam volna felelni valakinek…

Amikor meghallottam a bejárati ajtó csapódását, akkor rögtön leszaladtam, nehogy bajba keveredjek – anya képes volt eltúlozni a dolgokat.

- Szia! – Anya nem is figyelt rám, mintha valamitől rettegett volna. Azzal nyugtattam magam, hogy ez csak a túlérzékeny fantáziám játéka... – Anya?!

- Mi van? – Ideges hanglejtésétől hátrahőköltem egy kicsit.

- Ezt én kérdezhetném! Köszönök neked, te pedig… Mindegy, hagyjuk!

- Sajnálom, de történt valami, ami… Dr. Gont-ot és a feleségét megölték az éjjel.

- Tudom… Alex elmondta. De mi történt?

Anya fáradtan rogyott le a kanapéra, s arcát a kezébe temette. Félve leültem mellé, és átöleltem. Szerettem volna boldogságot árasztani a szívébe és azt, hogy minden gondja tovaszálljon.

- Kincsem… A mások úgy döntöttek, hogy Alex is csatlakozzon hozzájuk, de a szüleik nem engedték… Aro úgy döntött, hogy képes lemondani Alex-ről…

- Az történt, ami Pferdék-kel? De Alex él!

- Alexnek el kell tűnnie! Ezért szóltam a nagymamájának… Mostantól nem mehetsz sehova, amíg nem leszel nagykorú!

- De anyu...

- Nincs semmi de! Nem érdekelnek a hisztieid! – csattant anya hangja, majd választ nem várva felállt, s felment apához.

Tudtam, hogy apával-alszom-ma-este tervemnek annyi, s ,,kénytelen” leszek egyedül eltölteni a saját szobámba az estét. Persze ez nem volt nagy baj, csak együtt akartam tölteni egy estét az én kedves, drága apukámmal. Talán anyu nem bírta elviselni – idegileg -, hogy apa beteg, mert napok óta külön alszanak – itt mondott csődöt a szerelembe esés nagy ötlete…

Végül úgy döntöttem, hogy nekiállok főzni, s egy egész városra való ételt készítek. A lehető legkülönfélébb ételeket kezdtem el készíteni. Csináltam húst – vagy tízfélét -, s legalább annyi sajtot is. A köreteket is megválogattam – krumplit többféleképpen felhasználtam, de a rizst, s a salátákat sem sajnáltam. Tudtam, hogy anyu a rizi-bizit szereti, ezért azt is készítettem.

- Mit csinálsz? Az istenért, Anne! Tudod te, hogy ezek mind pocsékba fognak menni? Mégis ki fogja megenni ezt a temérdek kaját? – pörölt velem anya, s közben hevesen gesztikulált.

Megrántottam a vállam. – Arra gondoltam, hogy Melissa és a családja, esetleg Angeláék is szeretnek… válogatni. És egyszer lesz az ember lány tízéves. Az első x, tudod milyen izgatott vagyok?

- Nem! Nem lesz semmiféle buli. Melissa és Angela is biztosan megérti majd. Majd megünnepled a tizennyolcadik születésnapod!

Azt hittem felrobbanok. Mégis mit képzel? Ha azt hiszi, hogy én lemondok a születésnapomról, akkor egy hatalmasat téved! Lesz születésnapom és mindenki jól fogja magát érezni – kivétel talán anya.

Anya szigorú tekintete elől a szobámba menekültem. Még csak az kéne, hogy elkezdjen velem kiabálni még jobban.

Nem akartam nagy felhajtást. Közömbös voltam Charles irányába, s mégis megtettetem, amire apám kért. Miért ne tettem volna meg – tudva, hogy apám elveszített egy fogadást… Nem voltam szerelmes.

Nem tudtam kiverni a fejemből a jóságos doktor arcát. Csak tizenhat éves voltam, s Ő mégis… De sajnos el kell felejtenem, mert ma férjhez megyek.

A hosszú, selyem, fehérruha szorosan simult a testemhez – ezzel kiemelve az idomaim. Az esküvőmre nem ilyen ruhát választottam volna – ez nem én voltam.

Koszorúslányaim körülöttem serénykedtek.

- Esme, gyönyörű vagy! Szerintem te vagy a világ legszerencsésebb menyasszonya. Charles igazi úriember és nagyon kedves.

- Lehet... Bevallom, izgatott vagyok. Ma férjhez megyek. – Mosolyt erőltettem az arcomra. A nászinduló elkezdődésével apámba karolva elindultam.

Mereven magam elé néztem, s a mosolyt is megpróbáltam magamon tartani. Charles vidáman nézett végig rajtam – nem leplezve terveit.

***

Nem volt más választásom szöknöm kellett. Nem hagyhattam, hogy Charles bántsa a gyermekemet. Azt nem éltem volna túl…

Milwaukeeba menekültem, hogy az unokatestvéremnél meghúzódhassak. Boldogan éltem – reménykedtem benne, hogy Charles itt nem keres majd, tévedtem.

Szerettem volna egy csöndes kis élete, ahol nem fenyegetett a veszély, hogy a férjem megverjen bármikor, amikor kedve támad rá. Tovább kellett állnom és, hogy biztosan legyen egy nyugodt életem háborús özvegynek adtam ki magam.

Egyre gömbölyödő pocakommal beálltam az Ashland-i iskolába, hogy tanítsak. Így sikerült a megélhetésemet is elrendeznem – arra nem gondoltam, hogy mi lesz, ha szülési szabadságra kell mennem.

Többé nem kellett foglalkoznom a meneküléssel – boldogan éltem az életem.

***

A világ legszerencsésebb nője voltam. Az álomférfi viszonozza az érzéseim. Edward hamiskásan rám mosolygott, majd kaptam tőle két puszit.

- Nyugalom, anya! Minden rendben lesz.

- De én már nem vagyok tiszta! Még ebben a törtfehér ruhában is bűnösnek érzem magam. Nem is tudom… Carlisle miért engem választott?

- Ugyan! Tulajdonképpen tiszta vagy, új életet kezdtél. És Carlisle úgy szeret téged, ahogy vagy! És én is úgy szeretlek! – Kaptam újabb puszi-koszorút. Kezdtem zavarba jönni, és ezen Edward halk nevetése nem segített.

- Edward, vigyázz, mert ha Carlisle megtudja, hogy mit művelsz… Az anyád vagyok! – Nevettem fel önfeledten. Teljesen elfeledkeztem a szorongásomtól.

Figyelemelterelésből jeles…

A fiam kísért az oltárhoz, s adott át jövendőbelimnek. Kis esküvő volt – a pap, Carlisle, Edward és az én jelenlétemben. A hitvesi esküt gépiesen mondtam el – nekem már el kellett ezt egyszer mondanom -, Carlisle teljesen beleélte magát a szövegbe.

A hitvesi csók maga volt a mennyország – puha ajka puhatolódzva ízlelgette az enyém.