White Lily ~ 4. fejezet

4. fejezet:

Iskola

(Kramisha szemszög)

/fél évvel később/

Ma kezdődik az iskola második féléve, és én mától iskolába fogok járni. Apa azt mondta, hogy már mindent elintézett.

A szekrény előtt álltam és néztem a ruhákat. Volt húsz percem arra, hogy elkészüljek, de még azt se tudtam, hogy mit vegyek fel. Kivettem egy rózsaszín felsőt, de vissza is tettem. Megkerestem a fekete farmerom és felvettem. Ehhez a farmerhoz, valami… piros kell. Rögtön elő is kerestem egy piros pólót.

Felvettem egy fehér zoknit – ha esetleg tesim lenne… -, és előkerestem a kék pulcsim. A fésűvel a kezemben, táskával a hátamon mentem le a lépcsőn. Közben elkezdtem fésülni a hajam. A táskám letettem a lépcső mellé, és besiettem a konyhába.

Nyomtam egy puszit Anya arcára, majd megettem a szendvicset, amit készített nekem.

-          Nagyon csinos vagy.

-          Persze… Anya, szerinted mit fognak mondani? A második félév most kezdődik és én…

-          Nyugi, húgi. Ott lesz melletted a kórház, ha bármi van, csak átmész apához. – jött be Edward. – Érted menjek?

-          Nem kell. Anyu, majd értem jössz? Átmegyek apuhoz, és akkor majd oda jössz. Jó?

-          Rendben kincsem, de most menjetek. Még a végén elkéstek mindketten.

Elszaladtam a táskámért.

A hirtelen súlytól majdnem hátraestem, de még idejében sikerült elkapnom a lépcsőkorlátot.

-          Gyere, húgi. A szendvicsedet majd a kocsiban megkapod.

-          Oké. Szia, Anya!- köszöntem még el, aztán elindultam Edward szürke Volvo-ja felé.

A bátyám megpróbálta betartani a sebességkorlátokat, de amikor senki se volt az úton kicsit begyorsított. Amikor majdnem elütött egy őzt, mert az csak úgy kiszaladt az útra felsikoltottam.

-          Kicsit feltűnő lenne, ha most kiszállnék?- kérdezte nevetve Edward.

-          Egy kicsit. – nevettem vele együtt. – De ha szeretnéd, akkor fedezlek. Bár, akkor elkések. Szerinted apáék nagyon haragudnának, ha nem mennék be az órákra?

-          Igen. Nem lesz semmi baj. Bemész és szerzel barátokat.

-          És ellenségeket.

Bemegy egy kisvárosi lány, egy kisvárosi suliba, éppen csak annyi különbséggel, hogy nem vagyok egy barátkozó típus. Az egyetlen barátnőm…

-          Biztos lesznek barátaid. Nekem van a világon a legszebb húgom, ezt sose felejtsd el. – nyomott egy puszit az arcomra és átadta a tízóraim.

Kénytelen kelletlen kiszálltam az autóból. Elsős vagyok, mi bajom lehet?

Edward még integetett, majd elmenet ő is a suliba.

Megkerestem az igazgatói irodát, hogy elkérjem az órarendemet. A portásnő volt olyan kedves és oda vezetett.

-          Jó napot!- köszöntem illedelmesen, egy ősz hajú férfi ült velem szemben.

-          Te vagy Kramisha Cullen, igaz?

-          Igen.

-          Rendben, akkor idehívom az egyik osztálytársad, majd ő megmutatja a tantermeteket és az órarendet is el tudod majd tőle kérni. Remélem, jól fogod magad itt érezni.

-          Én is. Viszont látásra!

Nem kellett sokat várnom, mert egy velem egyidős fiú jött velem szemben.

-          Jonathan vagyok. Azt hiszem, nekem kell elkísérjelek Téged.

-          Kramisha.

Csöndben tettük meg az utat a tanteremig. Jonathan nagyon úriember volt, mert az ajtóban előreengedett.

Matematikával kezdtünk. Még csak a nagyon alap dolgokat vettük, mint például az egy meg egyet. A padtársnőm fura szemmel vizsgálgatott.

Én megpróbáltam a legkedvesebb lenni mindenkivel, de a padtársam sehogy se akart velem kedvesebb lenni. Legszívesebben kifutottam volna a teremből.

-          Kiara, esetleg, ha a táblára figyelnél, akkor még értenéd is, hogy miről beszélek. – szólt rá a tanárnő, amikor már egy ideje csak engem nézett.

Úgy látszik összeszedtem az első ellenségemet, de vajon mit tettem. Majd megkérdezem ebédnél.

Az ebédlő elég tágas volt, ahhoz, hogy mindenkinek legyen helye. Kiara gonoszan rám mosolygott, megborzongtam tőle. Felállt és közeledett felém. A tálcát erősen fogtam és nem mozdultam, azt hittem ezzel elkerülhetem a további bonyodalmakat.

-          Újlányka, ez itt az én Birodalmam, jobb, ha ezt felfogod. Remélem, elhúztok innen, mert semmi kedvem sincs veled egy osztályba járni.

Nem mondtam semmit, csak a szemét néztem és vártam, hogy végre elmenjen. Elsősök vagyunk, és úgy viselkedik, mintha már legalább gimnazisták lennénk. Én sem akarok vele egy osztályba járni, de sajnos ezt nem én döntöm el.

-          Menj innen. – mondta teli undorral a hangjában.

-          Megenném az ebédem. – indultam el, de az utamat állta.

Kilökte a kezemből a tálcát. Kezdtem dühös lenni, de megütni semmiképp se akartam. Viszont ezzel Ő nem így volt. Lökött rajtam egyet. Magam elé tartottam a kezem, hogy felfogjam a testét, de ő csak úgy megfogta a csuklóm és csavart rajta egyet. Nem figyeltem rá, és csak egy hangos koppanást hallottam, majd a matektanárnő hangját.

Sötét volt. Békés sötét, mint aznap az erdőben, csak most nem kellett menekülnöm.

Csupa fehérséget láttam, amikor kinyitottam szeme, majd rájöttem, hogy biztosan kórházban vagyok. Ott szokott ilyen fehérség lenni, és az ágy is egy kicsit kényelmetlen. Körbenéztem a szobába, mellettem egy fiú feküdt.

Felültem és csak akkor láttam meg, hogy a fiú nem más, mint Jonathan. Vajon vele mi történt?

-          Jól vagy?- kérdezte tőlem, pedig neki volt felszakadva a szemöldöke.

-          Én igen, és te? Mi történt?

-          Kiara kicsit bevadult. Megakadályoztam, hogy neked vágjon egy tálcát. Már megszoktuk, hogy néha ilyen. Tudod a szülei…

Az ajtó kinyílt és belépett valaki, de én csak Jonathan arcát figyeltem. Eléggé csúnya volt a szemöldökénél lévő vérző csík, de komolyabban nem esett baja. Azt hiszem, nem tudnék ekkora lelkifurdalással élni, mert miattam szerezte ezt a sebet, ha csak egy kicsit is durvább Kiara…

-          Hogy vagy, Jonathan?- kérdezet nekem háttal egy orvos.

-          Jól, mikor mehetek haza?

-          Mindjárt, csak várjuk meg a szüleid és a sebedet kifertőtleníteném.

-          Oké.

Jonathan csak egy kicsit szisszent fel. Én közben a padlót fixíroztam. A csuklóm eddig fel sem tűnt, de ahogy felemeltem, hogy levegyek a takaróról egy szöszt a csuklóm nem mozgott. Nagyon megijedtem. Közben Jonathan már el is köszönt én viszont még mindig a csuklóm néztem.

-          És te… Kramisha?- kezdte az orvos. – Mi történt?- felnéztem. Apa, gyönyörű szemivel találtam szembe magam.

-          Semmi. Megbotlottam.

Rosszallóan nézte meg a csuklóm, majd kijelentette, hogy be kell gipszelni. El kezdtem ellenkezni, de ezzel csak annyit értem el, hogy egy rögzítő kötést fogok kapni.

-          Ha ezt Esme megtudja… Vagy Edward. – matatott a fejemnél, valamit. Ezt nem értettem, hiszen ott nem is fájt. – Edward biztosan fog beszélni Kiara szüleivel.

-          De én nem is mondtam, hogy Kiara ellökött.

-          Ellökött? De hát miért?

-          Nem tudom. Azt mondta, hogy nem lát szívesen és, hogy jobb lenne, ha elköltöznénk.

-          Ez egy kicsit csípni fog. – mondta Apa, majd valami nagyon csípő dolgot tett a fejemhez. – Rögtön az első napodon...

Az ajtó kinyílt, de aputól nem láttam, hogy ki jött be. Viszont az illatáról rögtön felismertem. A kellemes barack illat bejárta az egész szobát.

-          Esme. – csókolta meg apu anyut. Elfordultam, mert nem akartam látni.

-          Kramisha, kicsim. Mi történt?- kérdezte aggódva Anya.

-          Semmi. Úgyis tudod, mert már mindenki erről csámcsog. – mondtam morcosan és felálltam az ágyról.

Megfogtam anyu kezét. Apa lehajolt hozzám.

-          Esme, vidd el Markhoz. Majd ő beköti a kezét. – nézett a szemembe Apa, de anyuhoz beszélt.

-          Rendben.

Adtam egy puszit apu arcára, majd anyuval kimentünk a szobából.

Otthon felmentem a szobámba és elkezdtem megcsinálni a leckém, ami kicsit nehéz volt, mert pont azt a kezemet nem használhattam, amelyikkel írtam. Pont ma kell szépírást gyakorolni. Bosszankodtam.

Vagy kétszer megpróbáltam leírni a betűket, de mindig elcsúszott.

-          Nem baj, ha nem megy. – állt meg az ajtóban Edward.

-          De baj, mert ez volt a házi.

-          A többi kész van?

-          Kész, bár elolvasni nem lehet. Béna vagyok bal kézzel.

-          Segítek.

Edward megírta helyettem szépen a házim. Vagyis csak átmásolta a megoldásaimat.

Vajon egyszer majd láthatom a szobáját? Lehet, hogy nem szeretné…

-          Bejöhetsz a szobámba. Ha szeretnél. – mondta Edward.

-          El is felejtettem… - pirultam el. Gondolatolvasás, majd a jövőben körültekintőbbnek kell lennem.

-          Majd nem leskelődöm. – nevetett Edward. Szóval szokott leskelődni. – Nem, nem szoktam.

-          Előbb fogod tudni, ha egy fiú szerelmes belém, mint én magam. Aztán szólsz apuéknak és oda a magánéletem.

-          Nem fogom elmondani, ha szerelmes lesz beléd egy fiú. – megnyugodtam. – Azt viszont el fogom mondani, ha meghallom, hogy valaki megcsókolt.

-          Hé! Most miért? Amúgy se az elkövetkező pár évben lesz az. – mondtam nevetve, savanyú képét látva.

Felpattantam és kiszaladtam a szobából. Edward gyorsabb volt nálam. Felkapott a hátára és lassan – emberi tempóban – bevitt a szobájába. Az ajtónál megálltunk.

-          Biztos, hogy be akarsz jönni?

-          Olyan szörnyű és ijesztő, hogy nem mernék bemenni?

-          Igen.

-          Akkor mindenképpen kell látnom. – mondtam nevetve.

Hatalmas, világos szobája volt. Az egyik falat csupa könyv és CD borította. A szemben lévő fal pedig üveg volt.

-          Edward.

-          Igen?- ült le a kanapéra és a térdére húzott.

-          Te úgy sem alszol… - néztem a földre, valahogy sokkal érdekesebbnek tűnt, mint a bátyám két szép szeme, pedig a szemei is olyan szépek… - Szóval, én csak azt szeretném kérdezni, hogy esetleg, ma nem aludhatnék itt?

-          Csak akkor, ha a két szép szememet nézed. – mondta nevetve. – Tudom én, hogy a padló is szép…

-          A szemed sokkal szebb. Szerencsés lesz az a lány, aki mindig nézheti majd. – néztem a szemébe.

-          Lehet, hogy te leszel az a lány.

-          Jaj, nem úgy értettem. Hanem szerelem. Az a lány szerencsés lesz, aki a szemedet és a szívedet is elviheti. De addig még kisajátítom. – bújtam közelebb hozzá.

-          A szívemet… - motyogta maga elé.

Butus. Van szíved. Lehet, hogy nem dobog, de itt van.

Edward Cullen, a bátyám. Biztos bomlani fognak érte a nők. Ha meg nem, majd… Visszakapod Edward Cullen, ha elmered mondani anyuéknak, hogyha megcsókolt valaki.

-          Beszervezel nekem egy randit? Vagy mi lesz?- kérdezte nevetve.

-          Hidd el, találok én neked olyan lányt. Barna hajú lesz szerintem, vagy fekete.

-          Lehet, de az is lehet, hogy…

-          Nehogy elkezd mondani, hogy neked sose lesz szerelmed, mert ki szeretne bele egy szörnybe monológot. És én halálosan beléd szerettem. – mondtam a szemébe nézve. – Mint, ahogy a testvérek szeretik egymást.

-          Szeretnél itt aludni? De, hát még ágy sincs.

-          Alszok a kanapén. Kérlek. Kérlek. – néztem rá kiskutyaszemekkel.

-          Na, jó. Legyen. – adta meg magát. – Lenne kedved lejönni velem zongorázni?

-          A jobb csuklómat nem tudom használni, és jobb kezes vagyok. – mutattam rá a hibára.

-          Akkor majd én zongorázok Neked.

Egy gyönyörű fekete zongorához ültünk le. Edward rögtön elkezdte játszani az altatódalomat. A bal kezemmel én is beleütöttem néhány hangot, és meg kellett állapítani egész jó volt, ahhoz képest, hogy bal kézzel csináltam.

-          Nincs hozzá dal?

-          Nincs. Ha szeretnél, akkor írhatsz hozzá.

Edward előröl kezdte a dallamsort én pedig elkezdtem énekelni. Nem is vettük észre, hogy mikor jött be a szobába Anya és Apa.

Edward vitt fel a szobájába. A kanapé nem volt annyira kényelmes, mint az ágy, de sokkal nyugtatóbb volt. Edward illata ott volt mindenhol. Meseszép álmot álmodtam.

A köd és a fény (novella)

Kora reggel egy fiatal pár indult útnak, az erdőn keresztül. Az időjárás pont megfelelt egy erdőbeli kirándulásnak. A fiatal férfi úgy gondolta, hogy ez tökéletes arra, hogy mindketten jól érezzék magukat és tudta, hogy barátnője mennyire szeret a természetben sétálgatni.

Az egész délelőttöt a szabadban töltötték és figyelték a tájat. A fiatal nő akkor azonban már szívesebben indult volna haza, amikor a köd elkezdett leszállni. Barátja megnyugtatta, hogy ez a köd csak azért van, mert magasan járnak, és az erdőkben sokszor szokott lenni amúgy is. A lány hitt neki, s nem foglalkozott többé a köddel. Amikor viszont a szürke fellegek egyre sűrűbbek lettek félve megszólalt.

-  Mi lesz, ha nem találunk ki? És ha eltévesztjük az utat, hiszen olyan sűrű ez a köd, semmit se lehet látni… Inkább forduljunk vissza, kérlek!

-  Már nincs messze a mező, azt mindenképpen látnod kell! És van nálunk elemlámpa, ha annyira nem látnánk semmit.

-  Rendben!

A lány megadóan ment a fiú után, s amikor a mezőre értek igazat adott a fiúnak. Körbe mindenhol köd volt, de a kis mező fölött a felhők közül előbújt néhány Napsugár. A lány csodálkozva nézett végig a virágos földön, aztán felpillantott az égre. Barátja mellé lépett és átölelte, majd szerelmesen megcsókolta. A fiú sejtelmesen elmosolyodott, majd leült a fűbe magával húzva a lányt.

Elhozta hát erre a csodálatos helyre, ahol régen annyit játszott, s ahol télen először találkoztak. Persze a lány nem jött rá, mert a táj így egész más képen festett. Aztán a fiú halkan megszólalt:

-  Látod? A fény elűzi a ködöt, nem kell semmitől félnünk.

A túlélő - 8. fejezet

8. Az idő gyorsan telik

Az idő gyorsan telt és hirtelen az idő már májusbaba fordult, de öt évvel később. Nem is emlékeztem semmire, már csak arra tudtam gondolni, hogy tavasz van és megint Pajkossal lehetek egész nap.

Anya is visszatért, bár néha láttam rajta, hogy hiányzik neki apa. Nekem is hiányzott, de én megpróbáltam mással elterelni a figyelmemet. Általában Pajkossal, de volt olyan, hogy csak rajzoltam.

Az álmaim viszont azóta sem tértek vissza és ez már kezdett rajtam látszani – ideges voltam, és képes voltam felkapni a vizet, ha valaki az álmokról kezdett el beszélni.

Annyira szerettem volna valamit csinálni – már kezdtem mindent unni. A hétköznapjaim szürkék voltak és unalmasak, néha már azon is elgondolkoztam, hogy megkérem Arót tegyen most azonnal mássá.

De azért ennyire mégse voltam mazochista – még hogy idő előtt mássáváljak. Na arra senki nem tudott volna rávenni – inkább őrülök meg, minthogy mássáválljak. És ha eszembe jutott a másság, eszembe jutott Aro legutóbbi látogatása – ami az utolsó is volt.

Éppen ebédet készítettünk anyuval, amikor Pajkos – aki eddig a kertben vágtázott – prüszkölve felnyerített. Azonnal tudtuk, hogy valamelyik feketeköpenyes jött „meglátogatni” minket, de nem tudtuk hova tenni a korai látogatást.

Anyu rám nézett, majd az ebédünkre – értettem a célzást: az ebédkészítés későbbi szakaszai az én kezemben vannak. Aztán kiment a konyhából és már csak a megjátszott vidám köszöntést hallottam.

A mézesmázos hangtól – ami Arótól származott – kirázott a hideg. Mindannyian tudtuk, hogy a férfi nem éppen jókedvéből jár hozzánk – vagy éppen azért, mert szeretett biztonságban tudni.

A biztonság ez esetben jól jött – mert így aztán senki nem mert bántani, vagy egyáltalán a közelembe jönni. Az előbbi előny volt, az utóbbi… na az már nem. Eddig sem volt túl sok barátom, de édesapám halála után – amikor kitudódott, hogy a mások már egy ideje látogatnak minket – mindenki elfordult tőlem.

De azért kíváncsi lettem, hogy Aro most miért jött. A tűzhelyen kisebbre vettem a lángot, majd átmentem a nappaliba. Mosolyt erőltettem az arcomra, majd kezet nyújtottam Arónak.

-        Milyen okos vagy, caromia. Ezért leszel hasznunkra, majd – mondta Aro, miközben leült anyu mellé a kanapéra.

-        Aro, miért jött? – bukott ki édesanyámból a kérdés.

-        Oh, kedvesem, nem kell aggódnia – fogta meg anyám kezét a férfi, majd maga mellé intett. – El kell mennünk és már nem fogunk visszatérni, csak, amikor itt az idő.

Elmentek és az életem megint a megszokott mederben folyt tovább. Barátaim száma még mindig nem haladta meg a hármat, de már ezt is haladásnak lehetett betudni.

Aki viszont még mindig nagyon hiányzott az Alex volt. Hiába volt a kapcsolatunk felemás – nekem mindig ő maradt az egyetlen olyan barátom, aki teljesen megértett.

És közben meg már eltelt egy csomó idő... Kinéztem az ablakomon és láttam Pajkost - vidáman ugrándozott és élvezte a tavaszias időt. Az arcomról leolvadt a mosoly és helyét átvette a szomorúság.

Annyi minden történt velem az elmúlt öt évben, hogy csodálkozom, hogy a fejem még nem robbant fel – na jó, ez egy kicsit morbid dolog lenne, azonban a dolgok teljes tudatában lévén… nem meglepő.

Az csak a kezdet volt, hogy Aro és a többi feketeköpenyes elment. Persze igen, ez volt a lehető legjobb dolog, ami történhetett – így már kevésbé féltek tőlünk az emberek. Viszont így megszűnni látszott az a fajta félelem is, ami miatt senki nem akart bántani – és az ellenkezője történt, ami miatt néha féltem már iskolába menni.

Aztán kinőtték ezt a fajta viselkedést és elkezdtek irigykedni – a lányok. Ami még így is nagyon zavaró volt – hát még, amikor meghallottam, hogy megint a dédmamához hasonlítanak…

Igen, hasonlítottam rá, és ezt büszkén viseltem. Egészen addig, amíg az egyik lány széjjel nem küldte a képeket – amin a dédmamám és én szerepeltünk, a felirat pedig ez volt hozzá „Akár a dédanyja, öngyilkos lesz, hiszen kívülről is ugyanolyanok”. Általában nem vettem magamra ezeket a szövegeket, de ez szíven ütött – semmit nem tudtak a dédmamámról.

A fiúk persze ebből semmit nem fogtak fel – vagy nem akartak felfogni. Inkább próbáltak megvigasztalni – minden lehetséges módon. Hárítottam, ahogy csak tudtam – ezek itt azt hiszik, hogy majd én, csak úgy bedőlök az ágyukba…

De nem csak az iskolában kezdtek rendszertelenné válni a dolgok. Ugyanis apu halála után nem éppen a legjobb dolgokkal kellett – és kell – szembeszállnunk. Nem is tudtam, hogy hogyan történt…

Már kezdtük megszokni anyuval, hogy kettecskén élünk – persze Pajkos is ott volt. Apu halála után egy fél évvel azonban minden megváltozott.

Az a nap is ugyanúgy kezdődött – felkeltem, aztán elment az iskolába -, de a délután már korántsem folytatódott ilyen jól. Valamikor az utolsó órám közben az igazgató helyettes jött be a terembe és hívott ki engem.

Azt mondta, anyuval történt valami és most kórházban van. Ledermedtem és hirtelen elfelejtettem levegőt venni. Apunál is így kezdődött – anyu elmesélte, hogy mi történt akkor. Nagyon reméltem, hogy ez valami más lesz. Mondjuk a kimerültség…

Sajnos ez a reményem szertefoszlott, amikor megláttam édesanyám egy kórházi ágyon feküdni. Kicsit kába volt – valószínűleg gyógyszereket kapott.

Csak ültem az ágya mellett és bíztattam. Mondtam neki, hogy nem lesz semmi baj, hogy minden rendbe jön és együtt maradunk, hiszen ezt terveztük. Akkor régen azt mondtuk – megígértük -, hogy semmi nem állhat a közé, hogy egy teljes életet éljünk.

De az orvos kíméletlenül keresztülhúzta a terveink, amikor bejelentette: édesanyám rákos. Akkor nem omolhattam össze, mert anyunak kellett a támasz – de belül teljesen összetörtem.

Utáltam az egész életet, azt, hogy van egy betegség, ami szép sorjában szinte kiírtja a családunkat. És rettegtem, hogy ezt az egészet én is örököltem.

Megpróbáltam beszélni anyuval, hogy a gyógyszerek és a kezelések segítenek. De hajthatatlan volt, ugyanis ő már eldöntötte, hogy úgy akarja leélni az életét, hogy nem kell rosszul lennie.

És aztán sokáig nem beszéltünk…

De végül megoldottuk és – kénytelen-kelletlen – beletörődtem édesanyám választásába. Arra sikerült rávennem, hogy néhányfajta gyógyszert azért használjon. De azokat is csak azért sikerült ráerőltettetnem, mert ő is belátta, hogy fájdalmakkal nem jó élni.

És a legjobb az évek múlásába – és amire még emlékeztem is -, azok az álmaim visszatérte volt. Hihetetlenül boldog voltam, amikor „derültégből villámcsapás” egyszer csak megjelent előttem Carlisle – a férfi, akinek sokáig nem tudtam a nevét, aztán egyszer mégis elárulta nekem.

Számomra egyre jobban ő lett az álomférfi. Kedvességével, odaadásával és szerelmével… Egyik álmom nagyon kedves lett számomra…

A Nap már magasan járt az égen, s én egy hosszú uszályú ruhában álltam a szobában. Az ajtó nyikordult egyet, majd egy női kéz érintését éreztem a vállamon.

Amikor ránéztem a gyönyörű fiatal lányra rögtön elszörnyedtem – Ő olyan gyönyörű volt; a haja vöröses volt, a szeme boldogságtól csillogott…

-        Jól vagy?- kérdezte kedves hangon. – Még a végén megijed, hogy mégsem akarod – nevetett fel.

-        De, akarom. De ő is akar?Nem vagyok olyan szép, mint ti… Én csak egy hasonmás vagyok… - hajtottam le a fejem.

-        Te bolond vagy! Úgy szeret, ahogy vagy. És ezt a hasonmásos témát már ezerszer átbeszéltük…

-        De…

-        Nincs de! Most viszont készülj, mert az életed megváltozik – nevetett fel megint, majd kinyitotta az ajtót.

Jonathan állt az ajtóban és feszengve gyűrögette a nyakkendőjét. Elnevettem magam a látványon, aztán belekaroltam. Alex sajnos azt mondta késni fog, ezért kénytelen voltam Nate-et befogni – aminek ő hirtelenjében nem nagyon örült.

Mielőtt kiléptünk volna a kertbe mindketten nagylevegőt vettünk és idegesen szorítottuk meg a másik kezét. Aztán az induló lágy dallamaira -, amit Rose játszott a zongorán – elindultunk.

Ahogy lassan sétáltunk az oltár felé, egyre jobban remegtem. Csak az Ő arcát tudtam nézni – minden más semmisnek hatott. Ott állt és várt Rám.

Félszemmel láttam, ahogy Alex elmegy mellettem, majd azt is láthattam, hogy súg valamit Neki. Elpirultam, ahogy bólintottak, majd Ő egy kedves mosollyal rám nézett. Minden rémisztő gondolat kiszállt a fejemből és csak a boldogságnak volt helye.

-        Gyönyörű vagy kedvesem – súgta a fülembe, mikor végre elértünk hozzá.

Kezdtem magam normálisnak érezni – amiért nekem is vannak ábrándozós álmaim. Persze, az ilyen álmaim is többnyire valósak, mintsem megfoghatatlan levegőhalmazok.

De igazából ennyi volt. Igaz az életemet elszigetelve éltem és miután álmaimban Carlisle teljesen átadta egy férfi minden érzését – és nem volt sem rámenős, sem „csak egy menet”-es – ezért ő volt a tökéletes férfi.

A korombeli fiúk meg csak voltak. Hiába próbáltak behálózni, nem ment nekik. Láttam rajtuk, hogy nem adják fel, de egy-egy visszautasítás után láttam, hogy már nem annyira önelégültek.

De voltak pillanatok, amik örökre belevésték magukat az emlékeimbe. Ilyen például anyukám betegsége, vagy Pajkosé.

Drága, egyetlen lovacskám mintha csak megérezte volna anyu betegségét, Ő is beteg lett. Először nagyon megijedtünk, mert egy lónál soha nem jó, ha sokszor beteg. Aztán sikerült megnyugtatnunk – azzal, hogy anyu kijött a kertbe és nézte, ahogy vágtázom.

Pajkos pedig kezdett visszatérni, aminek anyuval nagyon örültünk.

Sóhajtva léptem ki a szobámból, miközben már fölöslegessé vált lovaglócsizmámat a kezemben tartottam. Nem szerettem volna tőle megválni – mintahogyan Pajkostól sem -, de anyu gyógyszereiért meg kellett tennem ezt a nehéz lépést.

Az utóbbi napokban több időt töltöttem lovacskámmal, mint eddigi életemben – pedig az aztán nagy szó. És egy rakás képet készítettünk anyuval.

Így visszagondolva, ha nem lett volna Pajkos, vagy a betegség – amiben apu és anyu is szenvedett -, akkor most egész máshol tartanánk. És az nem biztos, hogy olyan jó lenne – hiába szerettem volna apával tölteni egy kis időt, és hiába akartam, hogy apu velünk legyen… most mát nem másítottam volna meg semmit.

Nem ilyen életet akartam – senki se akarna ilyet -, de nem cseréltem volna el senkivel. Valahol ott motoszkált az agyam hátsófelében, hogy ha ezek nem lettek volna, akkor az álmaim és a jövőkép se lenne ugyanolyan.

Aztán ott volt a barátságom Alexel, amit semmiért oda nem adtam volna – igaz, hogy csak pár percig lehettünk barátok, de már az is rengeteget számít. És, ha Alexre gondoltam elöntött a keserűség, mert ő tudatta velem, hogy a barátommá fogadott, én viszont nem tudtam neki sehogy sem jelezni.

Alex rendes fiú volt csak a szüleit korán elvesztette… Elvesztette, mert ők ellentmondtak a másoknak. És ott motoszkált valahol az agyamban, hogy ha anyu is ellenkezett volna, akkor most mi sem lennék sehol?!

De egyszer kaptam egy levelet Alextől – persze gondosan el kellett rejtenem a gondolataim között, valaki másnak álcáznom, nehogy Aro rájöjjön Alex hollétére.

Azt a levelet mindig mosolyogva vettem elő. Megálltam a nappaliban és kinyitottam a kis kredencet, könyökig elmerültem benne, de végül meglett a papírdarab. Gyorsan szétnyitottam – a már agyon gyűrött – papírt és magamban olvasni kezdtem a kedves sorokat.

Kedves, Anne!

Most valószínűleg meglepődtél, hogy írok neked… Csak szerettem volna, ha tudod: én barátomnak tekintelek. Egy papírdarab nem elég, hogy elmeséljek mindent, ami történt velem, de egyszer – remélem – úgyis találkozni fogunk.

Persze, ha tudnád itt miket csinálnak… Hiányzik Ohio, hiányzik a családi farm és a friss levegő. Itt – a városban – minden olyan piszkos és a levegő is fullasztó.

Azért egy kicsit hadd meséljek. Csak, hogy tudd mekkora mázlista vagy. Egy ilyen menhelyen – igen, én is azt hittem, hogy egy árvaházba kerültem – élek, ahol minden gyerek arra vár, hogy örökbe fogadják. Persze csak a kisebbek olyan szerencsések, hogy elkerülnek innen – a „nagyok” már csak rongálnak és…

Anne, hiányzol, de úgy érzem nemsokára találkozunk. Addig is vigyázz magadra:

Egy féltő lélektestvéred

Amikor megláttam édesanyámat, aki az ajtófélfának dőlve nézett engem, az arcom pillanatokon belül vált szederjessé. Igaz, hogy ő úgy volt vele nekem már ideje lenne, hogy barátot kerítsek én ezt minden erőmet bevetve elleneztem.

Jó, akartam barátot, de nem olyat… Jó volt nekem az álmaimban szereplő férfi. Most viszont biztos azt hiszi, hogy egy barátom – egy fiú barátom – írt nekem.

Csak megáztam a fejem, majd a hátsózsebem rejtekébe helyeztem biztonságba. Anyu néha annyira sokat gondolkozott azon, hogy milyen legyen a jövőm és csak egy valami gátolt meg abban, hogy beolvassak neki.  Az pedig az volt, hogy olyankor mindig kivirult, mondhatni elfelejtette a betegségét.

És a betegség volt az, ami meggátolt minket egy két dologban – ilyen volt például egy utazás a messzi La Push-ba, meglátogatni anyu unokatesóját. Persze az előtt -, sőt még utána is - sokat terveztük az utat. Csak a gyógyszerek ára megemelkedett és többé nem tudtuk volna megfizetni még az utat is.

Pedig anyu mesélt róla – igaz, hogy csak egyszer járt arra még régen -, de az elmondásaiból egy gyönyörű hely lehetett. Eldugottan, ahol senki se keresne…

-        Most már elmondhatod, Aróék nem jönnek többé. Ki az a titokzatos idegen, aki magát csak „féltő lélektestvérnek” nevezi – nézett rám anya mindentudón.

-        Te… te megnézted? Mi lett volna, ha Aro rájön? Hogy sodorhattad veszélybe?! – akadtam ki minden ok nélkül – magammal hiába hitegettem, hogy van rá okom.

-        A heves természeted tőlem örökölted. – Anyu megforgatta a szemeit, mintha a legrosszabb tulajdonságot örököltem volna. – De megnyugodhatsz, mert csak Aro távozása után néztem bele. Előtte pedig Aro hívta fel a figyelmem, hogy valaki „legyeskedik” körülötted.

-        Alex csak a barátom, és már olyan régen láttam. Öt éve… - sóhajtottam.

-        Rendes volt tőle, hogy írt a születésnapodra. És biztos, hogy még fogtok találkozni… - indult vissza a konyhába, majd még visszafordult, s sejtelmesen annyit mondott – a közeljövőben.

A tizenötödik születésnapom jól alakult, anyu egy szó nélkül megengedte, hogy Melissánál aludjak. Először meglepődtem, aztán rájöttem, hogy a mások már nincsenek itt.

Persze reggel még anyuval is ünnepeltem, mert tudtam, hogy mennyire szeret ünnepelni – az elmúlt években legalábbis nagyfokú érdeklődést mutatott az efféle tevékenységek iránt. Azt hittem, hogy így próbál nem tudomást venni a betegségéről – ami nem szövődött tovább.

És akkor reggel anyu egy óriási mosollyal jött be a szobámba – kezében egy tálcát tartva, ami tele volt pakolva finomságokkal. Kivételesen édességet – palacsintát – is ehettem reggelire. Persze ez csak azért volt „kivételes” eset, mert anyu egy időben betiltotta, hogy sok édességet egyek. Pedig az alakomon nem is látszódott meg – anyu szerint „most, még”.

És ott volt a tálcán egy fehér boríték – tudtam, hogy nem kapok pénzt, ezért nem is álmodoztam róla. Viszont a boríték meglepett, és amit anyu hozzá mondott… valami olyasmi volt, hogy: Vigyázz rá, mert egyszer még sokat fog jelenteni.

És miután elolvastam értettem mire gondol – a barátságot nem lehet pénzen venni, s amikor szükségem volt rá, akkor Ő írt nekem, mint a barátom.

Mikor kiléptem a kertbe megcsapott a friss levegő – ami Alexnek már hiányzik. Aztán tekintetemmel megkerestem Pajkost, még mindig vágtázott. Valószínűleg fogalma sem volt róla, hogy ez az utolsó napja velünk.

Egy kósza könnycsepp utat tört magának, de gyorsan letöröltem. Pajkos utolsó napja…

-          Lovacskám! – hívtam magamhoz.

Első hívásra jött, majd engedelmesen lejjebb hajolt. Sokkal jobban szerettem szőrén megülni, mert úgy nem éreztem magam korlátok közé szorítva. A selymes szőrbe fúrtam a fejem miközben átkaroltam Pajkos nyakát. Olyan nehéz volt őt odaadni valaki másnak.

Lovacskám hangosan felnyerített, amikor megérezte a nedvességet a nyakánál. Idegesen kezdett el járni, majd két lábra állt – egy kicsi hiányzott, hogy leessek.

-        Sajnálom Pajkos! Nagyon szeretlek lovacskám – simogattam meg a fejét, amikor végre újra négy lábon állt. – Nem akarlak odaadni senkinek, de meg kell tennem. Anyunak szüksége van pénzre, hogy meg tudjuk venni a gyógyszereket.

Kihúztam magam és úgy vágtattunk el egészen a mezőnkig. Ott futottunk pár kört – ennyivel tartoztam Pajkosnak a sok együtt töltött szép év ért. Annyira szeretett itt almákat kergetni…

Egy almafa alá álltunk és leszedtem neki a legpirosabb almát – amit magától nem ért volna fel. Jóízűen ette meg, majd boldogan vágtáztunk két kört még.

De végül mégiscsak el kellett indulnunk a piac felé. Szívem a torkomban dobogott és nagyon féltem. El kellett adnom a lovam, lehetőleg egy olyan embernek, aki nem lóhúsnak akarja.

Körülnézve láttam, hogy egy csapat fiatal – nálam egy évvel talán idősebbek – tart arrafelé amerre én. Hallottam, hogy bandázni szoktak járni a piac mellé, de nem gondoltam volna, hogy ma is jönnek – elvégre nem mindennap szoktak járni és tegnap már voltak…

Megkerestem a számomra kijelölt helyet, majd vártam… S miközben vártam tekintetemmel körbe pásztáztam a környéket.

...és a vámpírvadász ~ 1. fejezet

1. fejezet

Sétáltam a kopott maini utcán. A csizmám sarka kopogott a macskaköveken. Szakadt az eső, s azt hittem helyben megfagyok. Karba fontam a kezem, hogy a hideg ne találjon fogást rajtam. Már fájt a fejem, ami egyet jelentett. Ha nem kerülök azonnal – vagy rövid időn belül – egy meleg helyre, akkor megtörténik az, amit nagyon nem szeretnék.

Az utcában csupa zárt ajtó meredt rám, s kezdtem elveszíteni a reményt, hogy bejutok valahova. Balomon egy nő bezárta az ajtaját, éppen amikor arra néztem. Talán még egy megvető kis mosoly is bujkált a szája sarkában. Szerencsémre jobbomon egy férfi kinézett az ajtón, s körülnézett. Nem lépett kijjebb a küszöbnél, de ez valószínűleg azért van, mert Ő sem kedveli a hideget. Amint elhaladtam előtte megfogta a karom. Óvatos volt, mintha attól félt volna, hogy megsebesíthet.

Intett a fejével, hogy menjek utána, s én hálásan követtem. Lassan sétáltam „megmentőm” után. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy a ház. Szűk folyosón sétáltunk végig, majd benyitott egy szobába. Követtem - kicsit zavarban voltam, mivel utáltam bekérezkedni idegenekhez. A szobát román stílusú festmények díszítették. Érdeklődve néztem körül, mert rég tanultam már róla - látni meg csak könyvbeli illusztrációkat láttam.

Egyenesen az étkezőbe mentünk, ahol kihúzott nekem egy széket, majd miután leültem Ő is leült. Még mindig reszkettem egy kicsit – talán ezért sem tűnt fel néhány furcsaság. Talán már a szagából rá kellett volna jönnöm… De most hagytam, hogy az érzések magukba kerítsenek, pedig erre nagyon rég volt példa.

A megmentőm egész jóképű férfi volt. Hosszú fekete haját egy ezüst csattal fogta hátra, hogy ne lógjon előre. És lehet, hogy még divatból sem engedte ki. Izmos volt – ezt még így, ruhán keresztül is jól ki lehetett venni. Magas volt, nálam tán másfél fejjel.

Kezdtem magam nagyon kényelmetlenül érezni, de a remegésem még mindig nem szűnt meg, így elmenni nem kockáztattam. Valószínűleg megmentőmet is kezdhette zavarni a nagy hallgatás, mert a következőben megszólalt – mély, bársonyos hangján.

-        Gondolom, nem szándékozik az esőben hazamenni. Esetleg megágyazhatok Önnek?

-        Esik az eső? – csodálkoztam el, majd arra felé néztem, amerre Ő mutatott. Az ablakon át lehetett látni, hogy mint egy vízfüggöny, úgy szakad az eső. Hazamenni amúgy sem tudtam volna, de így még csak sétálgatni se lehetett, itt a belvárosban. – Mikor reggel elindultam még nem hittem volna, hogy szállást kell váltanom. Majd meghálálom valahogy, ígérem!

-        Rendben, akkor én most megyek és megágyazok. Addig nyugodtan fürödjön le… - elakadt mondanivalója közepén.

Kellett egy kis idő, mire rájöttem, hogy miért nem folytatja. Nem tudhatta, hogy mi van a táskámban – persze hálóruha nem is volt -, és nem tudta, hogy mibe öltöznék át fürdés után. Bevallom erről nekem se volt fogalmam, de kitaláltam volna – magamtól is – a megoldást.

-        Hozok egy… pólót. Rendben? – kérdezte visszafordulva az étkezőbe. Bólintottam egyet, majd felálltam.

Nem kaptam semmilyen útmutatót, így mindenhova be kellett néznem. Persze a második ajtó már a fürdőszoba volt, de éreztem a hátamon egy pillantást, ami arra ösztökélt, hogy a következő ajtón is be kell majd egyszer néznem. Ki tudja, hogy az ember miféle veszélyes fegyvereket tart magánál…

Bezártam magam után az ajtót, majd elkezdtem ereszteni a vizet. Jó melegre állítottam, most még az sem érdekelt, hogy nem otthon vagyok… Lassan levettem a felsőm, s megkerestem a tükröt – tudtam, hogy kell lennie – és megnéztem magam benne. Nem azt néztem, hogy milyen szép vagyok, hanem a sérüléseket. Ezek a vámpírok egyre jobb fegyverekkel állnak elő…

A mai hajnalom is ugyanúgy telt. Az erdőben sétálgattam, amikor megéreztem egy túl édes illatot. Érdeklődve néztem körül, miközben hallgattam a hangokat – néha egy fadarab kettétört, s a levelek is zörögtek.

Kezem már a táskámnál volt, hogy bármikor előránthassam belőle titkos fegyverem. Utáltam, ha valaki kora reggel dönt úgy, hogy megöl. Két éve folyamatosan megkeresnek a vámpírok, bezzeg előtte én leptem meg őket, de elkövettem egy hibát…

Két éve minden érzésemet elnyomtam, s csak egyre gondoltam: az összes vámpírt meg kell ölni! Csak arra nem számítottam, hogy azoknak a mocskoknak pont ez volt a tervük. Csúnyán besétáltam a csapdába, és minden sokkal komolyabbra fordult. Most már ténylegesen a túlélés volt a cél, s az, hogy megöld a másikat!

Mai „látogatóm” egy önelégült vigyorral lépett közvetlenül elém. Nem tudtam, hogy mire ez a nagy jókedve, de aztán előhúzott valamit a zsebéből, rögtön megértettem. Egy fegyver volt az, ami szerencsétlenségemre ezüstgolyóval volt töltve. És ez nem is lett volna baj – annyiszor cseleztem már ki mind a vámpírokat, mind a golyókat -, de most egy sajátkészítésű fegyverről volt szó, amit nem ismertem. Úgy látszik a vámpírok is rájöttek arra, hogy az újítások nem ártanak.

A férfi rám szegezte fegyverét, meg sem várva a reakciómat tüzelt. Nem tudom, hogy ki bánta jobban, hogy nem várt – bár egyértelműen a vámpír. Amint meghúzta a ravaszt, s a golyó elindult már arrébb is ugrottam, csak egyvalamire nem gondoltam, a sortüzelésre. Arrébb ugrottam, de a második golyó megsebezte az oldalam. Erre már igazán reagálnom kellett valamit.

Előrántottam a fegyverem és elsőre eltaláltam a vámpír szívét – ami köztudottan már nem dobogott. Nem tudom, hány vámpírt kell megölnöm csak, hogy bebizonyítsam: én vagyok a jobb. Nekem csak egy kéne – az a vámpír, aki a többit utasítja -, de az sehol sincs, tán elbújt…

Az oldalam még mindig sajgott, bár a gyógyulási folyamat már elkezdődött, csak sokkal nehezebb és fájdalmasabb volt az ezüst miatt. A vámpír holtestét kivittem egy olyan helyre, ahol a Nap első sugarai elégethetik.

A fegyvert alaposan áttanulmányoztam, úgyis hasonló lesz a következő. Majd miután ezzel is megvoltam elindultam a városba. Úgyis csak az este jövök vissza, vagy kivételesen elmulatom az időt. Olyan rég mulattam, így tél fele pedig biztosan jó móka lesz…

Kezemmel ellenőriztem a víz hőmérsékletét, majd miután levettem a nadrágomat is belemerültem a ,,habokba”. Jól esett a forró víz, úgy éreztem magam, mint egy jégcsap. Szépen lassan átmelegedtem annyira, hogy ne remegjek. Nem akartam még kiszállni a vízből, annyira jól esett.

Csak, miután kiszálltam a vízből jutott eszembe három dolog. Három fontos dolog. Az egyik, hogy nem hoztam be magammal a pólót, amit valószínűleg akkor akart odaadni befogadóm. A másik, nem volt törülközőm se, amiben esetleg ki tudtam volna menni – gátlásaimat legyőzve. És a harmadik, ami a legfontosabb az irataimra és fegyveremre nézve - a táskámat kint hagytam a széken.

Meztelenül pedig nem voltam hajlandó az étkezőbe menni – nem tartok kiselőadást… Maradt tehát az, hogy visszaveszem azokat a holmikat, amik eddig voltak rajtam. Persze ez a tervem is nyomban meghiúsult, mert mindenem elázott. Minden akadály nélkül felvettem volna még így is a ruhám, ha nem egy fehér szettről lett volna szó. Ezzel ugyanazt a hatást értem volna el, mintha meztelenül mentem volna végig a házon.

Szerencsémre bekopogtak az ajtón, szerencsétlenségemre viszont átkutatták a táskám. Ami egyet jelentett, ma megpróbálunk nem beszélni egymáshoz, aztán holnap kora reggel elhagyom ezt a házat.

-        Cathy, nyissa ki résnyire az ajtót és beadom a pólót – a hang ugyanolyan volt, mély és bársonyos, mintha nem látta volna a táskámban a fegyvert.

-        Rendben! – egyeztem bele végül, majd lassan, résnyire nyitottam az ajtót.

Felkészültem arra is, hogy esetleg a saját fegyveremmel találom szemben magam, de csak egy egyszerű – nem is annyira egyszerű, mert a Sárkánylovagrend címere volt belehímezve – póló lógott be. Elvettem, majd bezártam az ajtót, persze csak miután behúzta a kezét.

Jobban megnézve az „egyszerű” pólót rá kellett jönnöm, hogy tényleg a Sárkánylovagrend címere van belehímezve, ráadásul aranyfonallal. Az eszembe se jutott, hogy befogadóm olyan idős lenne, sokkal inkább olyanok fordultak meg a fejemben, mint: ő is vámpírvadász, örökölte…

A póló a combom közepéig ért, ami kellően eltakarta a kényes részeket azonban a gátlásaimat még nem sikerült legyőznöm. Szerencsére az alsóneműm nem ázott el annyira, hogy ne tudjam felvenni. A többi ruhám összehajtogattam, majd kezembe véve őket kinyitottam az ajtót.

Furcsállottam, hogy nem akar senki rám rontani, megölni vagy ilyesmi. Ezért nem élhettem egy helyen huzamosabb ideig – ha megtaláltak mindenkit megöltek. Az étkezőbe mentem, hogy betegyem a táskámba a ruhákat – s titkon ellenőrizzem, hogy meg van e a fegyverem.

Még az sem látszott a táskán, hogy valaki belenyúlt, ez megdöbbentett. Lehet, hogy csak az oldalzsebben nézte meg az igazolványom? Megtalálta azt, amit akart? Miért nem vette ki a fegyverem és nézte meg közelebbről? Miért nem hívta a zsarukat?

-        Miért nem…? – suttogtam magamnak halkan, de befogadóm ezt is meghallotta. Nem csoda, hiszen közvetlenül mögöttem állt.

Gyorsan bedobáltam a cuccaim a táskába, majd behúztam a cipzárt és felvettem egyik vállamra. A férfi ijedten tekintett az ablak irányába, majd végigmért engem. Már épp szólásra nyitotta a száját, amikor megelőztem.

-        Nem megyek el, csak a táskámba van a telefonom és bármikor megszólalhat – magyaráztam az éppen akkor kitalált hazugságom.

-        Nem lenne ilyen lenge öltözetben utcára menni, Cathy. Még a végén kurtizánnak gondolnák. Persze, ha csak a telefonja miatt viszi magával, akkor azt teljességgel megértem. Jó éjszakát, Cathy!

-        Elnézést, én igazán nem akarok tiszteletlen lenni, főleg úgy, hogy befogadt az éjjel közepén. De szabad megtudnom, hogy honnan tudja a nevem? És az Öné micsoda? – Nem bírtam leállítani magam, annyira kikívánkozott belőlem mindez.

-        Jó sok kérdést rám zúdított, dulceata. Először is ki volt húzva a táskájának zsebes része, gondoltam visszahúzom, de kiesett belőle az igazolványa, amiből megtudtam bájos nevét. Az én nevem pedig Mircea.

-        Mircea? Ez nem mai név… - mondtam, kis híján elkezdtem vigyorogni. 

Még mielőtt bármit válaszolhatott volna elmentem arra, amerre láttam elmenni, hogy megágyazzon. Reménykedtem benne, hogy nem rossz helyre megyek. Szerencsére egy megágyazott ágynál kötöttem ki, ami arra engedett következtetni, hogy jó helyen járok.

Letettem az ágy mellé a táskám, majd bebújtam az ágyba. Jó meleg volt és kellemes, s megnyugtató, hogy nem kellett azon aggódnom, hogy valaki rám támad az éjjel közepén – valamiért volt egy olyan érzésem, hogy Mircea megvéd, bármi áron. Nem is csoda, hogy aznap este Vele álmodtam… Álmomban megvédett egy vámpírtól – boldog voltam.

Hirtelen tört rám a remegés, nem tudtam, hogy miért. Amilyen gyorsan csak tudtam kimásztam az ágyból és az ablakhoz siettem. Az ablak nyitva volt – talán a szél vágta ki – és minden csupa jég lett alatta. Nem figyeltem és elcsúsztam, a fejem koppant a földön, de aztán minden elcsendesedett.

A fejem fájt mikor felébredtem, de meglepődtem, hogy nem a földön vagyok. Be voltam takarva és nem fáztam, vagy remegtem. Kellett egy kis idő mire rájöttem, hogy nem abban a szobában vagyok, ahol elestem. Rögtön a táskámat kezdtem el keresni – fejemet nem is kellett megmozdítanom, mert a velem szemben levő széken lógott.

Fel akartam kelni, hogy közelebb hozzam magamhoz, de valaki visszatartott. Nyűgösen nyögtem fel, hogy hagyjon békén, de az erős kar továbbra is fekvő helyzetben tartott. Nagyokat pislogtam, hogy valamit lássak a sötét szobában – a táskámnak is csak a körvonalát bírtam felfedezni -, de bárcsak ne néztem volna oldalra. Az erős kar ugyanis Mirceához tartozott, aki nyugodtan aludt.

Megpróbáltam óvatosan lefejteni magamról a karját, de nem sikerült – ebben megakadályozott többek között, hogy nagyon fájt a fejem és nem vagyok olyan erős, mint amilyen Ő. Bosszankodva fújtam ki a levegőt. Egyáltalán, hogy képzeli ez a férfi, hogy csak így idefekszik mellém?

Először fel sem tűnt a túl édes illat, ami már nagyon irritálta az orrom, de a felismerés sokkolt. Az nem lehet… Lehetetlen! Minden erőmet összeszedve löktem le a karját magamról, majd gyorsan felpattantam – talán túl gyorsan.

A föld elkezdett forogni velem, s majdnem megint a földön találtam magam, de valaki megfogott hátulról. Ha eddig kételkedtem is abban, hogy micsoda most minden bebizonyosodott. hacsak nem már ébren volt. Igen! Ébren volt és látta, hogy összeesem, csak ez lehet a magyarázata.

-        Dulceata, nem szabadott volna felkelned! – a hangokat elmosódottan hallottam már csak, aztán megint ellepett a megnyugtató sötétség.

A sötétséggel viszont a rémálmok is megtámadtak…

...és a vámpírvadász ~ Prológus

Csak ültem és vártam. Vajon most mi fog történni? Megöl? Azt kötve hiszem! Előbb ölöm Én meg! Hogy hihettem, hogy ez valami jel volt? Hogy nekem is van jogom a szerelemre… Istenem, de becsaptak, s saját magamat is becsaptam. De talán ez az én végzetem…
Fogtam a puskám és felálltam…

Végiggondolva a dolgokat már rég rá kellett volna jönnöm. Nem létezik olyan, hogy két ősi ellenség egymásra találjon. Ez csak a könyvekben fordulhat elő, s lám, nekem lett igazam. Pedig én megpróbáltam!

De mit kezdjek azzal, ami vagyok, s ami Ő? Két különböző faj vagyunk, s soha nem leszünk már együtt. Visszagondolva Én már első pillanattól fogva sejtettem, hogy mit akar Tőlem, s talán Ő is tudta, hogy én mit akarok Tőle.

A maini utcán sétálva, a legnagyobb fagyban…