10. fejezet:
Amikor minden megváltozik
Azt hittem, hogy majd minden boldog lesz, és jó. Ezzel szemben mindennek az ellenkezője lett.
A kedves, és odaadó férj helyett: egy parancsolgató, semmibe vevő férj…
Szerelem helyett: vitatkozások, kihasználások…
Minden a nászéjszaka után kezdődött. A borzalmas nászéjszaka után…
Másnap arra keltem, hogy a zár csukódik. A szobám ajtaja zárult, kulccsal. Odafutottam az ajtóhoz, de nem tudtam kinyitni.
Elkezdtem dörömbölni rajta, de semmi sem történt. Sírva rogytam a földre. Nem így képzeltem el az életem. Tizenöt évesen már férjnél vagyok, rab vagyok a saját szobámba… Ennél rosszabb már nem is lehetne. Talán szólnom kellett volna Anyának és Apának. Edward már lehet, hogy hazament… Olyan hülye voltam.
A sarokban ülve zokogtam. Az egészben az szörnyű, hogy még csak le sem tudok diplomázni, mert be vagyok zárva. Legalább az iskolákat elvégezhetném.
A hasam éhesen megkordult. Talán este ehetek majd valamit. De miért zárt be a szobába? Azt hiszi, hogy majd megszökök? De hát, nem! Lehet, hogy nem úgy történt minden, mint ahogy elterveztem, de biztos vagyok benne, hogy el tudnánk élni egymás mellett. Míg Én meg nem halok, aztán Joe úgyis keres helyettem valaki mást. Egy modellt, vagy egy milliomost.
Majd, ha hazaér megbeszéljük…
Joe nem jött és csak egy szobalányt küldött fel, néha, hogy ne haljak éhen. Ennél még az is jobb lett volna, ha helyben megöl. De így, a külvilágtól elzárva borzalmas volt. Egy élő halott voltam. Éreztem, hogy az idő múlik és múlik…
Aztán egyik este Joe bejött, de nem volt semmi kedves szándéka, csak testiség. Undorodtam magamtól és undorodtam a férfiaktól. Amit velem művelt az megsebezte a lelkem.
Ezek után azzal töltöttem az időm nagy részét, hogy Valeria-t, a szobalányt elküldtem, hogy hozzon nekem könyvet és azokat olvastam. Legtöbbjük valami romantikus regény volt. Rongyossá olvastam a Romeo és Júliát, szerettem volna, ha értem is képes lenne egy férfi meghalni.
Néha megszédültem és rosszul is voltam, de nem foglalkoztam vele.
Éppen a Romeo és Júliát olvastam megint, amikor meghallottam, hogy Valeria kopog az ajtón.
- Gyere be!- szóltam ki.
- Jó napot, asszonyom! Elnézést a zavarásért, de az úr hívatja.
- Semmi baj, Valeria. Köszönöm, hogy szóltál.
- Nincs mit. Viszontlátásra!
Kimentem a szobából, amit mostanság egyre többször hagyhattam el. Joe a nappaliban ült és várt… Rám.
- Szia!- köszöntem magabiztosan.
- Kramisha! Gyere ide!- paskolta meg maga mellett a helyet.
- Miről szerettél volna velem beszélni?
- Arra a döntésre jutottam, hogy mit szólnál hozzá, ha iskolába járnál?
- Megengednéd?
- Persze! Ha szeretnél… Bár nem hiszem, hogy a te állapotodban érdemes lenne elkezdeni az iskolát. Valószínűleg sokan kezdenének el pletykálni.
Az én állapotomba? Ez meg mit jelentsen?
- Édesem, hát te tényleg elég tudatlan vagy. Pedig rájöhettél volna a jelekből. – értetlenül néztem rá, mire színpadiasan felsóhajtott. – Szédülés, hányinger…
Végig vezettem magamba mindent. Az nem lehet… Én nem lehetek terhes… Nem lehetek terhes Tőle. Nem érdemli meg, nem szeretné ezt a kis csöppséget.
Kezem akaratlanul is a hasamra csúszott. Lehetetlen volt, de már éreztem egy kis dudort. A szívem alatt hordtam egy kisbabát, egy új életet.
- Joe!- nyögtem fel a felismeréstől. – Joe, ugye szeretni fogod?
- Hát persze! Elvégre belőlem is lesz. De tudnod kell valamit. – vált fájdalmassá az arca.
- Valami rosszat? Mi a baj?
- Kramisha, én utána olvastam ezeknek a terhességeknek. A végük mind halál.
- Joe… Akkor én…
- Nem fogom hagyni. Szeretném a belegyezésed kérni, hogy miután megszületett átváltoztatlak.
- Azt akarod, hogy én is vámpír legyek?
- Igen, és akkor örökre együtt lehetnénk. Tudom, hogy most azt hiszed szörnyű férj vagyok, de mindent érted tettem. Meg akartalak óvni.
Elhittem neki, hiszen annyira hihetően mondta.
- Joe! Szeretnék iskolába járni addig, amíg nem látszik a pocakom.
- Ahogy szeretnéd. Most menj, és pihenj.
Engedelmesen felmentem a szobába és eldőltem az ágyon. Tenyeremet a hasamra fektettem és lassan simogattam.
Elképzeltem a családunk. Én vámpírként… Milyen fura. Joe boldogan ölelgeti a fiát és pörögnek. Aztán nevetve elborulnak a földön, és tovább nevetnek.
Később Joe átölel és megcsókol, míg fiunk virágot szed nekem.
Az édes álomból csak akkor keltem fel, amikor megéreztem, hogy besüppedt mellettem a matrac. Egy hideg kéz karolt át hátulról, de én közelebb húzódtam hozzá.
Éreztem, hogy a teste kissé megfeszült. Biztosan, csak mert féltett.
Egyszer, majd meglátogatom Anyuékat. Biztosan örülni fognak nekem. Ez a pár hónap teljesen megváltoztatott, erősebb lettem, és senki se parancsolhat nekem. Van saját akaratom.
Edward most már biztosan otthon van. Lehet, hogy elköltöztek, hiszen csak addig beszélték meg az ott maradást, amíg Én be nem fejezem az iskolát. Ha soha többé nem láthatnám őket, abba belehalnék.
De azt sem felejtettem el, hogy nem kerestek, amikor eltűntem. Nem kerestek, pedig állítólag szerettek. Lehet, hogy egy emberélet nekik nem számít olyan sokat. Vámpírok…
A másik ,,faj” meg az alakváltók. Azok is akaratos lények. Semmi sem jó nekik. Hamar dühbe jönnek. Parancsolgatnak. Akit én ismertem alakváltót - nem Gil az -, csökönyös volt, és nem tudott örülni semminek. Nem tudom, hogy, hogyan tudtam szeretni, de szerettem Jonathant. Jonathant, aki később a családom ellen fordult, mert vámpírok. Tudom én, hogy ez természetes ellenérzet, de ha engem szeret, akkor a családomat is szeresse. De a szívem mélyén még mindig éreztem valamit iránta. Nem mondhatnám, hogy szerelmet, hanem inkább testvériességet. Szeretem úgy, mint Edwardot, mint a testvéremet.
Joe-t, pedig úgy szerettem, mint…
Joe megérezhette nyugtalanságomat, mert kicsit eltávolodott tőlem. Viszont én megfordultam és átöleltem. Nem ellenkezett.
Másnap izgatottan keltem fel. Ma lesz az első napom az iskolába. Valószínűleg, csak én vagyok férjnél.
Nyomtam egy puszit Joe arcára és elindultam a suliba. A parkolóba a puccosabbnál puccosabb autók álltak. Kicsit félve léptem be a titkárságra.
Szerencsére egy kedves hölgyet fogtam ki, aki készségesen elmagyarázott mindent. Adott egy térképet és egy órarendet.
Első óra ének. Azt sajnáltam, hogy egy héten egyszer volt ének. Ének után biológia, aztán irodalom és végül testnevelés. Mondanom se kell, az utolsó órát semennyire se vártam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése