2012. augusztus 31., péntek

Az oldal|A főoldal|F-webgyűjtemény


Blognyitás: 2011.12.22.
Zárás: -

Köszöntök minden kedves idetévedőt Libricica blogján. Ez a blog azért jött létre, mert egy ideje az őrület határára kerültem - annyi blogom volt. Tehát most úgy döntöttem, hogy történeteimet (amiket folytatni szándékozok) felteszem ide.
Vannak olyan történetek, amelyeket régebben írtam, de még csak most kerülnek fel a blogra – ez meglátszik a stíluson és a fogalmazás módján is.
A fanfickeknél általában kitalálok egy saját szereplőt, akit beépítek a történetbe - így könnyebb megtartani a dolgokat.
Hogy miket találhattok itt?
A történtek menüpontra kattintva máris elérkeztek a történtekhez, ahol kiválaszthatjátok, hogy milyet szeretnétek olvasni! 
Az Egyebek menüpontban pedig a részleteket és a híreket találod meg! 
A Közösség menüpont takarja a link/bannercseréket és a Chat-et.
A Média menüpont a zenék és képek tárházát jelent - Jó nézelődést, hallgatást!
A Szerkesztők menüpontban megismerhetitek azokat az embereket, akikkel együtt írok, bétákat, versírókat.
---------------------------------------------------------------------------------
Blognyitás: 2012.09.16.
Zárás: -

A Kritikus Szemmel blog!

Annyira kezdett beindulni a Kritikus Szemmel, hogy kapott egy új blogot. De mivel ezen a blogon nagyon zsúfoltnak éreztem jobb oldalt, így létrehoztam neki ezt. Nézzetek be!
---------------------------------------------------------------------------------

Blognyitás: 2012.08.12.
Zárás: -

A nagysikerű CACOETHES SCRIBENDI alapján úgy gondoltam, hogy a fanficeknek is kijár egy ilyen oldal.

Miért?
Sokan vannak, akik a fanfiction írással robbantak be a blogközösségbe, és mert van egy csomó remek fanfiction, amiről sokan nem tudnak.
Tehát, ha van egy fanfiction blogod, írsz fanficet/fanficeket akkor jelentkezz!

Mit kell tenned?
Felmész az oldalra és a Jelentkezem menüpontra kattintva kitöltöd, amit kell! A kritériumokra kérlek figyelj!


Végzetes Szerelem - 1. fejezet

1. fejezet 
A bár

~ Edan ~
-      A francba! – mondtam és ledobtam az újságot a dohányzóasztalra. A címlapon egy igen jól megszerkesztett kép pompázott, már csak azzal volt bajom, hogy engem ábrázolt. Kétes helyzetben.
Most nem volt itthon az anyám – pedig ő aztán mindent el tudott volna intézni. A legmenőbb ügyvédekkel látott volna el, hogy nekem jobb legyen. De most kiheveri apám halálát – Rodoszon.
Azt hittem, hogy majd Viara lesz az igazi. Kedves lány volt – bár néha egy kicsit vad. Nagyon szeretett bulizni, én pedig társasági ember lévén szívesen elvittem az összes VIP bulira is. Már egy fél éve együtt voltunk, amikor elkezdett féltékenykedni – már meg sem lepődtem, általában ez történt. Amikor elmentünk egy-egy szórakozóhelyre mindig meggyanúsított, hogy más lányokkal is flörtölök.
Hányszor mondtam neki, hogy szeretem… Ahogy azt sokan mondják „a szó elszáll, az írás megmarad”. És most zsarol – egy szerkesztett képpel, amin az egyik barátnőjével vagyok. Teljes abszurdum!
Emlékszem a fiatalkoromra, amikor édesanyám minden barátnőmet kifaggatott. Akkoriban azt hittem, hogy ez csak olyan anyás hozzáállás. Hiszen melyik anya akarja korábban elveszíteni a fiát?
De idővel már nem volt mellettem édesanyám és nem mondta, hogy melyik lánnyal kell vigyáznom – több barátnőm volt, mint ahány esztendős vagyok. Volt barna, szőke, kékszemű, zöldszemű… Egy fél évnél tovább egy sem maradt mellettem. Velem volt a baj!
Mikor édesapám meghalt anyám mindent ugyanúgy hagyott. És így megtalálhattam apám naplóját – azt a kis sárgult lapu noteszt. És titokban elolvastam – az utolsó oldal megrázott. Édesapám egy átokról írt, ami a mi családunkat sújtotta.
Ha a kiválasztott megtalálja, kit igaz szerelemmel szeret, elveszíti, s fájdalmamat átérzi.
És bár a fájdalmat még nem éreztem – amit az átok szerint éreznem kellett volna – a kapcsolataim nem voltak tartósak… Tehát minden jel szerint nem Viara volt az Igazi – bár valahogy nem éreztem rosszul magam miatta, hiszen egy címlapon keresztül követel tőlem pénzt. Nem volt kérdés, hogy megadom neki, legalább így leszáll rólam. Viszont az a fotó… eddig egyetlen exem nem vetemedett ilyenre – volt már címlapon a szakításunk, de képet még soha nem mellékeltek hozzá.
Fáradtan túrtam bele a hajamba, majd felvettem a telefont és a legjobb barátomat tárcsáztam. Reménykedtem benne, hogy majd kapok egy kis támogatást tőle, hogy megnyugtat… Kicsöngött a telefon, de Peter nem vette fel még az ötödik csengésre sem. Már éppen ki akartam nyomni, amikor egy igen dühös hang reccsent a telefonon keresztül.
-      Mégis, mire véljem azt a képet? Te teljesen megőrültél? Edan, azt hittem ennél okosabb vagy.
-      Peter, ne mondd, hogy nem látod a képen, hogy szerkesztett! – morogtam vissza ingerülten. Még csak az kéne, hogy a legjobb barátom is ellenem forduljon.
-      Szerkesztett… – hallottam az újságpapír zörgését, majd egy hitetlenkedő sóhajt. – Miért csinálta ezt Viara?
-      Feltehetőleg azért, amiért az összes többi exem. Ráadásul le is van írva, lapozz a negyedik oldalra! – Míg Peter elolvasta a cikket, addig készítettem magamnak egy jó erős kávét.
-      Ezt nem értem. Azt hittem Viara lesz az igazi neked. Annyira együtt tudtatok működni, eddig egy barátnőddel sem láttalak ennyire… hm… felszabadultnak – fejtette ki Peter a véleményét. – A pénzt meg e nélkül is megadtad volna neki, igazam van?
-      Persze! Bár ettől úgy érzem magam, mintha lefizettem volna egy-egy lányt, hogy játssza el a barátnőm szerepét. Neked bezzeg nem lehet panaszod – nevettem fel, amikor meghallottam barátom horkantását. – Tényleg, Evida hogy van?
-      Megvan, megvagyunk. Viszont most a te magánéleted van romokban, öcskös.
-      Nem vagyok romokban, már megszoktam a szakítást. És nem is biztos már, hogy meg akarom találni az igazit – motyogtam. Senki sem tud az átokról, kivéve talán anyámat. – És ahogyan én látom az igazi sem akar engem megtalálni.
-      Feladod? – kérdezte halkan. – Akkor van egy másik rossz hírem.
-      Másik rossz hír? Hű, valaki nem akarja, hogy megkíméljem a májam. – Hallottam, ahogy Peter elkezd nevetni.
-      Ezt tisztelem benned Edan. Még ilyen helyzetekben is megmarad a humorérzéked. A rossz hír az, hogy Miss Hope még mindig nem érkezett vissza.
-      Pedig ő az, akiben nem lehetett csalódni és mindig lelkiismeretesen elvégezte a munkát. Miért ment el?
-      Nem tudni. Agnes azt mondta, hogy valami fontos dolga akadt – mondta Peter és hallottam a hangján, hogy nincs megelégedve a válasszal. Agnes Gorlin lett az ideiglenes asszisztensem, tehát a vezető asszisztens. Eredetileg Nikita Hope-ot választottam, de ő eltűnt. – Edan, nem hiszem, hogy Agnes a munkáért nem mondott többet.
-      Akkor? Van valami tipped? – kérdeztem, de már kezdett fáradni a kezem a telefon tartásától. – Nem jössz át, hogy meg tudjuk ezt beszélni?
-      Nem megy Edan, Evida mostanában egy kicsit hisztis – mondta fáradtan Peter. – Szerintem Miss Hope összeomlott…
-      Kizárt – vágtam közbe.
-      Te nem láttad őt, Edan! Az a lány mindent beleadva dolgozott. Szerintem még aludni se aludt. Meg akart felelni mindenkinek és azt hiszem valaki támogatta.
-      Igazad van, én nem láttam. Mindenesetre holnap beszélek Agnesel. És Peter, kitartást!
-      Köszi! Majd holnap találkozunk, minden jót!
-      Holnap!
Fáradtan mozgattam a csuklóm, majd a hűtőhöz léptem és kerestem valami ehetőt. Sajtos makaróni – az is valami, csak nem reggelire. Tehát marad a rántotta, a héten úgy látszik nem fogok mást reggelizni. Hol van Mrs. Mill a pirítósommal?
Reggeli után úgy döntöttem, hogy elmegyek és átutalom a pénzt Viarának. Ez a nap nagyon nem úgy alakult, ahogyan azt én elterveztem – de vajon miért pont a szabadnapomon jönnek a gondok?
Csak a közeli bankhoz mentem, mert időközben rájöttem, hogy be akarok menni a céghez. Jobb előbb megtudni Agnestől az információkat – és a végleges szerződést is meg kell írni. Amilyen gyorsan csak tudtam elintéztem az átutalást, aztán átsétáltam a céghez.
Hatalmas, többszintes irodaépület – elég nagy irodákkal és nagy ablakokkal. Nem volt azonban túlságosan nagy – akkorának lehetett mondani, mint egy magasabb plázát –, mert az emberek nem szívesen dolgoztak egy olyan helyen, ami a World Trade Centerre emlékezteti őket. A legfelső emeleten volt az én irodám, Peter irodája és a vezető asszisztens irodája – csak az a szint volt háromirodás.
Ahogy beléptem máris kaptam a „Jó reggelt, főnök!” köszöntéseket – mindenkinek visszaintettem, de aztán rögtön a lifthez siettem. Nagyon reméltem, hogy Agnes a szobájában lesz és nem a kollégáival kávézgat. Semmi bajom nem volt azzal, ha a kollégák jó viszonyt ápolnak, de most szükségem volt minden információra.
Agnes éppen telefonon beszélt egy ismerősével és nem vette észre, hogy az ajtóban állok és hallom.
-      Szóval akkor ma már lehet rá számítani, hogy megérkezel? – Agnes elhallgatott, s a választ hallgatta. – Peter már keresett és kifaggatott. Hát akkor, majd találkozunk. Szia!
Azzal az erővel, ahogy letette a telefont az ajtó felé fordult. Nem tűnt meglepettnek és semmi jelét nem mutatta a zavarnak. Kedvesen rám mosolygott – pedig tudta, hogy én csak nagyritkán viszonzom ezeket – és átadott néhány papírt. A papír egy szerződés volt – a vezető asszisztens…
A név viszont nem stimmelt. Nem Agnes Gorlin volt, hanem Nikita Hope. Már tudtam, miért Agnest választottam ideiglenesen – kedves volt, elvégezte a munkát rendesen.
-      Nikita nevét írtam rá, mert tudom, hogy övé lenne ez a poszt.
-      De még soha nem találkoztam Miss Hope-pal, talán nem is lesz megfelelő – vetettem ellen. Túl nyilvánvaló lettem volna?
-      Nikita az, akit akar maga mellé. Kedves, okos és talpraesett. Van szabad akarata és mindent el tud adni, mintha az a világ legjobb dolga lenne. Nikita a maga embere – kedvesen megtapogatta a vállam, majd kiment az ajtón. – Meglátja, amint megismeri.
-      Rendben, akkor én nem is zavarok tovább. Ezt a szerződést majd kérem, tegye az asztalomra – mondtam. – És Agnes, maga is kitűnő munkaerő.
-      Köszönöm. További szép napot!
Nem mondtam semmit csak hazasiettem. Nem tudtam otthon mit csinálni – a ház üres volt. Mivel volt itthon sajtos makaróni, így azt melegítettem meg magamnak és ettem ebédre – a TV-ben pedig főzős csatornákat néztem. Soha nem tudtam főzni, de úgy éreztem meg kell tanulnom.
Az idő gyorsan elszaladt és láttam a Napot lemenni – az egész környéket befestette aranyló narancssárgára és kihívó rózsaszínre. Úgy döntöttem, hogy lemegyek a közeli bárba és megpróbálom egy kicsit jól érezni magam – elfelejtve azt a borzalmas, szerkesztett képet.
A bárban nem kérdeztek, nem tettek megjegyzéseket. A hölgyek továbbra is csak a jóképű, gazdag – és most már – facér férfit látták bennem.
Leültem az egyik sarok kanapéra – Rob úgy gondolta, hogy kell egy hely, ahová le lehet ülni és egy kicsit lehet lazítani. Bár az is lehet, hogy Rob csak gondolt a magamfajta szerencsétlenekre.
Már a sokadik tequilát döntöttem magamba, amikor feltűnt néhány ismerős – nocsak, nocsak… Egy kisebb társaság beszélgetett a bárpultnál – Miss Gorlin, Mr. McHurt és Mr. Marfo. Messziről három embert ismertem fel, a negyediket még soha életemben nem láttam – de túl sokat ittam ahhoz, hogy felfogjam mit látok. Valószínűleg másnap reggelre el is felejtem, hogy kiket láttam.
A hosszú, aranyszőke hajú lányt még sehol nem láttam – talán egyszer elment előttem az irodám előtt. Nem bírtam levenni róla a szememet – annyira kedvesnek tűnt. Az arcán volt viszont valami, valami szomorú – és talán a ruhája sem véletlenül volt fekete, viszont tökéletesen kiemelte az alakját.


~ Nikita ~
Fáradtan ébredtem – a temetés óta most először éreztem valamit. Nem csináltam semmit csak feküdtem és néztem a plafont. Ethan azt mondta, hogyha valami bántja mindig a plafont nézi – először kinevettem, aztán rájöttem miért mondta. A szobájában mindig rend uralkodott – miután elment koncertezni anya nem jött be a szobájába – és a falakat nem borította semmi. Viszont a plafonját teleragasztotta különféle fényképekkel – amiken a család volt.
Az egyik képen ő volt és én, még kisebb korunkban – köré rajzolt egy szívet. Ezt a képet egyszer már megmutatta, amikor még nem volt kint a plafonon és azt mondta:
-      Te vagy a legfontosabb! Tudom, hogy büszke leszek rád – nyomott egy csókot a fejem búbjára.
És én mindent megtettem, hogy büszke legyen rám – a munkámat tisztességesen elvégeztem és soha nem volt rám panasz. De csak miatta vállaltam el azt a munkát Megor Corporationnél. De ő elment koncertezni és soha nem tért vissza – és nekem többé nem volt maradásom a cégnél.
De Agnes hívásai visszarángattak és, habár nem éreztem semmit a munkával kapcsolatban mégiscsak megtettem, amit kért – utánanéztem dolgoknak és kisegítettem, amikor úgy érezte, hogy túl sok mindent kéne egyszerre megcsinálnia.
Megcsörrent a telefonom és rögtön láttam, hogy Agnes hív. Amint felvettem rögtön elkezdett beszélni, most nem kérdezett csak mesélt. Arról mesélt, hogy mennyire szeretne már visszatérni a saját munkájához – ami nem a vezető asszisztensi poszt. Aztán elmondta, hogy Peter felkereste és rólam kérdezett.
-      Nyugodj meg! Ma találkozzunk a bárban és holnaptól újra munkába állok. Szia!
Fájdalmas szívvel néztem fel a plafonra és néztem a képeket – szinte láttam magam előtt az egyes történéseket. Amikor leestem a fáról és eltörtem a kezem, Ethan pedig teljesen összefirkálta a gipszem. Aztán ott volt egy későbbi kép – Ethan megvette élete első motorját és felültetett rá, de nem volt kitámasztva így mindketten eldőltünk.
Kimentem a szobából és átmentem a régi szobámba – amit majdhogynem nyolc éve hagytam itt. Ebbe a szobába csak a cuccomat tetettem le – inkább begubóztam a bátyám volt szobájába.
Persze az én szobámba is rend uralkodott – bár ezért engem nem lehetne megvádolni. Akkoriban rémesen rendetlen voltam és már csak dacból sem tettem rendet – Arra ott van Ethan.
Belátom ez eléggé gyerekes volt tőlem, de akkor így gondoltam. Mindig Ethan volt az okos gyerek – még akkor se kaptak a szívükhöz a szüleink, amikor bejelentette, hogy ő márpedig basszusgitáros lesz. Amikor viszont én bejelentettem, hogy a Megor Corporationhöz nyújtottam be az életrajzom rögtön elkezdtek tiltakozni – egyedül Ethan szeme csillant fel.
Vajon Ethannek igaza volt? Én tényleg csak egy asszisztensnek vagyok jó? Mondhatjuk az is, hogy csak egy titkárnő vagyok, aki egy mókuskerékben dolgozik – és élvezi. Vagy Ethan azt hitte, hogy majd létrehozok valami fantasztikust?
Fantasztikus munkaerő vagyok, sőt William azt is mondta, hogy egyszer majd előrelépek. Persze William rosszul lett és szívrohama volt – az orvosok már nem igazán tudtak rajta segíteni, pár óra múlva meghalt. Én meg ott álltam és úgy éreztem a talaj kiszalad a lábam alól, a fény megszűnik létezni – agyamba az kattogott, hogy valamit én tettem…
Persze William halála után több változás is beállt. Először jöttek a nyomozók, hogy kiderítsék nem volt-e tettlegesség – hiába tudtam, hogy nem volt. Az első számú gyanúsított én lettem, és ezt nem tudtam levakarni magamról – örökre az a lány maradtam, akinek valószínűleg volt valami köze a főnök halálához. Miután bebizonyosodott, hogy nem tettem semmit jött az új főnök – Edan Megor. Persze Ő begubózott az irodájába és csak néhányan láthatták – én például egyszer sem. Olya volt, mintha egy szellem irányítása alatt dolgoznánk – vagy csak a sokéves tapasztalat. Csak néhány barátom maradt – Agnes, Max és Milos –, de ők biztosítottak róla, hogy mindig mellettem állnak majd. Mielőtt eljöttem volna már többen voltak azok, akik elköszöntek – munka után általában senki nem szokott elköszönni… tőlem.
De most éppen a visszatérésemre készültem. Vajon meg fognak lepődni, hogy újra látnak? Peter biztos azonnal behívat magához – mindig ő szidott vagy dicsért meg bennünket, mert Mr. Megor szeretett elrejtőzni. Mondjuk volt, akiket a főnök hívatott be, de azok el is köszönhettek a munkájuktól – keményen vagyunk fogva.

Lementem a nappaliba és kerestem a szüleimet – el akartam búcsúzni tőlük. Azonban sehol nem találtam őket, csak egy cetli a hűtőn:
Elmentünk, nem tudjuk mikor jövünk vissza!
Tehát csak így itt hagytak, egy szó nélkül. Megértem az elkeseredettségüket, de én is a gyerekük vagyok – és élek! Viszont, hogy nincs Ethan, nincs senki, aki szeretne – mert a szüleimnél nem éreztem úgy, mintha szeretnének. Apa hiába próbálta nekem bemesélni, hogy ez nem így van – pszichológus volt és jól alkalmazta a trükkjeit, de nálam nem váltak be.
Örökre becsuktam magam mögött a családi házunk ajtaját – itt többé nem várnak engem.

Már késődélután volt – a naplemente csodálatos fénybe öltöztette a várost –, amikor kiszálltam a kocsiból és megszemléltem a céget. Nagy, díszes betűkkel ott volt a tábla – Megor Corporation. Óvatosan léptem egyet közelebb az ajtóhoz – körülnézni, hogy vajon mennyit változhatott egy hónap alatt.
Jobb oldalon még mindig a recepciós pult állt, balra pedig ott volt a szűk folyosó – ami a lifthez és a lépcsőhöz vezetett. A falakat a bézs kárpit borította – ebben sem változott. Viszont a sötétszürke kanapék – amik a vendégek kényelmét szolgálták – vajszínű burkolatot kaptak. Vagy kicserélték?
Mozgásra lettem figyelmes – három árnyékot láttam előjönni a folyosóról. Egy lány és két fiú – boldogan mosolyogtak. Aztán megláttak és Agnes a tíz centis magas sarkújába elkezdett futni – a fiúk pedig rögtön elkezdtek nevetni.
-      Istenkém! Hát te itt? Azt hittem majd a bárban találkozunk – emelte fel ívelt szemöldökét.
-      Ott is találkoztunk volna, de muszáj volt eljönnöm ide. Megnézni, hogy mi változott – mondtam és a cégre mutattam.
-      Nem sok minden. A vezető asszisztens irodája nem semmi – mondta, de közben hevesen gesztikulált. Amit a kezével el tudtam képzeli milyen hatalmas, mint ahogy az összes többi legfelső emeleti iroda is.
-      Gondolom már berendezted a kis csecsebecséiddel – nevettem, mire rám nyújtotta a nyelvét. Köztudott volt Agnesről, hogy gyűjt mindenféle kis porcelán figurát.
-      Csak ideiglenesen vagyok én a vezető asszisztens – mondta lazán.
A fiúk is megérkeztek közben és megöleltek. Annyira hiányzott már ez – az esti bulik és Agnes ruha- és cipőkölteménye.
A bár még mindig a szokásos elrendezését mutatta – balra a pihenni vágyók, jobbra a táncolni vágyok, egyenesen azok akik lerészegedni jöttek.
Mi elmentünk a bárpultig, hogy szerezzünk valami italt – én egy Border Crossingot rendeltem, a többiek pedig whiskyt. Mindig ugyanazt rendeltünk, bár néha én is whiskyt kértem – bár nekem az túl tömény volt.
Olyan érzésem volt, mintha valaki figyelt volna minket – körülnéztem és a „pihenő szekciónál” pontosan egy férfi szemébe néztem, tehát ő figyelt. Agnesék elmentek táncolni, de mivel én nem tudtam így inkább odamentem a férfihoz.
-      Elnézést! – szólítottam meg. – Segíthetek valamiben?
-      Öhm… csak azt néztem, hogy mit iszik – mutatott a poharamra. Ez nagyon átlátszó volt, legalább ennyit megtanultam édesapámtól.
-      Border Crossing – mondtam, mintha nem tudtam volna, hogy másért figyelt. – Tequila, kóla, citromlé, lime leve és jégkocka. – Felsoroltam neki az alapanyagot, mert látszólag ez is érdekelte.
-      Akkor ez hasonlít a Cuba Libre-ra. – Helyeslően bólogattam, azt valószínűleg tudja, hogy miben különbözik. – Be kell valljam nem csak a koktélja érdekelt.
-      Valahogy sejtettem. Szabad? – mutattam a kanapé üres felére, mire bólintott. – A barátaim… jól érzik magukat. – Agnes megint hódított, amit a fiúk nevetve vettek tudomásul.
-      Úgy látom te nem bulizni készültél – nézett végig a ruhámon. – Vagy csak elfelejtettél átöltözni? – villantott rám egy szívmelengető mosolyt.
-      De, tervbe volt véve, hogy idejövünk, csak még nem tudtam hazamenni. Otthon voltam, a családi házban – sütöttem le a szemem.
-      Temetés? – Nem tudtam, hogy honnan tudhatja. Alig néhányan tudták, hogy hol voltam.
-      Igen.
-      Részvétem. Sok haláleset volt az elmúlt hónapban. Volt például az a hír, hogy a koncerten lett rosszul a basszus gitáros, véleményem szerint biztos valamiből túl sokat szívott…
-      Nem! – mondtam felháborodottan. – Rossz volt a szíve, csak senkinek nem mondta el! Tudom, hogy Ethan soha nem nyúlt volna olyan dolgokhoz.
-      Elnézést, nem tudtam, hogy kapcsolatban állt a basszus gitárossal – mondta őszintén, majd intett Robnak.
-      A bátyám volt, miatta lettem az, aki. Bár lehet, hogy holnaptól állás nélküli leszek – nevettem fel elkeseredetten.
-      Ki akarnak rúgni? – Rob időközben hozott egy újabb kör italt.
-      Nem tudom, majd holnap kiderül. Azért szurkolj, hogy megmaradjon, mert különben az utcára kerülök. Sajnos a házbérlés nem ingyenes – mosolyodtam el.
-      Természetesen szurkolni fogok – kacsintott rám. – Szép a mosolyod!
A bók hirtelen ért és amellett, hogy felvettem egy érett paradicsom színét még félre is nyeltem. Nevetve veregetett hátba.
Aztán már annyit ittam, hogy nem emlékeztem semmire. Annyi biztos volt, hogy egy idegen férfival beszélgetek, amikor a barátaimmal jöttem és még a nevét sem tudom – úgy, ahogy ő sem az enyémet. Az édes tudatlanság!

2012. augusztus 29., szerda

Gyors (Novella)

Egy Spirit-novellácska, csak, hogy legyen valami változás a frissek között.

Furcsa volt, minden nagyon furcsa volt. A kín, ami napokig kínzott hirtelenjében eltűnt – a szívverésemmel együtt, aztán meghallottam bumm… A szívem újra dobogott, de nem olyan ütemesen, mint azelőtt.
Fehér plafon volt felettem és a szoba szaga is jellegzetesen kórházi volt – fertőtlenítők tömény használata. Élesebben láttam, s hallottam – mégse voltam teljesen jól. Mintha valaki kiölte volna belőlem, amitől én vagyok én. Aztán megéreztem azt a különös illatot – édes volt, nagyon édes.
-       Miss Belby – szólongatott az orvos, miközben éles fény hasított a retinámba. – Örülünk, hogy újra köztünk van.
Kinyitottam a szám és megpróbáltam közölni az orvossal furcsa érzéseket, azonban egy hang se jött ki a torkomon. A tűz, ami egészen eddig végigkísért megnémított volna? Vagy aki megtámadt eltörte a nyelőcsövem?
-       Kisasszony, tudja, hogy hol van? – Bólogattam. – Tudja mi történt? – Megrántottam a vállam, majd bólintottam egyet.
Ránéztem az orvosra, s belevesztem a szemeibe. Láttam minden fájdalmát, minden szomorúságot… Aztán megéreztem, mintha valaki belemászott volna a fejembe. Megfogtam az orvos kezét, hogy jelezzek neki – bőre jéghideg volt, akárcsak támadómnak.
-       Edward, azt hittem Edannel vagy – mondta az orvos bársonyos hangján.
-       Mikor találtak rá? Utánanéztem, ez biztos, hogy egy fajtánkbeli volt – nézett rám, mintha ott sem volnék.
-       De nem történt vele semmi, bár eddig egyszer sem szólalt meg. És ver a szíve!
-       Hogyhogy nem szólalt meg? Miss Belby, tudja, hogy hol van? – nézett rám a fiatalabb férfi. Hangja kemény volt, bár sejtettem, hogy nem nekem szól.
-       Kórházban – hangom alig volt több suttogásnál, de még ezt is meghallották. – Mi… történt?
-       Megtámadták, de szerencsére még időben megtaláltuk. El tudná mondani, hogy mit érzett? – nézett rám a szőke hajú férfi.
-       Égett, mindenem. Aztán nem volt szívverésem… Mi történt a hangommal?
-       Valószínűleg megsérültek a hangszalagjai. Tudja, hogy ami megtámadta mit csinált?
-       Nem vagyok hülye – emeltem a tekintetem a plafonra. – A maguk fajtája miatt halt meg az apám. Elígért Neki és aztán nem tartotta be a szavát… Hallottam, hogy apám azzal akarta magát védeni, hogy azt mondta… – néztem óvatosan a kutakodó szempárokba. – Azt mondta, hogy a változás megölne.
A fiú idegesen pillantott a szőke hajú orvosra, aztán suttogott valamit hevesen gesztikulálva – kezdtek egy kicsit elhomályosodni és ez egyáltalán nem tetszett. Aztán rám tört a remegés és egy pillanatra elsötétült előttem a világ.
-       Egy farkas? Ki változtatna át egy farkast? – kérdezte a fiú és hallottam egy fenyegető morgást. Morgást, amely az én torkomat hagyta el. – Változz vissza!
-       Edward! – csitította az orvos. – Miss Belby, kérem próbáljon visszaváltozni. Gondoljon arra, hogy ember – próbált segíteni.
Annál nagyobb szégyent még nem éreztem, mint a visszaváltozásom után – teljesen meztelen voltam. Mindketten elfordultak míg visszamáztam az ágyba és álig betakarózta. Éreztem, hogy az arcomba tóduló vér még mindig látszódott – emiatt egy kicsit még mindig kényelmetlenül éreztem magam.
-       Doktor – szólítottam meg, mire ő rögtön felém fordult mosolyogva. – Kérem, elmondaná, hogy mi történt velem?
-       Azt tudja, hogy mik vagyunk – ez megállapítás volt nem kérdés. Bólintottam. – És tud valami furcsaságot a családjáról?
-       Az érdekli, hogy tudtam-e, hogy az apám alakváltó volt? Véletlenül tudtam meg, apám azt mondta engem nem fenyeget az átváltozás veszélye.
-       Úgy látszik a vámpírméreg működésre ösztönözte az alakváltó géneket.
-       De nem működik valami fényesen – szólt közbe Edward. – Az ösztön azt súgta volna, hogy megtámadj bennünket, de te csak morogtál egyet.
-       Valószínűsítem, hogy erre is a vámpírméreg a magyarázat – mondta a doktor.
-       Carlisle! Ha a vámpírméreg lenne a magyarázat, akkor Isabella miért támadt az átváltozás után?
-       A nagyapám vámpír volt – kotyogtam közbe. Mindketten rám kapták a tekintetüket, és csak annyit tudta kiolvasni belőle: Miért nem mondtad előbb?
-       Akkor a több méreg miatt történt. És mivel van benne – felköhintettem – benned alapból egy kis vámpírméreg, így nem érzékelsz veszélynek.
-       Ebben van valami. De Carlisle itt nem maradhat, aztán meg Edan is… Jobban van már?
Megint egy olyan beszélgetésbe kezdtek, amihez nekem semmi közöm sem volt. Viszont megtudtam, hogy ez az Edan megtámadta az én támadómat az erdőben – aztán a családja segítségével elpusztították.
-       Esetleg hazamehetnék? – kérdeztem halkan.

***

Egy év – ennyi telt el a támadás óta. Azóta, hogy találkoztam Carlisle és Edward Cullennel. Edan – mint később kiderült Edward fia – bejött, amikor bementem kontrollra. A hangom sokat javult, de még mindig olyan volt mintha halkan beszélnék – ennél jobb már biztos nem lesz.
És egy hete elkezdtem randizni – olyan régimódi randevúkon vettem részt. Carlisle igazán megértő volt, és kedves. Annyira csodáltam a tartásáért – még ha Isis segített is neki, nem számított. Viccelődtünk és jól éreztük magunkat egymás közelében. Persze a beszélgetések nem csak az ő életéről szóltak – bár a hangomat nem volt szabad erőltetnem szívesen meséltem neki.
A családja egy kissé félve fogadott – és Rosalie elmondta, hogy soha nem lehet olyan jó, mint Esme volt. Ez egy kicsit rosszul esett, de volt benne igazság – sosem pályáztam Esme helyére, de az elfogadásukat szerettem volna…
Minden rendben volt – idővel már nem volt nekik fura, hogy ott vagyok. Félig költöztem csak hozzá, mert a szívem még visszahúzott a családi házhoz.
-       Nem akarsz ideköltözni – suttogta a fülembe miközben a köntösöm szélével játszadozott.
-       Tudod, hogy miért nem. Ott van az összes emlékem – mondtam a legolcsóbb kifogást. Ha nem Carlisle lett volna, biztos, hogy elküld – de Carlisle értette.
-       Mi lenne, ha én költöznék oda?
A válaszom egy heves csók volt. Elterültünk az ágyon – Alice-ék ágyán. Annyira szerettem…

Az esküvőnkön rosszul lettem – a boldogító igen után elkezdtem köhögni. Aztán elsötétült a világ – és éreztem, ahogy Edward is Carlisle különféle anyagokkal teli fecskendőket szúrtak belém.
A testem így ellenkezett a terhesség ellen – az már túl sok méreg lett. A farkas bennem haldoklott és ez magával rántotta a többi részem is. Tizenhat nap elteltével viszont megszűnt a szenvedésem – megszűnt a fojtogató karok szorítása. Egy egészséges fiúgyermeknek adtam életet – Alexander.

A különféle anyagok megtették hatásukat – megvédték a farkast és erősítették a szervezetem. A küzdelem a testemben elcsendesedett és a „felek” kiegyeztek döntetlenben. Alex miatt viszont aggódtunk, de szerencsére nem lett baja.
A házunk… Ahol annyi minden történt az idő múlásával…

VÉGE

2012. augusztus 27., hétfő

11 kérdés 2. kör


A díjat most one direction fantól kaptam :)

1. Mi motivált arra, hogy elkezdj írni?
A mozizás, aztán a beázás és... A New Moon mozibeli élménye után és az Eclipse könyvbeli élményei hatására kezdtem el írni Twilight fanfictiönt.
2. Hány blogod van?
21 blogom van, de ebből csak kettőt használok most már. Vannak olyan blogjaim, amiket egyáltalán nem használok - vannak olyanok, amiket témák kipróbálására alkalmazok.
3. Mióta írsz?
2009 óta - december 6.-a után valamivel.
4. Ki a kedvenc énekesed?
Konkrét kedvencem nincs - minden zenész kedvelek, kivétel talán a rapperek azok, akiket nem annyira bírok.
5. Melyik film a kedvenced?
Kedvenc filmem... Nincs!
6. Mi a legfontosabb az életedben?
Nem mi, hanem ki. A családom!
7. Mi a legnagyobb álmod?
Sikerül elvégeznem az orvosit :D
8.Mi akarsz lenni ha nagy leszel?
Doktornéni :)
9. Hová mennél el szívesen?
Párizsba szeretnék egyszer eljutni, de a világ többi pontját is szívesen megnézném.
10. Kivel vagy a legjobba a blogosok közül?
Liv-vel és Vitti/Pikával :D
11. Milyen fanficet olvasol szivesen?
Twilight, HP (Snanger és Dramione).

2012. augusztus 24., péntek

Phoenix, the hope of voice - 2. fejezet


1981. november 1.

Egy mugli lakta település, majdnem szélén volt található a Fonó sor. Nem volt a legjobb, s legszebb környék, de az ott élő embereknek megfelelt. Az utca végtelenül hosszúnak tűnt, s teljes ködbe burkolódzott. Itt-ott fellelhető volt egy-egy fa, azonban az utca többi részén üres kopárság köszönt az arra járókra.

A sötét, fekte fellegeket kettéhasította egy madár - egy gyönyörű, aranysárga tollazatú főnix. Kecsesen szállt a magasban, s nem zavartatta magát, elszállt egészen a Fonó sor közelében található rétre, ahol most nem tartózkodott senki. A szél fújt, s az eső is pillanatokon belül eláztatta azt, aki a szabadban tartózkodott.

Az utca csendes volt, csak az eső jellegzetes hangja zavarta meg az utca csendjét. Aztán az esőhöz csatlakozott egy cipő kopogó hangja is, a Fonó sorban egy ismeretlen járt! Azonban senki nem foglalkozott vele, elvégre mindenki örült! Tegnap Voldemort végre eltávozott és soha többé nem kell Tőle félniük.

Az idegen egyenesen előre tartott, s közben törte a fejét, hogy mivel fogj meggyőzni a férfit, hogy odaköltözhessen hozzá. Igazából nem gondolta át a dolgokat – nem volt szokása sokat gondolkodni valamin, inkább cselekedett. Minél előbb túl akart lenni a feladatokon, így biztosította magát, és garantáltan nem felejtette el, hogy miket is kéne tennie.

Ahogy közeledett a célja felé, úgy lett egyre idegesebb és legszívesebben azonnal visszafordult volna. Nem úgy volt ismeretes a férfi – akihez éppen tartott -, mint a türelem és kedvesség mintaszobra. Azért reménykedve lépett egyre előrébb, hiszen, ahogy a mondás is tartja „A remény hal meg utoljára”.

~ Piton/Aurora ~

Az utca végében magányosan állt egy ház, a kívülállók csak onnan tudták, hogy van benn valaki, hogy az elhúzott függönyök mögül egy halvány fény azért áttűnt köztük. Azonban a bent uralkodó körülményekről senki nem tudott, csak aki bent volt.

A bent ülő férfi kezében egy Lángnyelv Whisky díszelgett – annak is már csak az alján volt található egy korty. A mellette elhelyezkedő kisasztalon pedig tíz üres üveg állt. Már nyúlt volna a következő üvegért, amikor valaki kopogott az ajtaján. Nem állt föl, s nem is akarta kinyitni az ajtót.

A lány másodjára is rászánta magát a kopogásra. Már nem csak a feladat miatt akart bejutni, hanem mert a ruhája is elázott és fázott. Amikor a második kopogásra sem nyitott senki ajtót ököllel belevágott egyet, s remélte, hogy ezt már semmiképp sem hagyják megtorlatlanul. És, ahogy várta az ajtó kitárult és egy feketébe öltözött, mogorva férfi állt előtte.

-          Mégis mi a francot képzel magáról? Azt hiszi, hogy csak így rátörheti az emberre a saját ajtaját? – kérdezte a végén már ordítva a férfi.

-          Elnézést, uram! Maga nem nyitotta ki elsőre, sem másodikra.

-          Mit akar tőlem? Menjen haza, kislány! Már biztosan keresik a szülei – próbált észérvekkel hatni a lányra, azonban az meg sem mozdult.

-          A szüleim nem keresnek! Viszont nagyon hideg van, kezdek fázni. Nincs kedve behívni? – kérdezte a lány, s akkor tényleg csak az igazat mondta. Szeretett volna bejutni egy meleg helyre, mert ujjai már eléggé megfagytak.

-          Nem tudom mit képzel, kisasszony! Viszont nem szeretném, ha a lelkemen száradna a maga halála – jegyezte meg gúnyosan, majd félreállt az ajtóból. A lány azonban nem mozdult. – Az előbb még be akarta törni az ajtóm, s mikor beengedném, meg sem mozdul.

-          Köszönöm! – eresztett meg egy mosolyt, majd a meleg házba lépett.

Nem nevezte otthonosnak – egyáltalán nem ilyennek képzelte el, Albus hiába is figyelmeztette -, de ezzel egy időben azt is eldöntötte, hogy barátságosabbá teszi mind kívülről, mind belülről.

~ Piton/Aurora ~

Pillantása a nappaliban álló kisasztalra tévedt, s rögtön elkezdte számolgatni az üres üveget. Összehúzta szemöldökét, aztán rápillantott a fiatal férfira. Nem akarta elhinni, hogy ennyire bántsa Lily Potter halála – egyszerűen képtelenségnek tűnt. Nem azért gondolta így, mert nem szerette Lilyt, hanem, mert tudta a háttér információkat.

-          Foglaljon helyet! – mondta a férfi, majd meg sem várva a lány válaszát leült a kanapé egyik végébe.

A lány is gyorsan helyet foglalt, majd ránézett az üvegekre. A férfi kelletlenül előrántotta pálcáját, majd egy néma varázsigével eltüntette a zavaró tényezőket. A férfinak még csak az sem jutott eszébe, hogy kikérdezze a lányt – az ital megtette hatását.

-          Úgy tudom, Piton professzor, hogy tanít – kezdett bele a lány, majd a férfira pillantott. – Miért nincs a munkahelyén? – kérdezte a lány a legnagyobb tapintattal, amivel ebben a helyzetben lehet.

-          Nem gondolja, hogy jelen esetben nekem lenne okom kérdezősködni? – morogta a férfi, majd fel is tette első kérdését: - Dumbledore küldte?

-          Nem, nem mondhatnánk, hogy Albus engem elküldene valahová is – nevetett a lány. – Saját akaratomból jöttem, ha úgy tetszik.

-          Igazán? És minek köszönhetem a… látogatását? – kérdezte gúnyosan Piton, s szeme is hamiskásan csillogott.

-          Semmi olyanért, professzor! Színtiszta üzleti ajánlat – mondta a lány, majd keményen a férfi szemébe nézett. Nem látott mást benne, mint kétkedést. – Habár csak mugli vagyok, egész biztosan tudok segíteni a munkájában.

-          Mugli? – kérdezett vissza Piton, és szeme előtt lepergett, ahogyan elvarázsolta az üres üvegeket. Átkozta magát, amiért nem volt körültekintőbb. – Szabad megtudnom a nevét?

-          Sly, Aurora Sly – nyújtott kezet a lány, majd miután a férfi elfogadta megnyugodott.

Sikerült a terve első fele – bejutott a házba, és eddig nem dobta ki Piton. A terv második fele azonban bajosabb volt – üzleti ajánlat elfogadása, beköltözés. És mivel ismerte a férfit egy kis ideje, így volt szerencséje megtapasztalni makacsságát. Viszont Piton nem tudta, hogy Aurora is makacs – szörnyen makacs.

-          Miss Sly, milyen találó név, esetleg jelent is valamit? – kérdezte érdeklődve a férfi, majd egy pálcaintéssel két poharat varázsolt. Aurora úgy tett, mint aki nem látja, hogy kevernek valamit a borába.

Mivel Piton még nem tudta, hogy a lány nem nagykorú, így nem érzett lelkiismeret-furdalást. A lány pedig – Albus Dumbledore mellett – megtanulta, hogy hogyan lehet kiszagolni a bájitalokat. És szerencséjére a férfi borba keverte a bájitalt, s bort mindig megszagolja mielőtt belekóstol.

-          Hüm, finom illata van. Kevert bele valamit? – kérdezte a lány ártatlanul, fel sem nézve poharáról. – Ilyen finom illatú bort még sosem tapasztaltam. Félédes, igazam van? – nézett a férfi szemébe, aki megütközve ült.

-          Az életre, s a félédes borokra! – emelte fel végül a férfi a poharát, s miután koccintott a lánnyal belekóstolt a sajátjába. A lány is hasonlóképen tett, s közben tanulmányozta az utóízt, Veritaserum

-          Érdekes felvetés, félédes borok… Ha jól tudom azokban az üres üvegekben nem az volt – mosolygott kihívóan a lány, majd még egyet kortyolt a borból. Aurorának tényleg ízlett a bor, azonban lassan elkezdte érezni a bájital hatását.

A terve abban a pillanatban kezdett összedőlni, amint rájött, hogy mit okoz a Veritaserum. Nem volt abban a helyzetben, hogy elkotyogja minden titkát, s tudta, hogy rögtön az első kérdésnél elbukik – valamiért ugyanis gyanította, hogy a neve lesz az. Elkezdett gondolkozni, hogy mivel hatástalaníthatná, vagy enyhíthetné a bájital hatását.

-          Professzor, esetleg megkóstolhatnám azt is, amit Ön ivott mielőtt betértem volna? Még sosem ittam, és szeretném egyszer megkóstolni. – Aurora, jobb ötlet híján, a teljes lerészegedést választotta. Azzal a méltóságát ugyan elveszíti, azonban a titkai megmaradnak.

-          Legyen, de aztán feltennék pár kérdést, az üzlettel kapcsolatban. Tudja nem igazán szeretnék olyanokat alkalmazni, akik nem értenek a munkájukhoz. – Perselus is a ravaszságot választotta, s végig abban a hitben volt, hogy ő győz.

-          Persze, amint elárulja, hogy miért nincs az iskolában, ahol tanít – mondta a lány, majd új poharából kortyolt néhányat. Már az első néhány kortyból megállapította, hogy miért hívják Lángnyelv Whiskynek. Az ital égette a torkát, de nem zavarta, csak egyre bódultabb lett tőle.

Mire megitta az utolsó kortyot is eluralkodott rajta a fáradtság. Nem tehetett róla, őt is megviselték a tegnap történtek, s eddig nem tudta magát normálisan kialudni. Fejét a kanapéra hajtotta, majd lehunyta a szemét – tudta, hogy illetlen dolog ilyet csinálni, azonban a fáradtságot nem bírta legyűrni.

*Aurora Sly naplója*

Oh, kedves naplóm, ha tudnád mennyi minden történt velem. Először is Dumbledore professzor adott nekem egy kis – hogyan is mondta? – „feladatot”. De nem könnyűt – sőt, szerintem a világon a legnehezebb feladat jutott nekem – és még csak a kivitelezését sem terveztem meg. Ha holnap elindulok…
Könnyű lesz megtalálnom, akire figyelnem kell, azonban a közelemben tudni?! Dumbledore professzor azt mondta: „Legyen a közeledben, hogyha bármi baj van rögtön cselekedni tudj!”
Persze a professzor abba már nem gondolt bele – fura egy észjárása van az öregnek -, hogy milyen buktatói lehetnek a magánakcióinknak. Ugyanis tapasztalatból tudom, hogy egy ponton minden „kegyes” hazugság kiderül – és persze a nem „kegyesek” is, de nekem olyanom ugyebár nincsen.
Tulajdonképpen kaptam egy listát, hogy miket kell észben tartanom:
·        mugli vagyok;
·        Dumbledore professzort csak azért ismerem, mert segített nekem egykor;
·        Lily Evanshoz a világon semmi közöm sincs (azonban ki kell derítenem, hogy a férfi mit érzett iránta)
·        vigyáznom kell rá (ez nagyon fontos, ugyanis ez a terv)
De én csak egy nyugis életet akartam, miután sikerült letennem a R.A.V.A.SZ.-t… Nesze neked Aurora kellett neked elszökni otthonról, ezért is csak magadat hibáztathatod!  De a vizsgáim sikerültek, nagyon-nagyon jól! Talán Rúnaismeretből lehettem volna jobb is, de már nem számít, végeztem, nincs több suli!
Igen, ilyenkor szokott kezdődni a nagybetűs élet, azonban Én előrehozott vizsgát tettem, ebből kifolyólag még nem töltöttem be a nagykorúsághoz szükséges tizenhetedik életévem. Ezt utálom az egészben – Aurora még nem nagykorú, ezért nem élhet egyedül. Tehát az „előbb gondolkozunk, aztán cselekszünk” elv nálam – már többedjére – teljesen elhanyagolttá vált.
A tervem kész van és már csak a kivitelezést kell valahogyan megvalósítani. Persze először is azt kéne kitalálnom, hogy ki vagyok, és miért törtem rá az ajtót – lehet, hogy az ajtó betörésétől eltekintek. És igazából az sem érdekel, hogy mit fogok  majd mondani, az úgyis jön magától – ebben már profi vagyok.