1. fejezet
A bár
~ Edan ~
- A francba! – mondtam és ledobtam az újságot a dohányzóasztalra. A címlapon egy igen jól megszerkesztett kép pompázott, már csak azzal volt bajom, hogy engem ábrázolt. Kétes helyzetben.
Most nem volt itthon az anyám – pedig ő aztán mindent el tudott volna intézni. A legmenőbb ügyvédekkel látott volna el, hogy nekem jobb legyen. De most kiheveri apám halálát – Rodoszon.
Azt hittem, hogy majd Viara lesz az igazi. Kedves lány volt – bár néha egy kicsit vad. Nagyon szeretett bulizni, én pedig társasági ember lévén szívesen elvittem az összes VIP bulira is. Már egy fél éve együtt voltunk, amikor elkezdett féltékenykedni – már meg sem lepődtem, általában ez történt. Amikor elmentünk egy-egy szórakozóhelyre mindig meggyanúsított, hogy más lányokkal is flörtölök.
Hányszor mondtam neki, hogy szeretem… Ahogy azt sokan mondják „a szó elszáll, az írás megmarad”. És most zsarol – egy szerkesztett képpel, amin az egyik barátnőjével vagyok. Teljes abszurdum!
Emlékszem a fiatalkoromra, amikor édesanyám minden barátnőmet kifaggatott. Akkoriban azt hittem, hogy ez csak olyan anyás hozzáállás. Hiszen melyik anya akarja korábban elveszíteni a fiát?
De idővel már nem volt mellettem édesanyám és nem mondta, hogy melyik lánnyal kell vigyáznom – több barátnőm volt, mint ahány esztendős vagyok. Volt barna, szőke, kékszemű, zöldszemű… Egy fél évnél tovább egy sem maradt mellettem. Velem volt a baj!
Mikor édesapám meghalt anyám mindent ugyanúgy hagyott. És így megtalálhattam apám naplóját – azt a kis sárgult lapu noteszt. És titokban elolvastam – az utolsó oldal megrázott. Édesapám egy átokról írt, ami a mi családunkat sújtotta.
Ha a kiválasztott megtalálja, kit igaz szerelemmel szeret, elveszíti, s fájdalmamat átérzi.
És bár a fájdalmat még nem éreztem – amit az átok szerint éreznem kellett volna – a kapcsolataim nem voltak tartósak… Tehát minden jel szerint nem Viara volt az Igazi – bár valahogy nem éreztem rosszul magam miatta, hiszen egy címlapon keresztül követel tőlem pénzt. Nem volt kérdés, hogy megadom neki, legalább így leszáll rólam. Viszont az a fotó… eddig egyetlen exem nem vetemedett ilyenre – volt már címlapon a szakításunk, de képet még soha nem mellékeltek hozzá.
Fáradtan túrtam bele a hajamba, majd felvettem a telefont és a legjobb barátomat tárcsáztam. Reménykedtem benne, hogy majd kapok egy kis támogatást tőle, hogy megnyugtat… Kicsöngött a telefon, de Peter nem vette fel még az ötödik csengésre sem. Már éppen ki akartam nyomni, amikor egy igen dühös hang reccsent a telefonon keresztül.
- Mégis, mire véljem azt a képet? Te teljesen megőrültél? Edan, azt hittem ennél okosabb vagy.
- Peter, ne mondd, hogy nem látod a képen, hogy szerkesztett! – morogtam vissza ingerülten. Még csak az kéne, hogy a legjobb barátom is ellenem forduljon.
- Szerkesztett… – hallottam az újságpapír zörgését, majd egy hitetlenkedő sóhajt. – Miért csinálta ezt Viara?
- Feltehetőleg azért, amiért az összes többi exem. Ráadásul le is van írva, lapozz a negyedik oldalra! – Míg Peter elolvasta a cikket, addig készítettem magamnak egy jó erős kávét.
- Ezt nem értem. Azt hittem Viara lesz az igazi neked. Annyira együtt tudtatok működni, eddig egy barátnőddel sem láttalak ennyire… hm… felszabadultnak – fejtette ki Peter a véleményét. – A pénzt meg e nélkül is megadtad volna neki, igazam van?
- Persze! Bár ettől úgy érzem magam, mintha lefizettem volna egy-egy lányt, hogy játssza el a barátnőm szerepét. Neked bezzeg nem lehet panaszod – nevettem fel, amikor meghallottam barátom horkantását. – Tényleg, Evida hogy van?
- Megvan, megvagyunk. Viszont most a te magánéleted van romokban, öcskös.
- Nem vagyok romokban, már megszoktam a szakítást. És nem is biztos már, hogy meg akarom találni az igazit – motyogtam. Senki sem tud az átokról, kivéve talán anyámat. – És ahogyan én látom az igazi sem akar engem megtalálni.
- Feladod? – kérdezte halkan. – Akkor van egy másik rossz hírem.
- Másik rossz hír? Hű, valaki nem akarja, hogy megkíméljem a májam. – Hallottam, ahogy Peter elkezd nevetni.
- Ezt tisztelem benned Edan. Még ilyen helyzetekben is megmarad a humorérzéked. A rossz hír az, hogy Miss Hope még mindig nem érkezett vissza.
- Pedig ő az, akiben nem lehetett csalódni és mindig lelkiismeretesen elvégezte a munkát. Miért ment el?
- Nem tudni. Agnes azt mondta, hogy valami fontos dolga akadt – mondta Peter és hallottam a hangján, hogy nincs megelégedve a válasszal. Agnes Gorlin lett az ideiglenes asszisztensem, tehát a vezető asszisztens. Eredetileg Nikita Hope-ot választottam, de ő eltűnt. – Edan, nem hiszem, hogy Agnes a munkáért nem mondott többet.
- Akkor? Van valami tipped? – kérdeztem, de már kezdett fáradni a kezem a telefon tartásától. – Nem jössz át, hogy meg tudjuk ezt beszélni?
- Nem megy Edan, Evida mostanában egy kicsit hisztis – mondta fáradtan Peter. – Szerintem Miss Hope összeomlott…
- Kizárt – vágtam közbe.
- Te nem láttad őt, Edan! Az a lány mindent beleadva dolgozott. Szerintem még aludni se aludt. Meg akart felelni mindenkinek és azt hiszem valaki támogatta.
- Igazad van, én nem láttam. Mindenesetre holnap beszélek Agnesel. És Peter, kitartást!
- Köszi! Majd holnap találkozunk, minden jót!
- Holnap!
Fáradtan mozgattam a csuklóm, majd a hűtőhöz léptem és kerestem valami ehetőt. Sajtos makaróni – az is valami, csak nem reggelire. Tehát marad a rántotta, a héten úgy látszik nem fogok mást reggelizni. Hol van Mrs. Mill a pirítósommal?
Reggeli után úgy döntöttem, hogy elmegyek és átutalom a pénzt Viarának. Ez a nap nagyon nem úgy alakult, ahogyan azt én elterveztem – de vajon miért pont a szabadnapomon jönnek a gondok?
Csak a közeli bankhoz mentem, mert időközben rájöttem, hogy be akarok menni a céghez. Jobb előbb megtudni Agnestől az információkat – és a végleges szerződést is meg kell írni. Amilyen gyorsan csak tudtam elintéztem az átutalást, aztán átsétáltam a céghez.
Hatalmas, többszintes irodaépület – elég nagy irodákkal és nagy ablakokkal. Nem volt azonban túlságosan nagy – akkorának lehetett mondani, mint egy magasabb plázát –, mert az emberek nem szívesen dolgoztak egy olyan helyen, ami a World Trade Centerre emlékezteti őket. A legfelső emeleten volt az én irodám, Peter irodája és a vezető asszisztens irodája – csak az a szint volt háromirodás.
Ahogy beléptem máris kaptam a „Jó reggelt, főnök!” köszöntéseket – mindenkinek visszaintettem, de aztán rögtön a lifthez siettem. Nagyon reméltem, hogy Agnes a szobájában lesz és nem a kollégáival kávézgat. Semmi bajom nem volt azzal, ha a kollégák jó viszonyt ápolnak, de most szükségem volt minden információra.
Agnes éppen telefonon beszélt egy ismerősével és nem vette észre, hogy az ajtóban állok és hallom.
- Szóval akkor ma már lehet rá számítani, hogy megérkezel? – Agnes elhallgatott, s a választ hallgatta. – Peter már keresett és kifaggatott. Hát akkor, majd találkozunk. Szia!
Azzal az erővel, ahogy letette a telefont az ajtó felé fordult. Nem tűnt meglepettnek és semmi jelét nem mutatta a zavarnak. Kedvesen rám mosolygott – pedig tudta, hogy én csak nagyritkán viszonzom ezeket – és átadott néhány papírt. A papír egy szerződés volt – a vezető asszisztens…
A név viszont nem stimmelt. Nem Agnes Gorlin volt, hanem Nikita Hope. Már tudtam, miért Agnest választottam ideiglenesen – kedves volt, elvégezte a munkát rendesen.
- Nikita nevét írtam rá, mert tudom, hogy övé lenne ez a poszt.
- De még soha nem találkoztam Miss Hope-pal, talán nem is lesz megfelelő – vetettem ellen. Túl nyilvánvaló lettem volna?
- Nikita az, akit akar maga mellé. Kedves, okos és talpraesett. Van szabad akarata és mindent el tud adni, mintha az a világ legjobb dolga lenne. Nikita a maga embere – kedvesen megtapogatta a vállam, majd kiment az ajtón. – Meglátja, amint megismeri.
- Rendben, akkor én nem is zavarok tovább. Ezt a szerződést majd kérem, tegye az asztalomra – mondtam. – És Agnes, maga is kitűnő munkaerő.
- Köszönöm. További szép napot!
Nem mondtam semmit csak hazasiettem. Nem tudtam otthon mit csinálni – a ház üres volt. Mivel volt itthon sajtos makaróni, így azt melegítettem meg magamnak és ettem ebédre – a TV-ben pedig főzős csatornákat néztem. Soha nem tudtam főzni, de úgy éreztem meg kell tanulnom.
Az idő gyorsan elszaladt és láttam a Napot lemenni – az egész környéket befestette aranyló narancssárgára és kihívó rózsaszínre. Úgy döntöttem, hogy lemegyek a közeli bárba és megpróbálom egy kicsit jól érezni magam – elfelejtve azt a borzalmas, szerkesztett képet.
A bárban nem kérdeztek, nem tettek megjegyzéseket. A hölgyek továbbra is csak a jóképű, gazdag – és most már – facér férfit látták bennem.
Leültem az egyik sarok kanapéra – Rob úgy gondolta, hogy kell egy hely, ahová le lehet ülni és egy kicsit lehet lazítani. Bár az is lehet, hogy Rob csak gondolt a magamfajta szerencsétlenekre.
Már a sokadik tequilát döntöttem magamba, amikor feltűnt néhány ismerős – nocsak, nocsak… Egy kisebb társaság beszélgetett a bárpultnál – Miss Gorlin, Mr. McHurt és Mr. Marfo. Messziről három embert ismertem fel, a negyediket még soha életemben nem láttam – de túl sokat ittam ahhoz, hogy felfogjam mit látok. Valószínűleg másnap reggelre el is felejtem, hogy kiket láttam.
A hosszú, aranyszőke hajú lányt még sehol nem láttam – talán egyszer elment előttem az irodám előtt. Nem bírtam levenni róla a szememet – annyira kedvesnek tűnt. Az arcán volt viszont valami, valami szomorú – és talán a ruhája sem véletlenül volt fekete, viszont tökéletesen kiemelte az alakját.
~ Nikita ~
Fáradtan ébredtem – a temetés óta most először éreztem valamit. Nem csináltam semmit csak feküdtem és néztem a plafont. Ethan azt mondta, hogyha valami bántja mindig a plafont nézi – először kinevettem, aztán rájöttem miért mondta. A szobájában mindig rend uralkodott – miután elment koncertezni anya nem jött be a szobájába – és a falakat nem borította semmi. Viszont a plafonját teleragasztotta különféle fényképekkel – amiken a család volt.
Az egyik képen ő volt és én, még kisebb korunkban – köré rajzolt egy szívet. Ezt a képet egyszer már megmutatta, amikor még nem volt kint a plafonon és azt mondta:
- Te vagy a legfontosabb! Tudom, hogy büszke leszek rád – nyomott egy csókot a fejem búbjára.
És én mindent megtettem, hogy büszke legyen rám – a munkámat tisztességesen elvégeztem és soha nem volt rám panasz. De csak miatta vállaltam el azt a munkát Megor Corporationnél. De ő elment koncertezni és soha nem tért vissza – és nekem többé nem volt maradásom a cégnél.
De Agnes hívásai visszarángattak és, habár nem éreztem semmit a munkával kapcsolatban mégiscsak megtettem, amit kért – utánanéztem dolgoknak és kisegítettem, amikor úgy érezte, hogy túl sok mindent kéne egyszerre megcsinálnia.
Megcsörrent a telefonom és rögtön láttam, hogy Agnes hív. Amint felvettem rögtön elkezdett beszélni, most nem kérdezett csak mesélt. Arról mesélt, hogy mennyire szeretne már visszatérni a saját munkájához – ami nem a vezető asszisztensi poszt. Aztán elmondta, hogy Peter felkereste és rólam kérdezett.
- Nyugodj meg! Ma találkozzunk a bárban és holnaptól újra munkába állok. Szia!
Fájdalmas szívvel néztem fel a plafonra és néztem a képeket – szinte láttam magam előtt az egyes történéseket. Amikor leestem a fáról és eltörtem a kezem, Ethan pedig teljesen összefirkálta a gipszem. Aztán ott volt egy későbbi kép – Ethan megvette élete első motorját és felültetett rá, de nem volt kitámasztva így mindketten eldőltünk.
Kimentem a szobából és átmentem a régi szobámba – amit majdhogynem nyolc éve hagytam itt. Ebbe a szobába csak a cuccomat tetettem le – inkább begubóztam a bátyám volt szobájába.
Persze az én szobámba is rend uralkodott – bár ezért engem nem lehetne megvádolni. Akkoriban rémesen rendetlen voltam és már csak dacból sem tettem rendet – Arra ott van Ethan.
Belátom ez eléggé gyerekes volt tőlem, de akkor így gondoltam. Mindig Ethan volt az okos gyerek – még akkor se kaptak a szívükhöz a szüleink, amikor bejelentette, hogy ő márpedig basszusgitáros lesz. Amikor viszont én bejelentettem, hogy a Megor Corporationhöz nyújtottam be az életrajzom rögtön elkezdtek tiltakozni – egyedül Ethan szeme csillant fel.
Vajon Ethannek igaza volt? Én tényleg csak egy asszisztensnek vagyok jó? Mondhatjuk az is, hogy csak egy titkárnő vagyok, aki egy mókuskerékben dolgozik – és élvezi. Vagy Ethan azt hitte, hogy majd létrehozok valami fantasztikust?
Fantasztikus munkaerő vagyok, sőt William azt is mondta, hogy egyszer majd előrelépek. Persze William rosszul lett és szívrohama volt – az orvosok már nem igazán tudtak rajta segíteni, pár óra múlva meghalt. Én meg ott álltam és úgy éreztem a talaj kiszalad a lábam alól, a fény megszűnik létezni – agyamba az kattogott, hogy valamit én tettem…
Persze William halála után több változás is beállt. Először jöttek a nyomozók, hogy kiderítsék nem volt-e tettlegesség – hiába tudtam, hogy nem volt. Az első számú gyanúsított én lettem, és ezt nem tudtam levakarni magamról – örökre az a lány maradtam, akinek valószínűleg volt valami köze a főnök halálához. Miután bebizonyosodott, hogy nem tettem semmit jött az új főnök – Edan Megor. Persze Ő begubózott az irodájába és csak néhányan láthatták – én például egyszer sem. Olya volt, mintha egy szellem irányítása alatt dolgoznánk – vagy csak a sokéves tapasztalat. Csak néhány barátom maradt – Agnes, Max és Milos –, de ők biztosítottak róla, hogy mindig mellettem állnak majd. Mielőtt eljöttem volna már többen voltak azok, akik elköszöntek – munka után általában senki nem szokott elköszönni… tőlem.
De most éppen a visszatérésemre készültem. Vajon meg fognak lepődni, hogy újra látnak? Peter biztos azonnal behívat magához – mindig ő szidott vagy dicsért meg bennünket, mert Mr. Megor szeretett elrejtőzni. Mondjuk volt, akiket a főnök hívatott be, de azok el is köszönhettek a munkájuktól – keményen vagyunk fogva.
Lementem a nappaliba és kerestem a szüleimet – el akartam búcsúzni tőlük. Azonban sehol nem találtam őket, csak egy cetli a hűtőn:
Elmentünk, nem tudjuk mikor jövünk vissza!
Tehát csak így itt hagytak, egy szó nélkül. Megértem az elkeseredettségüket, de én is a gyerekük vagyok – és élek! Viszont, hogy nincs Ethan, nincs senki, aki szeretne – mert a szüleimnél nem éreztem úgy, mintha szeretnének. Apa hiába próbálta nekem bemesélni, hogy ez nem így van – pszichológus volt és jól alkalmazta a trükkjeit, de nálam nem váltak be.
Örökre becsuktam magam mögött a családi házunk ajtaját – itt többé nem várnak engem.
Már késődélután volt – a naplemente csodálatos fénybe öltöztette a várost –, amikor kiszálltam a kocsiból és megszemléltem a céget. Nagy, díszes betűkkel ott volt a tábla – Megor Corporation. Óvatosan léptem egyet közelebb az ajtóhoz – körülnézni, hogy vajon mennyit változhatott egy hónap alatt.
Jobb oldalon még mindig a recepciós pult állt, balra pedig ott volt a szűk folyosó – ami a lifthez és a lépcsőhöz vezetett. A falakat a bézs kárpit borította – ebben sem változott. Viszont a sötétszürke kanapék – amik a vendégek kényelmét szolgálták – vajszínű burkolatot kaptak. Vagy kicserélték?
Mozgásra lettem figyelmes – három árnyékot láttam előjönni a folyosóról. Egy lány és két fiú – boldogan mosolyogtak. Aztán megláttak és Agnes a tíz centis magas sarkújába elkezdett futni – a fiúk pedig rögtön elkezdtek nevetni.
- Istenkém! Hát te itt? Azt hittem majd a bárban találkozunk – emelte fel ívelt szemöldökét.
- Ott is találkoztunk volna, de muszáj volt eljönnöm ide. Megnézni, hogy mi változott – mondtam és a cégre mutattam.
- Nem sok minden. A vezető asszisztens irodája nem semmi – mondta, de közben hevesen gesztikulált. Amit a kezével el tudtam képzeli milyen hatalmas, mint ahogy az összes többi legfelső emeleti iroda is.
- Gondolom már berendezted a kis csecsebecséiddel – nevettem, mire rám nyújtotta a nyelvét. Köztudott volt Agnesről, hogy gyűjt mindenféle kis porcelán figurát.
- Csak ideiglenesen vagyok én a vezető asszisztens – mondta lazán.
A fiúk is megérkeztek közben és megöleltek. Annyira hiányzott már ez – az esti bulik és Agnes ruha- és cipőkölteménye.
A bár még mindig a szokásos elrendezését mutatta – balra a pihenni vágyók, jobbra a táncolni vágyok, egyenesen azok akik lerészegedni jöttek.
Mi elmentünk a bárpultig, hogy szerezzünk valami italt – én egy Border Crossingot rendeltem, a többiek pedig whiskyt. Mindig ugyanazt rendeltünk, bár néha én is whiskyt kértem – bár nekem az túl tömény volt.
Olyan érzésem volt, mintha valaki figyelt volna minket – körülnéztem és a „pihenő szekciónál” pontosan egy férfi szemébe néztem, tehát ő figyelt. Agnesék elmentek táncolni, de mivel én nem tudtam így inkább odamentem a férfihoz.
- Elnézést! – szólítottam meg. – Segíthetek valamiben?
- Öhm… csak azt néztem, hogy mit iszik – mutatott a poharamra. Ez nagyon átlátszó volt, legalább ennyit megtanultam édesapámtól.
- Border Crossing – mondtam, mintha nem tudtam volna, hogy másért figyelt. – Tequila, kóla, citromlé, lime leve és jégkocka. – Felsoroltam neki az alapanyagot, mert látszólag ez is érdekelte.
- Akkor ez hasonlít a Cuba Libre-ra. – Helyeslően bólogattam, azt valószínűleg tudja, hogy miben különbözik. – Be kell valljam nem csak a koktélja érdekelt.
- Valahogy sejtettem. Szabad? – mutattam a kanapé üres felére, mire bólintott. – A barátaim… jól érzik magukat. – Agnes megint hódított, amit a fiúk nevetve vettek tudomásul.
- Úgy látom te nem bulizni készültél – nézett végig a ruhámon. – Vagy csak elfelejtettél átöltözni? – villantott rám egy szívmelengető mosolyt.
- De, tervbe volt véve, hogy idejövünk, csak még nem tudtam hazamenni. Otthon voltam, a családi házban – sütöttem le a szemem.
- Temetés? – Nem tudtam, hogy honnan tudhatja. Alig néhányan tudták, hogy hol voltam.
- Igen.
- Részvétem. Sok haláleset volt az elmúlt hónapban. Volt például az a hír, hogy a koncerten lett rosszul a basszus gitáros, véleményem szerint biztos valamiből túl sokat szívott…
- Nem! – mondtam felháborodottan. – Rossz volt a szíve, csak senkinek nem mondta el! Tudom, hogy Ethan soha nem nyúlt volna olyan dolgokhoz.
- Elnézést, nem tudtam, hogy kapcsolatban állt a basszus gitárossal – mondta őszintén, majd intett Robnak.
- A bátyám volt, miatta lettem az, aki. Bár lehet, hogy holnaptól állás nélküli leszek – nevettem fel elkeseredetten.
- Ki akarnak rúgni? – Rob időközben hozott egy újabb kör italt.
- Nem tudom, majd holnap kiderül. Azért szurkolj, hogy megmaradjon, mert különben az utcára kerülök. Sajnos a házbérlés nem ingyenes – mosolyodtam el.
- Természetesen szurkolni fogok – kacsintott rám. – Szép a mosolyod!
A bók hirtelen ért és amellett, hogy felvettem egy érett paradicsom színét még félre is nyeltem. Nevetve veregetett hátba.
Aztán már annyit ittam, hogy nem emlékeztem semmire. Annyi biztos volt, hogy egy idegen férfival beszélgetek, amikor a barátaimmal jöttem és még a nevét sem tudom – úgy, ahogy ő sem az enyémet. Az édes tudatlanság!
