2013. május 25., szombat

White Lily - 7. fejezet


7.fejezet:
Aggódás
(Esme szemszög)

Kramisha elment meglátogatni Jonathant. Az a fiú annyira kedves volt, kár, hogy váltott. Talán, ha nem váltott volna még Kramisha… Ez lehetetlen helyzet. Kramishának választani kell a családja vagy a barátja között. Szörnyű lelkiismert-furdalásom van emiatt. Carlisle hiába próbál megnyugtatni, hogy nem lesz semmi baj, én érzem, hogy valami nincs rendben Kramishával. Amikor haza jön a plázából mindig olyan boldog, de nekünk semmit se mond el. Aztán a mai verseny után is annyira boldog volt. A kislányomból egy fiatal nő lett és ezt nem bírtam elfogadni. Szerettem volna, ha még egy kicsit kislány marad. Aki segít főzni, fenn marad késő estig, pedig meg volt tiltva. De most már majdnem felnőtt. Carlisle is úgy szereti, mintha a saját lánya lenne. Nem mondja, de látszik rajta, hogy félti. Teljesen természetes apai reakciókat vált ki belőle például, ha egy fiúval beszél. Le kell fognom Szerelmem.
-          Carlisle.
-          Nézd mit találtam. – éppen Edward szobáját takarítottam, amikor találtam egy levelet.
-          Mit, szívem?
-          Egy levelet. Kramisha írta Edwardnak. Azt írja, hogy nagyon szereti és, hogy reméli, még találkoznak. És, hogy nem haragszik rá, amiért elment.
-          Kramisha nagyon biztos benne, hogy találkoznak még, hogy Edward visszajön. Felhívom Gil-t.
-          Rendben.
Tovább folytattam a takarítást. Csörömpölésre lettem figyelmes. Carlisle a nappaliban telefonált és éppen egy vázát zúzott porrá. Sose láttam még ilyen dühösnek.
-          Ha bármi baja esik. – fenyegetőzött Szerelmem.
-          Mi a baj?- kérdeztem.
-          Kramisha eltűnt. Gil azt mondta, hogy látta elmenni Jonatahanéktól. Jonathan utánament, de Gil azt mondta, hogy már nem látta. Hacsak nem lett szuper gyors, akkor valaki… Valaki elrabolta. – mondta Szerelmem nagyon lassan.
-          Carlisle, miért történik velünk ennyi szörnyűség?
-          Nem tudom, de most megyek, mert Gil találkozni akar velem.
Carlisle-lal mentem. Gil emberi alakban várt minket. Mellette ott állt Jonathan is, akinek mintha bűntudata lett volna.
-          Én nagyon sajnálom. De rögtön utána jöttem, de már nem volt sehol, viszont az illatát éreztem, aztán elvegyült egy vámpír szagával.
-          Nem lehet, hogy Edward volt az?- kérdeztem.
-          Nem. Edwardnak felismerném a szagát. Maguknak biztos nem mesélte, de járt nálunk. Elmagyarázta a nővéremnek, hogy akármennyire is szeretné, nem lehet köztük semmi. Ezek után barátságban elváltak. – mondta Jonathan.
-          Edward itt járt?- kérdeztem. Nem látogatott meg, ami egyet jelentett szerintem azzal, hogy nem akar visszajönni.
-          Csak egy rövid búcsúzás volt. De Edward üzeni, hogy majd egészen biztosan visszajön. – oszlatta el a kétségeim Jonathan. – A vámpírra visszatérve. Éreztem már azt a szagot. A plázában. Nem szép dolog, de néha megfigyeltem Kramishát. Bántott, hogy nem akar velem beszélni, ezért… Sajnálom. Miattam van az egész. – hajtotta le a fejét. – Veszekedtünk. A szag megszűnik a folyónál.
-          Jonathan, te most menj. És tartsd nyitva a szemed. – parancsolt rá Gil.
Jonathan biccentett, majd elfutott.
Először a fiam miatt kel aggódnom, aztán a lányom miatt. Az én kicsi lányom… Könnyek nélkül zokogtam. Fejemet belefúrtam Carlisle mellkasába. Nem akartam, hogy Gil gyengének lásson. Pedig belül nagyon is törékeny vagyok. Carlisle nagyon feszült volt, ezt éreztem, ahogy mellkasa nem olyan ütemesen emelkedett, mint szokott. Szükségem volt a közelségére, az illatára.
-          Carlisle?
-          Menjünk haza.
-          Ne! Inkább keressük meg!- dühödtem fel. A férjem, csak így ennyiben hagyná a lánya elrablását? Az nem lehet. – Neked nem is fontos Kramisha?
-          Szívem, persze, hogy fontos, de nem hiszem, hogy utána tudnánk menni. A farkasok területén tűnt el. Gil biztosan mindent megtesz. Igaz?- nézett rá az említettre.
-          Természetesen. Az emberek védelmére esküdtünk fel. Menjenek haza. Hívják fel Kramisha osztálytársait. Lehet, hogy valaki…

A házban letargikus állapot terjengett. Nem volt semmihez kedvem. Carlisle megpróbált kirángatni ebből az állapotból, de nem járt sikerrel. A munkába fojtotta a bánatát. Nem akartam, hogy miattam itthon maradjon, most viszont legszívesebben ordítottam volna. Mindkét gyerekem eltűnt. Igaz az egyik lehet, hogy visszajön, a másikat viszont elrabolták. Carlisle sem olyan, mint volt. Hogy is lehetne olyan? Ha Edward visszajön és Kramishát nem találja, biztosan nagyon megijed. De lehet, hogy akkorra már el is felejtjük – már amennyire a vámpírmemória engedi.
Carlisle hazaért. Eldöntöttem. Gil és Jonathan is egészen biztos, hogy keresi már Kramishát. Biztosan jól van. Kell egy kis aggódás, de nem annyi, hogy rámenjen a házasságom. Megpróbálom túltenni maga rajta, úgy, mint Edwardnál. Igaz, hogy akkor könnyebb volt, mert Kramisha itt volt, de most is menni fog. Érzem, hogy menni fog.
Kiléptem a szobából és elindultam a földszint irányába. Tudtam, hogy Carlisle még nem jött fel, és azt is tudtam, hogy miért… Erősnek akart látszani.
-          Nem szégyen, ha elgyengülsz. – léptem a háta mögé és átöleltem. – Hiányoztál.
-          Te is nekem. – mondta halkan. Nem engedtem, hogy megforduljon. – Esme.
-          Igen?- kifordult a kezemből. Finoman végig simított az arcomon.
-          Mi történt?
-          Rájöttem, hogy nem lehetek örökre szomorú. Gil biztosan mindent megtesz. Remélem, hogy nem esett semmi baja.
-          Milyen erős feleségem van. És milyen gyönyörű…
Kezemmel letapasztottam a száját és felhúztam az emeletre.

Szerettem volna reggel az ágyban maradni. Nézni a plafont, hallgatni Carlisle légzését…
Carlisle mellkasán feküdtem, és a hasára köröket rajzolgattam.
-          Nemsokára mennem kell. – törte meg a nyugtató csendet Szerelmem.
-          Tudom. – sóhajtottam. – Majd valahogy elfoglalom magam. Mi az esti programod?- incselkedtem vele.
-          Valószínűleg a feleségem már kitalált valamit. – húzta végig egyik ujját a hátamon.
Azért vannak előnyei, hogy a gyerekek nincsenek itt. Bár szerintem, akkor is kitaláltunk volna valamit…

Carlisle elment dolgozni és pedig egyedül maradtam az üres házban. Elkezdtem takarítani, megint. Edward szobájába nem mentem be, nem lettem volna rá képes.
Mintha hallottam volna lépések zaját, de ezt betudtam hallucinációnak – bár nem voltam benne biztos, hogy vámpíroknál is előfordulhat ilyesmi.
Mindent alaposan le- és kitakarítottam, kivétel Edward szobáját. Lementem a zongorához. Elkezdtem róla letörölgetni a port. Már majdnem végeztem, amikor valaki hátulról átkarolt. Ijedten sikoltottam fel. Nem Carlisle volt.
-          Ügyes megállapítás. – nevetett a hátam mögül a… fiam.
-          Szia, Anya!- fordított maga felé. – Ne nézz így! Megijesztesz.
-          Edward. Fiam. – borultam a nyakába. Ilyen nincs. Ez nem létezik. A kisfiam hazatért.
-          Anya, nyugi. Itt vagyok és maradok, persze csak ha megtűrtök.
-          Persze, fiam.
Átfutott a kósza gondolat a fejemben, hogy nem engedem el soha többé Edwardot, de a nevetése visszarángatta még azt a kis gondolatot is a helyére.
-          Apa?
-          Dolgozik. – mondtam lassan, csak ne kérdezze meg, hogy…
-          Kramisha? Miért ne kérdezzem meg? Amúgy nem állt szándékomban megkérdezni, mert tudom, hogy hol van.
-          Te tudod, hogy hol van?- tágult ki a szemem.
-          Igen. Szerelmes. Biztosan meglátogat majd. Egy kicsit szeretne…
-          A szerelmével élni?
-          Igen. Apa nem lesz elragadtatva. Tényleg nem tudtátok?- fürkészte az arcomat.
Nem, Edward! Kramishát elrabolták. Azt hittük soha nem hallunk majd róla
Az ajtó kinyílt, a fiam és én összenéztünk.

2013. május 18., szombat

Numb - 4. rész (Egyperces)


4. rész - Backstage
2005

Valaki megfogta a vállam, amire reflexből ütöttem – persze így sikerült eltalálnom Mike állát. Az őrök rögtön ott voltak és lefogtak
-     Legalább a biztonságotok óvva van. – Mike csak megcsóválta a fejét és közben az őrökhöz beszélt idegesen. – Végülis már nem dolgozom Jeffnek.
-      Nem dolgozol Jeffnek? – kérdezte csodálkozva. – Pedig sok címlapon szerepelt a nevetek – mondta, miközben a backstage helyének szolgáló épület felé „terelt”.
-      Nos, miután sikerült rávennem, hogy szerződtesse a Linkin Park nevezetű együttest eléggé máshogy álltunk egymáshoz, vagyis mi együtt folytattuk. Jeffnek nehéz volt megfelelni, és egy idő után teljesen… érzéketlenné váltam – idéztem a Numbból. Mégis, azután sikerült olyan munkát találnom, amit eddig akartam csinálni, amihez megvolt a diplomám.
-      Sajnálom. – Mike előrement és intett, hogy várjak. – Tudjátok kit találtam kint az utcán?
-      Ajánlom, hogy valami jó nőt – mondta nevetve Chester. És akkor Mike odahúzott maga mellé. – Daniella – tátották el a szájukat. 

Numb - 5. rész (Egyperces)


5. rész - Happy
2006

Linkin Park – a múltam, a jelenem és a jövőm. Néha elvittek magukkal a fiúk –, ha nem dolgoztam. Az utóbbi két évet viszont szüntelenül a gyógyításnak szentelhettem – néha feltűnt Mike vagy Phoenix vagy valaki más a csapatból.
És egyáltalán nem érdekelt, hogy mit írnak az újságok – a címlapokon általában Mike és én szerepeltünk. Bár a fiúkkal csak baráti volt a kapcsolatunk sokszor kerültünk félreérthető helyzetbe – a párjaik persze rögtön tudták, hogy ez csak bohóckodás.
Nem volt férjem, nem voltak gyerekeim – de volt egy együttes, ami miattam létezhet.

„Caught in the undertow just caught in the undertow”

2013. május 11., szombat

A túlélő - 19. fejezet


19. ESKÜVŐ

NEM AKARTAM EZT… Egyszerűen nem tudtam volna elképzelni, hogy Juliette életét megkeserítsem – mert ha odamentem volna, akkor biztos azt tettem volna. És Juliette nem ezt érdemelte, ő boldog Daniellel és ez így van rendjén – csak ezt Alex nem akarja felfogni.
És már abban sem voltam biztos, hogy Alex beszélt Juliettével, lehet, hogy csak úgy tett… - bár ezt megcáfolta a női kacaj a vonal túlsó végéről. De talán, ha felhívom Juliettét, akkor megnyugodhatok…
Mert biztos, hogy - csak - Alex jótétlelke akar engem boldognak látni. Csak azt nem értem, hogy miért pont La Push? Annyi szép hely van, és bárhol boldogabb lennék!
Bevallom, félek – hisz annyi év után furcsa lenne találkozni Carlisle-lal, vagy Isisszel. Isis, biztos sokat nőt, mert hát elmúltak az évek – én is sokat változtam, például derűsebb lettem. Igen, mert rájöttem, hogy ki kell élvezni az élet minden egyes percét.
De nem mertem kockáztatni, hogy Cullenékkel találkozzak, mert… Igazából még indokom sincs, csak félek. Hiszen mit mondanék Carlisle-nak – miután csak egy szó nélkül ott hagytam és… -, Ő nem ezt érdemelte. Nem Engem érdemelt, én csak egy hasonmás voltam. És egy családban csak egy hasonmásnak van helye – arra meg ott van Isabella.
Oh, Isabella… Annyiszor álmodtam már vele, s találkozni milyen más volt – nem az ő nézőpontjából nézni mindent… És amikor a Cullen családra nézek – vagy csak gondolok – rám tör a hiány… a hiány, amit csak egy valaki lenne képes betölteni…
És az, az egy valaki idegesítő egy mondatot hagyott hátra nekem – amit kísérteties módon egy hallucinációban láttam -, hogy hallgassak a szívemre. De, ha a szívemre hallgatok, akkor most hova megyek?
- Anne Platt! Nem vitatkozom veled! Juliette ötlete volt az egész azt mondta, hogy Daniel és mindenki más szeretné, ha ott töltenél egy kis időt.
- Alex, ezt már tegnap letisztáztuk. Nem akarod, hogy örökre menjek, csak egy kis időre. De nem lennék ott boldog. És szeretnék utazni, világot látni! – miközben ezt mondtam hevesen gesztikuláltam.
- Utazni… Akkor csak pár hétre menj, mondjuk kettőre! Aztán mehetsz, amerre látsz! Szóval?
- Ugyanarról beszélünk, mint tegnap. Szerinted változott azóta a véleményem? NEM!
- Akkor beszélj, te Juliette-tel. Mondd meg, hogy fölösleges volt megvennie a jegyet! Aztán tedd hozzá, hogy remekül vagy és nem készülsz Olaszországba menni.
- Ugyan, Alex! A mások már nem élnek, legalábbis Aro-ék. Cullenékkel miért vagy más véleményen? Ők is La Push-on laknak. És te nem szeretnéd, ha mások közelében lennék.
- Jól mondod, Aro-ék meghaltak, de tuti, hogy valamit tervezel. És Cullenék megmentették az életünk. Hálásnak kéne lennünk, nekik!
- Akkor menj te La Push-ra.
Nem mondott semmit, csak megrántotta a vállát. Kiment a szobából és átment valamelyik másikba. Kezében egy bőrönddel – egy nagy bőrönddel, amiből tegnap már kipakoltam – tért vissza, és nem úgy nézett ki, hogy magának akar bepakolni.
A sejtésem akkor nyert értelmet, amikor Alex kinyitotta a szekrényem és elkezdte kipakolni a cuccaim – ügyelve, hogy mindenből legyen legalább öt. A melltartóimat vigyorogva vette ki a szekrényből, aztán amikor kivett egy tangát – fülig vörösödtem.
- Nocsak, neked ilyened is van? – Emelte fel a magasba, az egyik kihívóbb darabot. Most biztosan azon gondolkozik, hogy ezt mikor vettem…
- Tedd vissza! – Kaptam ki a kezéből a fehérneműt és gondosan eldugtam a… a bőröndöm egyik zsebébe.
Alex nem vitatkozott – továbbra is a cuccaimat pakolgatta. Arra vártam, hogy megszólaljon a telefonja, és el kelljen mennie – akkor pedig szépen visszateszem az összes cuccom a helyére.
Sajnos a telefonja csak nem akart megcsörreni, viszont az enyém az utolsó pillanatban – amikor még vitatkozhattam volna Alexel – megcsörrent. Meg sem lepődtem, amikor a kijelzőre pillantva Juliette nevét láttam.
Megpróbáltam unottan beleszólni a telefonba, kevés sikerrel.
- Hello, Juliette!
- Szia, Anne! Csak szólok, hogy Daniel-lel fogunk várni a reptéren.
- Juliette…
- Anne, neked is ez lesz a legjobb! Kell egy kis kikapcsolódás anyukád halála után!
Nem vitatkoztam vele. Tényleg jót tett volna… És a jelek szerint, senki se tud, az én kis titkomról. De miért is vitatkoztam volna Juliette-tel? Csak pár napot maradok, aztán elutazom, mondjuk Párizsba.
- Rendben Juliette, de elmondod nekem, hogy milyen idő van?
- Napos, tényleg meglepő, de napos. Mondjuk április van és csiripelnek a madarak…
- Oké, akkor most leteszem, aztán majd ott találkozunk!
Meg sem vártam az örömujjongását, csak gyorsan letettem a telefont és visszamentem a szobába – ahol Alex már nem volt. Bosszúsan felsóhajtottam, majd levágtattam a nappaliba.
Alex végigmért, majd megnyalta a szája szélét, s elmosolyodott. Nem értettem, hogy miért csinálja ezt, majd végignéztem magamon, s rájöttem, hogy fel kéne vennem valami ruhát.
- Alex, ugye azért, hagytál ruhát a szekrényben is?
- Aham… De siess! – kiáltott utánam, mikor én már a szobámban voltam. A szekrényem előtt állva rádöbbentem valamire. Csinos akartam lenni, hátha találkozok Carlisle-lal, s akkor… Miket gondolok? Carlisle egy idősebb – sokkal idősebb - férfi, már tizennyolc éves koromban se szabadott volna olyan közel kerülnöm hozzá…
Észre se vettem, hogy sírok – a rajtam lévő hálóing nyaka már kezdett átnedvesedni. De miért is sírok? Ja, igen, mert volt egy férfi, aki kedves volt és igazi úriember…
Gyorsan felkapkodtam magamra néhány nyáriasabb ruhát, majd átmentem a fürdőszobába, hogy megnézzem, mit kell magamon alakítanom. A szememet megmostam kétszer-háromszor hidegvízzel – kezdtem felvenni eredeti színem, bár a szemem még mindig vöröslött. Úgy döntöttem, hogy pinkkel festem ki a szemem – így nem olyan feltűnő, hogy sírtam.
Egy lehengerlő mosollyal el tudtam felejttetni Alexel, hogy azt kérte siessek. Azt mondta, hogy megérte várni, s, hogy még a gépen összeszedek néhány pasit – ugyanis vele ellentétben nekem nem volt barátom, jelenleg.
- Nem hiszem, mert aludni fogok! És akkor minden csodálatos lesz!
- Hát, én azért vigyáznék az alvással, tudod…
Nem voltam hajlandó szóba állni vele az út hátralévő részében. Egyszerűen kirázott már attól a hideg, hogy férfiakra vagy La Push-ra gondoltam. De vajon ki, mennyit változott? Biztosan mindenki sokat változott – kivétel talán Cullenék, mert róluk tudtam, hogy mások.
Nem voltam izgatott – az unott jobban kifejezte pillanatnyi állapotom. Na, jó, talán, ha egy kicsit megerőltettem magam… nem még akkor sem voltam sem izgatott, sem boldog. Alig fogok ott tölteni pár napot… Juliette-ék kanapéja elég kényelmes, hogy azon töltsek két-három éjszakát.
- Próbáld meg nem megbántani Juliette-tet! – kért szépen Alex, már a reptéren. Egészen eddig nem is szólt hozzám.
- Majd megpróbálok a lehető legkevesebb időt vele tölteni – mosolyogtam rá szenvtelenül. – Tudod, így megóvhatom a teljes letargiától.
- Persze, persze… De azért barátkozhatnál, hátha vannak ott… Szerintem jót tenne neked a… szóval, a szerelem.
- Szerintem ezt már megbeszéltük! Nem szeretnék bárkit megbántani, s te mondtad nekem nem is olyan régen, hogy: senki se kezdene egy gyógyszerfüggővel – emlékeztettem arra, amit mondott – és amivel teljesen egyetértettem.
- Azt csak azért mondtam, hogy rávegyelek... a gyógyszer nem megoldás! – oktatott ki. Pedig, ha tudná, hogy ez a kis gyógyszerfüggősség mennyire segítségemre tudott lenni – és itt nem csak a hallucinációra gondoltam.
De Alex tényleg mindent megtett, hogy nekem jó legyen – és ezért kimondhatatlanul hálás vagyok. Azért éreztem Alex hátsószándékát – amiért el akar küldeni -, de sosem említettem meg neki.
- Te meg ígérd meg, hogy nem erőlteted azt a kapcsolatot. Érzem, hogy nem jó fiút választottál – aggódtam érte, folyamatosan. Nem maradt nekem más, csak Alex és az álmaim – amik mostanság kicsit elhanyagolnak.
- Okééé… Majd hívj fel, ha megérkeztél!
- Már most hiányzol! Szeretlek! – Pusziltam arcon, majd könnyes szemekkel elindultam a folyosó irányába. Azt akartam, hogy Alex is velem jöjjön – nélküle olyan… üresnek éreztem magam.
A stewardessek nagyon kedvese voltak, és még üdvözlő koktélt is kaptam – na, itt kezdett gyanússá válni a helyzet. A következő sokkhatás akkor ért, amikor az utastérbe léptem és megpillantottam – a régi, elnyűtt ülések helyett – a vörös selyem huzatos üléseket.
Az egyik légikisasszony volt olyan szíves, s a helyemre vezetett – magamtól képtelen lettem volna rá, egyszerűen ez képtelenség volt.
- Azt hiszem eltévedtem – magyaráztam a stewardessnek, aki csak kedvesen mosolygott.
- Nem hiszem. Ha Ön Alice Cullen vendége, akkor teljesen jó helyen jár. Ez a Cullen család magángépe. Bármibe szolgálatában leszek én is, s kollégáim is.
- Alice Cullen? Ez valami vicc lesz! – hitetlenkedtem. Kezdtem úgy érezni magam, mint akit elraboltak – ez egy nagyon csúnya átverés…
- Anne Platt, ha nem tévedek – mondta, mire csak bólintottam. – Alice kisasszony azt szerette volna, ha minél előbb ott lenne.
- De honnan tudta, hogy ma megyek?
- Ezt nem kötötték az orrunkra. Most viszont kapcsolja be a biztonsági övet, mert megkezdjük a felszállást. – Készségesen tettem, amit kért tőlem a stewardess.
Fogalmam se volt róla, hogy miből fogom ezt visszafizetni Alice-nek – mert fő szándékom volt, hogy visszafizetem neki. De Juliette akkor lehet, hogy nem is vár? De, beszéltem vele!
Nem tudtam aludni – csak kibámultam az ablakon és néztem az alattunk és mellettünk elhaladó bárányfelhőket. Ha valaki most megkérdezte volna, hogy honnan ismerem Alice-t, akkor nem tudtam volna rá válaszolni. Ismerem Én egyáltalán annyira azt a kis koboldszerű lányt, hogy a család gépével utazhassak?
Isabellától megértettem volna ezt a gesztust, de Alice… Mintha Alex meghívta volna hozzánk Edwardot – legalább ennyire volt képtelen a helyzet. Edward nem ismerte Alexet és Alex nem ismerte Edwardot, de azt tudta, hogy más. És senki se hívott volna meg egy mást.
- Mit parancsol?
- Én? – Értetlen arcom láttán elmosolyodott.
- Feltette a kezét – mutatott a kezemre, mire elvörösödtem. – Esetleg egy pohár üdítőt?
- Oh, azt nagyon szépen megköszönném.
A stewardess elment, majd visszajött – kezében egy pohár kólával. Nagyon hálás voltam – és ezért nem szoktam hálás lenni -, hogy olvasott a gondolataimban és kólát hozott. Igazából csak kitalálta – és gyanúm szerint nem volt más a hűtőben.
Elaludtam, de sajnos álmaim ma is cserbenhagytak. Úgy szerettem volna látni valamit. Megismerni valaki életét – ha csak arra gondoltam, hogy egy férfi testében voltam oly’ sok éve, elpirultam – és megérteni mindent. Annyira más érzései voltak mindenkinek.
Azt még elfogadtam, hogy nem álmodtam Esmével – mióta szó szerint lefejeztek... Azért egy kicsit meglepődtem, hogy Esmét lefejezték, éppen akkor, amikor én azt megálmodtam. Nem ilyen véget érdemelt – sem a leugrás, sem a lefejezés…
- Anne, megérkeztünk! – Keltegetett a stewardess.
Lassan nyitottam ki a szemem – felkészülve a világosságra. Nem is tudom mikor láttam utoljára ilyen napfényt. Igazából, amikor leszálltam, azt se tudtam, hogy hol vagyok.
Bőröndömet magam után húzva, indultam el a kijárat fel – Juliette-éket sehol sem láttam. Talán mert nem úgy vártam, hogy kinéznek. Daniel és Juliette talpig elegánsban toporogtak az ajtó mellett.
- Alice meg fog ölni, ha nem érünk oda! – aggódott Juliette, s ez volt az első, amit meghallottam. Átfutott az agyamon, hogy most szépen visszafutok a gépig és visszavitetem magam – természetesen nem tettem meg, helyette kiléptem az ajtón, s rögtön balra fordultam.  
- Anne?! – Nézett egyenesen a szemembe Daniel, körülnéztem, hogy nem-e valaki másra gondolja, hogy én vagyok. Csak én álltam közvetlen közelben.
- Hello! Azt hiszem én jelentkezem erre a posztra. De elárulnátok valamit? Mi a fenéért vagytok Ti kiöltözve? Ugye nem miattam…
- Nem, nem miattad. De most menjünk, mert Alice elevenen megnyúz minket. És még át is kell öltöznöd… - mondta Daniel és elkezdte terelgetni maga előtt Juliette-et, aki nem bírta rólam levenni a tekintetét. Tudtam mit lát…
- Átöltözni? Minek? Én pihenni jöttem ide!
- Jól fogod magad érezni! – Daniel ezzel lezárta a vitát.
Juliette mellém ült – hátra – az autóban. Egy kicsit kezdtem zavarba jönni, hogy ennyit néz.
- Juliette, kérlek! Azt hittem, hogy Isabella után nem lepődsz meg, ha látsz… Én csak egy hasonmás vagyok.
- Nem… vagy… hasonmás! Te gyönyörű vagy! És… Én nem akartam hinni a szememnek… Vörösebb lett a hajad, és megnövesztetted… Mennyi időbe telt, hogy kivasald? – Jött a szóáradat Juliette-ből.
- Oh, most zavarba hoztál. De te sem tudod elmásítani… hasonlítok Esmére. Hát… Igazából tegnap vasalta ki Alex, de úgy látszik, hogy sok hajlakkot kaptam.
- Alice-nek tetszeni fog! – mondta Daniel. – Nem, mintha nem tudná.
- Nem is látta, csak, azt, hogy eljön! Van egy ötletem… - vitatkozott kedvesével Juliette.
Daniel gyorsan vezetett – úgy tűnt, mintha félne Alice-től. Talán én is féltem volna, ha tudom mit terveznek – a hátam mögött. Juliette inkább izgatott volt – Daniel teljesen átvette az aggódást.
- Ne aggódjatok már felváltva! Átöltözöm, és azt teszem, amit kértek tőlem.
- Okééé, de nem fogsz neki örülni! – mondta Juliette, majd Daniel rávillanó tekintete miatt abbahagyta.
Nem faggattam őket, hagy titkolózzanak – mindenkinek jár a magánélet. Különösebben az sem érdekelt, hogy nekem is közöm van a dologhoz – előre elterveztem, hogy nem fogom magam törni, lesz, ahogy lesz.
Amint a házba értem rögtön elmosolyodtam. A kanapé már ki volt nyitva és az ágynemű is ott sorakozott a sarokban. Letettem a bőröndöm a kanapé mellé – nem törődtem a kipakolással, még nem volt itt az idő.
- Gyere velem! Átöltözöl és gyorsan elrendezem a hajad! – Húzott magával Juliette, bár nekem eszem ágába sem jutott ellenkezni.
A nem-ellenkezésem addig tartott, amíg meg nem láttam Juliette szobájában a ruhát – eddig eszembe se jutott, hogy ruhát nem hoztam magammal fel.
A ruha káprázatos volt. Az amúgy selyemruhán volt egy csillogó tüll réteg, így az egyszerű, lila ruha csillogott. A mell alatti részen volt egy selyem pánt, amit hátul masniban össze lehetett kötni – ezt ki is használta Juliette, olyan erővel meghúzta a szalagot, hogy nem kaptam levegőt, aztán engedett belőle.
A ruha alja egy picivel a térdem fölé ért, így nem éreztem magam annyira kényelmetlenül. A pántok is selyemből voltak – nem kezdték ki a bőröm a vállamnál.
Juliette a hajammal foglalatoskodott – háromfelé választotta. Az arcom két oldalát – a most egyenes hajam – keretezte. Juliette hátulra is hagyott – érzéseim szerint úgy néztem ki, mint egy szabad lány, aki nemrég töltötte a tizennyolcat.
- A smink szerintem megfelel. A cipő az csak kölcsönben van, úgyhogy vigyázz rá! – Adta a kezembe, az ezüst magas sarkút.
- És kitől van kölcsönbe? – kérdeztem, miközben leültem Juliette ágy szélére, s felvettem az egyik felét.
- Alice-től!
Majdnem visszavettem a topánkámat – ez már túl sok volt. Alig ismerem Alice-t és ennyi mindent megtesz… Értem?
- Juliette… Alice miért teszi ezt? Mármint a magánrepülő, a ruha, a cipő… - Felsoroltam a dolgokat, s a ruhát is direkt közéjük tettem, mivel tudtam, hogy az is Alice választása.
- Nagyon megkedvelt! – Hazudott Juliette. Nem akartam szóvá tenni neki ezt, de majd még elbeszélgetek vele…
Úgy éreztem magam, mintha vakrandira készülődnék éppen – akkor még nem is sejthettem, hogy valami hasonlóban lesz részem.
- Azért elárulhatnátok, hogy hova is megyünk tulajdonképp! – Kérleltem őket, amikor már gyalog mentünk az úton.
Nem volt valami szerencsés ötlet magas sarkút felvenni – ennek Juliette-tel ettük meg a levét, amikor kis híján kitörtük a lábunk.
- Dan, ugye szóltál Alice-nek mielőtt eljöttél? – kérdezte Juliette kétkedve.
- Nem, de úgyis tudja, hogy miért mentem el! – Daniel csak megrázta a vállát, ő ennyivel letudta. Akkor meg miért aggódott, hogy nem érünk oda időben?
Bosszúsan sóhajtottam fel, amikor – már vagy ezredszer – rosszul léptem és a cipő sarka majdnem kitört. Még csak az kéne, hogy Alice engem öljön meg. Csak akkor néztem fel, amikor az ismerős ház előtt elhaladtunk…
A Black-ház most már egészen másként festett – befejeződtek az építkezések és a ház át lett festve. Csak egy kicsivel mentünk tovább, majd befordultunk a kiskapun.
A lábam nem akart nekem engedelmeskedni és csak álltam a kapuban. Mit mondok Carlisle-nak, miért hagytam annak idején ott? Nem ezt érdemelte… És az itt történt események után, mégis hogyan kellett volna viselkednem? Amikor erre a házra gondoltam mindig az jutott eszembe, amikor Carlisle-lal először találkoztunk.
- Anne… - Húzott maga után Juliette, amikor észrevetette, hogy lemaradtam.
Engedelmesen követtem, majd amikor megláttam az egész kertet a szám is tátva maradt – gyorsan összecsuktam, amint rájöttem, hogy nyitva maradt.
A kert végben az oltárnál ott állt a menyasszony és a vőlegény. Edward éppen átadta a lány kezét a fiúnak. Edward? Akkor az a lány… Isis.
- Hát nem gyönyörűek? Isis és Dave annyira összeillenek – csacsogott Juliette, de nem is figyeltem rá.
Szememmel Őt kerestem, meg akartam tudni, hogy van… Arcon csapásként ért a tény, hogy a feketehajú lány, kinek hosszú kék ruhája eltakarta az alakját Carlisle-ba karol. Nem néztek felénk, mintha ott sem lettünk volna – a fiatal pár mindenki tekintetét az oltárhoz láncolta.
Megpróbáltam Carlisle-ék mögé kerülni – nem teljesen, csak hogy ne lássanak meg, ha hátrafordulnak. Segítségemre vált egy nagy tölgyfa, ami tetején ott volt a kisház, amit Isis olyan lelkesen magyarázott nekem még annak idején.
Az első hitvesi csók után mindenki örömujjongásba tört ki – mindenki tapsolt, s volt olyan, aki könnyeivel küszködött. Isabellát messziről felismertem és láttam rajta, hogy mennyire nehezére esik elfogadni, hogy lánya férjhez ment. Edward átkarolta feleségét és vigasztalta, majd egy hirtelen mozdulat után - pontosan – rám meredt.
A szívem kihagyott egy ütemet, s csak reménykedtem benne, hogy nem szól senkinek. Mintha hallotta volna a gondolataim – mert elfelejtettem, hogy Edward gondolta olvasó - mosolyogva elfordult, s kislányát szorosan a karjai közé zárta.
Köszönöm, Edward! – üzentem gondolatban, s láttam, hogy Edward rám pillant. Talán nem kellett volna megköszönnöm, mert akkor Edward nem néz hátra, s Alice azt nem veszi észre.
Alice megkövülten állt, s kezéből kiesett a pezsgőspohár – az ital kifolyt… Úgy nézett rám, mintha nem tudta volna, hogy eljövök, vagy inkább úgy, ahogy Juliette… Vajon szerinte se vagyok hasonmás? Vagy miért néz így rám – most már – mindenki?
Hálát adtam az égnek, hogy bebújtam a tölgyfa mögé – senki sem mozdult, csak mindenki halálra vált arccal figyelt az irányomba. Nem láthattam Carlisle értetlen arcát, s nem láthattam annak a nőnek az arcát sem. Talán az a nő is más…
Nem tudom, hogy honnan vettem a bátorságot idejönni. Már akkor fel kellett volna tűnnie a hátsószándéknak, amikor egy magánrepülőre szálltam fel. Vajon Alice teljes titokban szervezte meg ezt? De ha igen, akkor miért néz rám úgy, mintha soha nem látott volna még? Talán nem is engem várt…
Alice megrázta a fejét, majd újból megtette ugyanezt. Mintha alkoholt ivott volna, s az ártott volna neki. Talán nem így képzelte el, hogy így fogok kinézni? És ezért nem álmodtam én? Mert valaki olyanba lettem volna, aki tudott az esküvőről, és ha én megtudtam volna, akkor nem jöttem volna el! És Alice azt akarta, hogy eljöjjek! Csak tudnám miért…
Láttam a hitetlenkedők arcáról leolvasni a döbbenetet, mikor egy kicsivel előrébb léptem - ügyelve, hogy még mindig a fa takarásában legyek. Többek szájáról le tudtam olvasni a ,,lehetetlent” és a nevemet. Alice oldalra pillantott Juliette-ék felé, majd a másikirányba.
Menni fog Anne! Erős vagy! Nem fognak szétcincálni, mindenki meg fog nyugodni! Csak lépj ki, hadd lássa meg mindenki, hogy Te vagy az!
Talán nem ismertek fel? Talán… Juliette sem ismert fel, aztán megkaptam a magyarázatot…
Egy nagy levegő után kiléptem a fa takarásából – de nem néztem jobbra, akkor nem tudtam volna tartani magam. Végignéztem az arcokon – most már nem láttam félelmet, inkább az ismeretlenséget – ami néhány emberrel kölcsönös volt, mivel még soha nem láttam őket. Hát, ezért… nem ismertek fel, csak néhányan!
- Hello! – Azon is csodálkoztam, hogy egyáltalán meg tudtam szólalni, nemhogy még magabiztos is legyek… - Gondolom nem szerepeltem a meghívottak listáján, de nem nagyon tehettem mást… Ez egyáltalán nem volt jó ötlet… - hajtottam le a fejem. Már megint tönkre teszek mindent!
- Nem teszel semmit sem tönkre! Vagy igen, Isis? – Edward kérdőn nézett lányára, aki miután leolvasta apja szájáról a nevemet, majdnem nénikéje nyakába ugrott. Tudta, hogy Alice szervezte ezt az egészet…
- Már, hogy tennél tönkre bármit is? Alice-nek hála van vagy egy hétre való étel és senkit se zavarsz. Sőt! Én nagyon örülök, hogy itt vagy!
Idétlenül éreztem magam, s csak akkor engedtem fel valamelyest, amikor Alice a karjaiba zárt.
 – Köszönöm, hogy eljöttél! – súgta a fülembe.
És akkor megtettem azt, amit nem szabadott volna… Oldalra pillantva pontosan találkozott a tekintetünk.
Tudtam, hogy most valami rosszat tettem, de képtelen voltam elszakítani róla a tekintetem.
Hogyan mondjam el Neki, hogy szeretem?


Vége az első könyvnek!
 A folytatás: A túlélő2 - Az utolsó év.

2013. május 6., hétfő

Novella


Valami nem-csöpögős Mesinek, mert azt mondta, hogy írjak ilyet – depiset meg nem tudok írni, mert jelenleg euforikus hangulatban vagyok. Amit üzennék, hogy ez eme novella egyes részei igazságok, más részei pedig rejtélyek. (A tengeri csirke Regitől származik.)


Hajóút Velencébe

Kora reggel az apartmanból kilépve csak ködöt láttak – néhány iskolás, tanár és szülő kétkedve indult útnak. Az előző napi eső után mindenkinek a nyári ruhája maradt csak, de a reggeli nyirkos-ködös időjárásban furcsa volt rövid nadrágban járkálni.
Többen szandált vettek fel és esőkabátot csaptak a hónuk alá, hogy ha az időjárás megint olyanra fordulna, mint előző nap, legyen ami megvédi őket – a szandálból pedig hamar kifolyt a víz és a cipők meg tudtak száradni otthon. Három lány még reggel is hajszárítóval szárítgatta az előző nap elázott ruháit, de azok sehogy sem akartak megszáradni – bár az előző esti tengeri kikapcsolódás valószínűleg nem segítette elő a száradást.
Mindenesetre mindenki izgatottan várta a tengert és a hajóutat – persze mindenkit figyelmeztettek a felnőttek, hogy a tengeren hidegebb lesz, mint a szárazföldön. A gyerektömegek izgatottan szálltak fel a buszra, az idősebbek pedig csak lassan szállingóztak. A busz hátsó bejáratánál a két nyolcadikos fiú állt – várták, hogy mindenki felszálljon, utolsók akartak lenni – mindketten visszaköszöntek a három lánynak, akik elmentek előttük, s köszöntek.
A buszon végül mindenki leült a helyére és kezdetét vette a gyönyörű május harmadika. Mindenki megbeszélte a másikkal, hogy hogyan sikerült megszárítani – vagy éppenséggel nem sikerült – a ruhákat, papírokat, táskákat. Mindenki jó hangulatban várta az utat, mert tudták, hogy az előző napnál rosszabb úgy sem lehet.
A hajónál már várták őket – éppen telefonáltak az idegenvezetőnek, hogy pár perc és indulnak, nem várják meg őket. Szerencsére már csak le kellett parkolni a busszal, hogy aztán egyesével felszálljanak a hajóra. A három tizedikes lány, egy család és a két nyolcadikos fiú nem ment fel, hanem inkább leültek bent – ők egy kicsit féltek az időjárástól, meg attól, hogy hideg lesz.
A három lány jókedvűen üldögélt és fotózott, mint az őrült – a francia útitársak nem értették a sok fiatal jelenlétét, de aztán a két idegenvezető mindent elmagyarázott. Az egyik lány fényképező gépe kezdett lemerülni ezért inkább csak nézte a tájat – na, meg a lent ülő nyolcadikos fiúkat. Nem meglepő, hogy a lány szemét vonzotta a két félvér srác – hiszen nem mondhatták, hogy rosszul néztek ki.
Amikor két tizedikes lány felment fotózni, addig a harmadik lány vigyázott a cuccokra – s közben mosolyogva szemlélt körbe, meg feltűnően sokat nézett arrafelé, amerre a másik két lány felment. Aztán a két lány leért és kezdetét vette az étkezés – gyorsan elfogyott a kibontott nápolyi.
Az egy óra ötven perces út egész gyorsan eltel – valószínűleg az idegenvezető folyamatos beszédének köszönhetően, ami elfeledtette mindenkivel, hogy még mennyi idő volt hátra. Akkor lett mindenki a legizgatottabb, amikor már lehetett látni a Szent György szigetet – onnantól már mindenki felállt és elhelyezkedett a leszálláshoz.

Vacsora előtt a kis csapat úgy döntött, hogy lemennek a partra – voltak, akik fürdéshez készülődtek, de olyanok is akadtak, akik vásárlást terveztek be. A két nyolcadikos fiút nem féltették a tanárok, hiszen tudták, hogy ők nem vacsoráznak – igen ám, de időközben kiderült, hogy a két fiú cserélt a két lánnyal, így minden egy kicsit felborult.
A végén mindenkinek haza kellett mennie, ugyanis a legtöbb gyerek ruhástól ment bele a tengerbe, ami egyébként kellemesen langyos volt. A három lány mire a vízhez ért, már mindenki ment visszafele, mert szürke esőfellegek jelezték a későbbi esőzést – ami, mint utólag kiderült elmaradt.
A vacsora igen érdekesre sikeredett, ugyanis mindenki valami nagy durranásra számított, ehelyett tengeri csirkét kaptak. Sokat filóztak, hogy ez vajon hal vagy csirke, mert kinézetre csirke volt viszont ízre néha hal. Hát megkérdezték egy páran, hogy tulajdonképpen ez micsoda is, ami vicces volt – valószínűleg az étteremben nem így gondolták.
Az este folyamán a három lány azt tervezte, hogy megnéz egy filmet, de végül az egyikük lefeküdt aludni – persze abból sem lett semmi, mert a két másik lány is bement a szobába és kezdetét vette a fényképezgetés. Aztán előkerült egy retteget téma, ami leginkább csak az egyik lánynak tűnt fel, s rögtön tetézte is azzal barátnője hangulatát, hogy a hajón a fiú is nézte őt.
Ezek után a lány teljesen belehabarodott egy ismeretlen ismerősbe – és maradt a remény.

Vége

Így a végéhez csak annyit fűznék hozzá, hogy az a négy nap nagyon jó volt, szívesen visszapörgetném egy kicsit az időt, hogy aztán megállíthassam. És jelenleg megőrülök, hogy ennyi volt –, hogy talán soha többé nem találkozunk, és nem beszélünk…

2013. május 4., szombat

A túlélő - 18. fejezet


18. LA PUSH-ÜGY

KORÁN REGGEL VOLT – már hat éve a tizenegye óra a korán - amikor felkeltem. Egyszerűen nem tudtam az időmet elpazarolni – jóllehet, hogy kaptam egy kis haladékot, mert anyám gyógyszereit felzabáltam, de akkor sem kaptam tőle öröklétet.
Most kezdtem el megérteni, hogy anya miért viselte olyan jól a hírt – amikor megtudta, hogy rákos. Igazából Nekem volt indokom a gyógyszerfüggősségre – és nem olyan mondvacsinált, mint a többi függőnek – én az életemet akartam hosszabbítani – míg ők az ellenkezőjét.
Alex volt a támaszom ezekben a nehéz időkben – azon gondolkoztam, hogy hogyan nem üldözte el maga mellől a barátját. Nem igazán voltam a segítségére semmiben sem, az elmúlt hat évben! Ez azért szép teljesítmény, ahhoz képest, hogy megfogadtam nem esek depresszióba.
Alex viszont kezdte visszanyerni a lelki békéjét – már nem kellett éjjel-nappal azt lesnie, hogy mikor surranok ki a szobámból egy kis gyógyszerért. Nem tudom, hogy mi történne velem, ha újra gyógyszerhez nyúlok – vagy kell nyúlnom.
Alex olyan volt nekem, mint a bátyám és ezt Ő is nagyon jól tudta. Igaz csak pár hónappal volt idősebb nálam, de ezt nagyon jól tudta hasznosítani – gyakran azzal érvelt, hogy Ő idősebb és sokkal több mindent megélt már.
Néha bemásztam hozzá az ágyba – sokszor éreztem egyedül magam. Nem viseltem egyebet csak egy – jóval – térd fölé érő hálóinget, de Alexet ez nem zavarta.
- Szépségem! – Húzott magához gyengéden, majd maga alá fordított.
- Alex. Alex! Mindjárt kinyomod belőlem a szuszt!
Alex nem válaszolt, csak arrébb gördült rólam, meglökdöstem – ideje lenne felkelnie. Már javában délelőtt van – nemsokára ebéd lesz és nem reggeli. Ha így folytatjuk, akkor teljesen eltunyulunk és kövérek leszünk…
- Alex, mikor ebédelünk? – kérdeztem, de választ nem kaptam, tehát folytattam a beszédet. - Azt mondtad, hogy kíváncsi vagy Cullenékra.
- Hat éve, mikor hazajöttél! – Alex ásított egy hatalmasat, most inkább hasonlított egy kisfiúra, mint egy felnőtt férfira.
- Most már nem vagy kíváncsi? – Felültem és hitetlenkedve néztem Alexet.
- Dehogyis nem! Még szép, hogy kíváncsi vagyok!
Nagyon nagy lelkesedést egy kevésbé lelkes ebéd követte – Alex odaégette az ebéd felét. Nem haragudtam rá, ő viszont igen – saját magára. Hiába próbáltam elmagyarázni neki, hogy nincsen baj, hajthatatlan volt – nem tudta, hogy képes lesz e valaha is főzni.
Miután elfeleztük az ebéd kevésbé égett részét – majd meg is ettük – fáradtan dőltünk hátra a kanapén. Senkinek se akaródzott megszólalnia. Annyi mindent akartam mesélni, de pillanatnyilag képtelen voltam rá. A kínos csöndet Alex szakította meg.
- Láttam a mappád, ami tele van emberek arcával. És még nevük is van! Szóval van képem Cullenék-ről – mosolygott rám szenvtelenül. Az, hogy utálta a másokat még megértettem, de Cullenék egyáltalán nem olyanok… - Kérdezhetek valamit? – Felült és mélyen a szemembe nézett. Bólintottam, bár tudtam, hogy úgyis megkérdezi, amit akar. – Carlisle tetszik neked?
Azt hittem, hogy abban a pillanatban vágom fejbe Alexet – erre a kérdésre nem számítottam. Az addigi önfegyelmem cérnái szétszakadtak – már azt se tudtam, hogy hol a józanész határa.
- Mi a francról beszélsz? Semmit nem érzek Carlisle iránt! Egyáltalán honnan tudsz te Róla? – kiabáltam magamból kikelve.
- Nyugi, mia stella! Csak a mappádban több kép készült Carlisleról, mint az egész családról összesen. Biztosan a tudatalattid jelzett valamit. Nem, te tényleg érzel iránta valamit! – Mutogatott az arcomra, mely két oldalán tűzrózsa égett.
- Tévedésben vagy! Én nem érzek semmit Carlisle iránt! És amúgy is tizennyolc voltam, amikor először találkoztam vele, élőben!
- Nem tudom miért fújod így fel az ügyet… A szerelem nem bűn!
- Nem… vagyok… szerelmes! – tagoltam minden egyes szót külön el, hogy végre felfogja. – És ő is más! Én nem bírnék a… szemedbe nézni!
Elértem azt, amit akartam, Alex kezei ökölbeszorultak és fújtatott is. Gyengéden megérintettem az arcát, majd az öklét. Úgy tűnik, hogy egy kicsit túllőttem a célon.
- Szerinted én ellenzem a te boldogságod? Hát… Én azt akarom, hogy boldog legyél! És nem érdekel, ha az, aki tetszik neked egy más! Te szeretnél más lenni?
Mit válaszolhattam volna erre a kérdésre? Ha azt mondom nem, akkor nem mondok teljesen igazat. Ha igent mondok, akkor sem. Ha olyan más lehetnék, mint Cullenék, akkor örömmel – bár kétségeim vannak -, de ha ez egy esély…
Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy akarok-e más lenni, akkor azt mondtam volna, hogy még nem tudom. Ha tudnám, akkor már rég más lennék.
- Szóval Cullenék… De, ha jól vettem ki, akkor Ők másmilyen mások. Tettek valami jót? – Lóbálta meg előttem a kezét. Egy kis fáziskéséssel válaszoltam.
- Megmentették az életünk!
- Hogyan? Miattuk nem jöttek értünk…
- Alex… A dédmamám is más lett, miután leugrott a szikláról. És amikor azt álmodtam, hogy lefejeznek, akkor igazából a dédmamámat fejezték le…
- Ugye, tudod, hogy megváltoztál. – Értetlen nézésemre elkezdte magyarázni. – Külsőleg más lettél, de nagyon szép. És szeretném, ha tudnád, negyven év múlva még mindig szingli leszel, akkor elveszlek feleségül!
- Megcsókolnál egy lányt? Emlékszel még az első napra? Aztán mennyire utáltuk egymást, s végül – tártam ki a karom szélesre – itt tartunk. Mindkettőnk ugyanazért szenvedett.
- Azt még megértem, hogy Téged akartak maguk közé, de engem miért akartak volna?
- Ezen már gondolkoztam én is! Ugye felgyújtották a házatok, és te bent aludtál?
- Igen, aztán észrevettem a tüzet és kimenekültem. Miért? Ennek semmi köze ahhoz, hogy Aro-ék maguk közé akartak volna.
- De igen, ha neked semmit nem ártott a tűz! De ezt kipróbálhatjuk!
Kiszaladtam a konyhába és előkerestem a gyufásdobozt – biztos voltam az elméletemben, mert más magyarázatot nem találtam. Ha beválik az elméletem, akkor Alex igen hasznos lehet… Mellette az én kis álmaim csak haszontalan porszemek.
Hat év alatt minden megváltozott. De amit sose tudtam betartani az, az volt, hogy hallgassak a szívemre. Nem tudtam volna megtenni dolgokat – szívem szerint már rég La Push-ban lennék…
- Add a kezed! – Alex félve nyújtotta nekem a kezét, majd becsukta a szemét. Én viszont teljes HD minőségben láthattam, hogy keze ég, de nem sérül! – Nyisd ki a szemed!
Láttam az arcán átsuhanni a hitetlenkedést – ez lehetetlen volt. Azt mindenki tudta, hogyha bevizezzük a kezünk, akkor egy gyertya lángja felett elhúzhatjuk a kezünk anélkül, hogy megégnénk. De ez ellent mondott mindennel, amit fizikán tanultunk.
- De ez meg, hogy történhetett? Amikor kicsi voltam egyszer anya véletlenül megégetett. Most meg… Immunis lettem a tűzre?
- Úgy tűnik. De ez akkor is lehetetlen! Ha más lennél, akkor mi változna…
- Tudod, hogy mik a mások? Annyira kíváncsi vagyok!
Én nem voltam rá kíváncsi – bőven elég volt az a tudta, hogy mások. Meghagytam nekik, hogy legyen nekik is titkuk. Bíztam benne, hogy így jobb lehetek. El akartam követni életem legnagyobb hibáit, de nem mások élete árán.
Szerettem volna mindent jól csinálni – a hibákat is, amik így érvényüket veszítik. Akartam rossz dolgokat is csinálni – olyan gyermeki csínytevéseket, amiket nem volt alkalmam megtenni olyan idős koromban.
- Azért az egy kicsit ciki, már bocsánat, hogy még senkivel sem… érted… Nem feküdtél le még senkivel… - Terelte el a témát Alex, ezért nagyon hálás voltam neki, mert nem erőltetett semmit.
- Hát… Várok a megfelelő emberre. Nem igazán gondolkoztam még ezen. Tizenöt éves koromban te mentettél meg, mégsem állíthatlak a szoba sarkába, hogy ott legyél… - Alex igazán jót mulatott rajtam.
- Huszonnégy vagy! Annak adod oda a szüzességed, akinek akarod. Kezdtem egy kicsit megijedni, hogy nekem… Nem vállalnám be! – Csúnyán néztem rá, mire védekezőn felemelte a kezét. – Nem azért mert nem vagy szép, hiszen csodálatos vagy, de nem tudnék egy lánnyal olyan lenni, mint egy fiúval. A nemi identitásom egy kicsit bezavar, nem azt mondom, hogy egy hármasban nem lennék benne… - Magyarázott a végén már olyan lelkesen, hogy arca kipirult. – És embernek akarod odaadni? – Kinyújtotta a nyelvét, majd hátraugrott mielőtt megcsaphattam volna.
Én is felugrottam és elkezdtünk kergetőzni – mint két kisgyerek. Tudtam, hogy mire gondolt Alex, de biztos, hogy nem egy mással fogok összejönni! Szeretném emberien csinálni, ez olyan, mint az első csók – amit szintén a megfelelő embernek tartogatok.
- Alexander Gont! Azonnal hagyd abba! Ezzel nagyon megbántottál! – Leültem, mert pontosan tudtam, hogy Alex körülnézés nélkül fog visszaszaladni. Ismertem már annyira, hogy tudjam: azt hiszi megbántott – igazából csak egy kicsit sértett meg, de elfelejtem úgyis.
Alex térde hangosan koppant a padlón – jelezve nekem, hogy megérkezett. Amikor nem szólalt meg tíz perc múlva sem, akkor elkezdtem aggódni.
- Alex? Alex! – kiáltottam fel, amikor a nyakamba borult egy egész vödör hidegvíz. Prüszkölve álltam fel és kezdtem el bokszolni a vállát. Tudtam, hogy ezzel semmit sem érek el, de jól esett.
- Ezt most miért kellett? Hüm? Most az egész hajam még göndörebb lesz, és ezt pont nem akartam. – Csavartam ki a hajamból a vizet. Az nem érdekelt, hogy mindenem csupa víz lett, és a padlót is fel kell mosnom – a hajam volt majdnem mindenem.
- Sajnálom! De amit te csinált, az sem volt fair. Megcsinálom a hajad.
- Oh, köszönöm.
Alex szerette a hajamat formázni – néha hihetetlen dolgokat művelt a hajammal. Voltak őrült ötletei is, de vágatni és színezni nem engedtem – szabatos voltam e-téren, mivel nem akartam, hogy Alex teljesen hasonmássá formáljon.
Szerencsére most csak kivasalta – és jó sok hajlakkot ráfújt, hogy aztán zselével biztosítsa a tartást… Mintha egy hétre biztosítani akarta volna a hajam tartását, pedig biztos voltam benne, hogy másnap már másmilyen hajat fog varázsolni nekem.
- De most komolyan! Mindenképpen embernek akarod odaadni? – kérdezte Alex, miközben az utolsó tincseim egyikét vasalta ki.
- Aham…
- Ez nem volt valami biztos… Figyelj! – Keze az állam alá csúszott, s kényszerítet, hogy a szemébe nézzek. – Engem nem zavarna, ha valaki olyannak adnád oda, akibe még szerelmes is vagy! Sőt! Ha mindenképpen azt hiszed, hogy nekem kell megfelelned, akkor azt mondom: add oda egy másnak!
- Nem akarom másnak adni, mert nem tudom milyen lenne… És talán félek is ettől az egésztől. Lehet, hogy szingliként fogom leélni az életem - tártam szét a karom.
- Én is ezt gondoltam, aztán Matt megváltoztatta az életem. – A Matt névre fintorba húzódott az arcom. Matt igazából az én barátom lett volna, s azóta ellenérzéseim vannak irányába, önkétlenül. – Tudom, hogy szerinted rosszul választottam, de nekem is jár a boldogság. Nem tudom, hogy a nők miért fújják fel azt, ha valaki szakít velük… Ezért jó, hogy a fiúkat szeretem – mosolygott rám, hogy képes lettem volna beleszeretni.
- Hát, örülök, hogy boldog vagy. Tényleg! Csak féltelek… Nem szeretném, ha csalódnál.
- Ha csalódok, akkor majd elmegyek Olaszországba és megnézem, hogy ott mi újság.
- Azt megtiltom! Nem akarom, hogy valami bajod essen, mert tudsz a másokról. Te vagy az egyetlen, aki miatt még akarok élni! – Nevetve ingatta fejét, majd megsimogatta a hajam és kiment a szobából. Egy ideig csak néztem utána, aztán rájöttem, hogy szól a telefonja.
A tükörből most egy mosolygószemű lány nézett vissza rám, akin nem látszottak meg a sérelmek amik érték. Lentről jókedvű beszélgetést hallottam – érthető volt, hogy Alex nem hallotta meg, hogy lementem az emeletről.
Alex – nekem háttal – a kanapén ült, s éppen nevetett. Azt, hogy min nevetett nem tudom, de boldognak tűnt. Általában akkor volt ilyen boldog, amikor Matt-tel beszélt, de a női kacajra visszafordítottam a tekintetem – ki akartam menni a kertbe, nehogy zavarjam őket… Még ma délelőtt is arról beszélt Alex, hogy milyen más a nemi identitása – ezért is furcsálltam, hogy egy nővel nevetgél.
- Persze! De tudod, hogy milyen önfejű! Csak sikerül meggyőznöm… - Egészen biztos voltam benne, hogy Alex Rólam beszélt. Innen kezdett érdekessé válni a beszélgetés menete… - Tudom, hogy nem költözni… De akkor is nehéz lesz rávenni… Tudod nemrég sikerült rávennem, hogy a gyógyszer nem megoldás… - Innen már teljes bizonyosságot szerezhettem, hogy rólam folyt a beszélgetés!
- Alexander Gont! – Csattantam fel, mire Alex rám kapta tekintetét, s majdnem hátraesett. – Mi a fenéről beszélsz és kivel?
- Anne… Félreérted! Most le kell tennem, de megpróbálkozom vele… - Miután elbúcsúzott és letette a telefont felállt és elindult felém. Kinyújtottam a kezem, s megpróbáltam magamtól eltolni – nem sok sikerrel.
- Nem vagyok rá kíváncsi!
- Csak engedd, hogy végigmondjam…
- Kinek árultál el? – Telt meg könnyel a szemem, a legjobb barátom elárult…
- Juliettével beszéltem, és nem árultalak el! Juliette többször is hívott Téged az elmúlt években, de te sosem voltál… magadnál! Érthető, hogy ezek után engem hívott! – Kezdett ő is egyre ingerültebb lenni.
- Juliette hívott? Én… azt se tudom, hogy hol van a mobilom… - Hirtelen letettem a karom és Alex előredőlt.
- Mia stella, szerintünk jót tenne neked egy kis légkör-változás. Tudom, hogy már jól érzed magad, de szerintem jól éreznéd magad Julietténél…
- NEM!
- Azért tiltakozol, mert nem akarod Juliettét is letargiába üldözni vagy, mert nem mered bevallani, hogy… Elmondod, hogy mi történt Vele?
- Nem sokkal a telefonhívásod előtt én béna voltam… Ő majdnem megcsókolt, de akkor szólalt meg a telefon…
- Oh… akkor én akadályoztam meg, hogy te boldog legyél. Azt hiszem ezt soha nem fogom magamnak megbocsátani! De ez azt jelenti, hogy Téged most szépen felpakollak egy gépre, Juliette úgyis három napra vette a jegyet.
- Alex! Én… nem… megyek… sehova! – mondtam el tagolva, hogy felfogja.
- Már, hogy ne mennél? Nem örökre – nevetett fel édesen, de engem most még ez is idegesített – csak pár napra, esetleg hétre. Amíg jól érzed magad…
- De ott nem érezném jól magam. Ha Rá kéne néznem, rosszabb esetben a szemébe… Mit mondhatnék Neki?
- Most beszéljünk teljesen őszintén! Te érzel valamit Iránta? – Alex komolyan nézett a szemembe.
- Tizennyolc voltam… Akkor, ott… én féltem Tőle, aztán amikor majdnem megcsókolt… Tudom, hogy csak azért akart megcsókolni, mert azt hitte Esme vagyok… De én nem akarok valakinek pótszer lenni…
- Ha most odamennél, akkor leesne a pasi álla. Nagyon csini vagy!
- Alex… Én nem akarok vele találkozni! Szerinted várt rám? – tettem fel kétkedve a kérdésem.
- Ezt sose tudod meg, ha itt maradsz.
Alex hirtelen elszaladt mellettem és már csak a szekrény csapódását hallottam. Felmentem utána, de csak azt láttam, hogy bedobálja a cuccaim egy bőröndbe. Felháborodottan fogtam meg a bőröndöt, s szórtam ki belőle a cuccaim.
- Nem megyek sehova!