...és a vámpírvadász ~ 1. fejezet

1. fejezet

Sétáltam a kopott maini utcán. A csizmám sarka kopogott a macskaköveken. Szakadt az eső, s azt hittem helyben megfagyok. Karba fontam a kezem, hogy a hideg ne találjon fogást rajtam. Már fájt a fejem, ami egyet jelentett. Ha nem kerülök azonnal – vagy rövid időn belül – egy meleg helyre, akkor megtörténik az, amit nagyon nem szeretnék.

Az utcában csupa zárt ajtó meredt rám, s kezdtem elveszíteni a reményt, hogy bejutok valahova. Balomon egy nő bezárta az ajtaját, éppen amikor arra néztem. Talán még egy megvető kis mosoly is bujkált a szája sarkában. Szerencsémre jobbomon egy férfi kinézett az ajtón, s körülnézett. Nem lépett kijjebb a küszöbnél, de ez valószínűleg azért van, mert Ő sem kedveli a hideget. Amint elhaladtam előtte megfogta a karom. Óvatos volt, mintha attól félt volna, hogy megsebesíthet.

Intett a fejével, hogy menjek utána, s én hálásan követtem. Lassan sétáltam „megmentőm” után. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy a ház. Szűk folyosón sétáltunk végig, majd benyitott egy szobába. Követtem - kicsit zavarban voltam, mivel utáltam bekérezkedni idegenekhez. A szobát román stílusú festmények díszítették. Érdeklődve néztem körül, mert rég tanultam már róla - látni meg csak könyvbeli illusztrációkat láttam.

Egyenesen az étkezőbe mentünk, ahol kihúzott nekem egy széket, majd miután leültem Ő is leült. Még mindig reszkettem egy kicsit – talán ezért sem tűnt fel néhány furcsaság. Talán már a szagából rá kellett volna jönnöm… De most hagytam, hogy az érzések magukba kerítsenek, pedig erre nagyon rég volt példa.

A megmentőm egész jóképű férfi volt. Hosszú fekete haját egy ezüst csattal fogta hátra, hogy ne lógjon előre. És lehet, hogy még divatból sem engedte ki. Izmos volt – ezt még így, ruhán keresztül is jól ki lehetett venni. Magas volt, nálam tán másfél fejjel.

Kezdtem magam nagyon kényelmetlenül érezni, de a remegésem még mindig nem szűnt meg, így elmenni nem kockáztattam. Valószínűleg megmentőmet is kezdhette zavarni a nagy hallgatás, mert a következőben megszólalt – mély, bársonyos hangján.

-        Gondolom, nem szándékozik az esőben hazamenni. Esetleg megágyazhatok Önnek?

-        Esik az eső? – csodálkoztam el, majd arra felé néztem, amerre Ő mutatott. Az ablakon át lehetett látni, hogy mint egy vízfüggöny, úgy szakad az eső. Hazamenni amúgy sem tudtam volna, de így még csak sétálgatni se lehetett, itt a belvárosban. – Mikor reggel elindultam még nem hittem volna, hogy szállást kell váltanom. Majd meghálálom valahogy, ígérem!

-        Rendben, akkor én most megyek és megágyazok. Addig nyugodtan fürödjön le… - elakadt mondanivalója közepén.

Kellett egy kis idő, mire rájöttem, hogy miért nem folytatja. Nem tudhatta, hogy mi van a táskámban – persze hálóruha nem is volt -, és nem tudta, hogy mibe öltöznék át fürdés után. Bevallom erről nekem se volt fogalmam, de kitaláltam volna – magamtól is – a megoldást.

-        Hozok egy… pólót. Rendben? – kérdezte visszafordulva az étkezőbe. Bólintottam egyet, majd felálltam.

Nem kaptam semmilyen útmutatót, így mindenhova be kellett néznem. Persze a második ajtó már a fürdőszoba volt, de éreztem a hátamon egy pillantást, ami arra ösztökélt, hogy a következő ajtón is be kell majd egyszer néznem. Ki tudja, hogy az ember miféle veszélyes fegyvereket tart magánál…

Bezártam magam után az ajtót, majd elkezdtem ereszteni a vizet. Jó melegre állítottam, most még az sem érdekelt, hogy nem otthon vagyok… Lassan levettem a felsőm, s megkerestem a tükröt – tudtam, hogy kell lennie – és megnéztem magam benne. Nem azt néztem, hogy milyen szép vagyok, hanem a sérüléseket. Ezek a vámpírok egyre jobb fegyverekkel állnak elő…

A mai hajnalom is ugyanúgy telt. Az erdőben sétálgattam, amikor megéreztem egy túl édes illatot. Érdeklődve néztem körül, miközben hallgattam a hangokat – néha egy fadarab kettétört, s a levelek is zörögtek.

Kezem már a táskámnál volt, hogy bármikor előránthassam belőle titkos fegyverem. Utáltam, ha valaki kora reggel dönt úgy, hogy megöl. Két éve folyamatosan megkeresnek a vámpírok, bezzeg előtte én leptem meg őket, de elkövettem egy hibát…

Két éve minden érzésemet elnyomtam, s csak egyre gondoltam: az összes vámpírt meg kell ölni! Csak arra nem számítottam, hogy azoknak a mocskoknak pont ez volt a tervük. Csúnyán besétáltam a csapdába, és minden sokkal komolyabbra fordult. Most már ténylegesen a túlélés volt a cél, s az, hogy megöld a másikat!

Mai „látogatóm” egy önelégült vigyorral lépett közvetlenül elém. Nem tudtam, hogy mire ez a nagy jókedve, de aztán előhúzott valamit a zsebéből, rögtön megértettem. Egy fegyver volt az, ami szerencsétlenségemre ezüstgolyóval volt töltve. És ez nem is lett volna baj – annyiszor cseleztem már ki mind a vámpírokat, mind a golyókat -, de most egy sajátkészítésű fegyverről volt szó, amit nem ismertem. Úgy látszik a vámpírok is rájöttek arra, hogy az újítások nem ártanak.

A férfi rám szegezte fegyverét, meg sem várva a reakciómat tüzelt. Nem tudom, hogy ki bánta jobban, hogy nem várt – bár egyértelműen a vámpír. Amint meghúzta a ravaszt, s a golyó elindult már arrébb is ugrottam, csak egyvalamire nem gondoltam, a sortüzelésre. Arrébb ugrottam, de a második golyó megsebezte az oldalam. Erre már igazán reagálnom kellett valamit.

Előrántottam a fegyverem és elsőre eltaláltam a vámpír szívét – ami köztudottan már nem dobogott. Nem tudom, hány vámpírt kell megölnöm csak, hogy bebizonyítsam: én vagyok a jobb. Nekem csak egy kéne – az a vámpír, aki a többit utasítja -, de az sehol sincs, tán elbújt…

Az oldalam még mindig sajgott, bár a gyógyulási folyamat már elkezdődött, csak sokkal nehezebb és fájdalmasabb volt az ezüst miatt. A vámpír holtestét kivittem egy olyan helyre, ahol a Nap első sugarai elégethetik.

A fegyvert alaposan áttanulmányoztam, úgyis hasonló lesz a következő. Majd miután ezzel is megvoltam elindultam a városba. Úgyis csak az este jövök vissza, vagy kivételesen elmulatom az időt. Olyan rég mulattam, így tél fele pedig biztosan jó móka lesz…

Kezemmel ellenőriztem a víz hőmérsékletét, majd miután levettem a nadrágomat is belemerültem a ,,habokba”. Jól esett a forró víz, úgy éreztem magam, mint egy jégcsap. Szépen lassan átmelegedtem annyira, hogy ne remegjek. Nem akartam még kiszállni a vízből, annyira jól esett.

Csak, miután kiszálltam a vízből jutott eszembe három dolog. Három fontos dolog. Az egyik, hogy nem hoztam be magammal a pólót, amit valószínűleg akkor akart odaadni befogadóm. A másik, nem volt törülközőm se, amiben esetleg ki tudtam volna menni – gátlásaimat legyőzve. És a harmadik, ami a legfontosabb az irataimra és fegyveremre nézve - a táskámat kint hagytam a széken.

Meztelenül pedig nem voltam hajlandó az étkezőbe menni – nem tartok kiselőadást… Maradt tehát az, hogy visszaveszem azokat a holmikat, amik eddig voltak rajtam. Persze ez a tervem is nyomban meghiúsult, mert mindenem elázott. Minden akadály nélkül felvettem volna még így is a ruhám, ha nem egy fehér szettről lett volna szó. Ezzel ugyanazt a hatást értem volna el, mintha meztelenül mentem volna végig a házon.

Szerencsémre bekopogtak az ajtón, szerencsétlenségemre viszont átkutatták a táskám. Ami egyet jelentett, ma megpróbálunk nem beszélni egymáshoz, aztán holnap kora reggel elhagyom ezt a házat.

-        Cathy, nyissa ki résnyire az ajtót és beadom a pólót – a hang ugyanolyan volt, mély és bársonyos, mintha nem látta volna a táskámban a fegyvert.

-        Rendben! – egyeztem bele végül, majd lassan, résnyire nyitottam az ajtót.

Felkészültem arra is, hogy esetleg a saját fegyveremmel találom szemben magam, de csak egy egyszerű – nem is annyira egyszerű, mert a Sárkánylovagrend címere volt belehímezve – póló lógott be. Elvettem, majd bezártam az ajtót, persze csak miután behúzta a kezét.

Jobban megnézve az „egyszerű” pólót rá kellett jönnöm, hogy tényleg a Sárkánylovagrend címere van belehímezve, ráadásul aranyfonallal. Az eszembe se jutott, hogy befogadóm olyan idős lenne, sokkal inkább olyanok fordultak meg a fejemben, mint: ő is vámpírvadász, örökölte…

A póló a combom közepéig ért, ami kellően eltakarta a kényes részeket azonban a gátlásaimat még nem sikerült legyőznöm. Szerencsére az alsóneműm nem ázott el annyira, hogy ne tudjam felvenni. A többi ruhám összehajtogattam, majd kezembe véve őket kinyitottam az ajtót.

Furcsállottam, hogy nem akar senki rám rontani, megölni vagy ilyesmi. Ezért nem élhettem egy helyen huzamosabb ideig – ha megtaláltak mindenkit megöltek. Az étkezőbe mentem, hogy betegyem a táskámba a ruhákat – s titkon ellenőrizzem, hogy meg van e a fegyverem.

Még az sem látszott a táskán, hogy valaki belenyúlt, ez megdöbbentett. Lehet, hogy csak az oldalzsebben nézte meg az igazolványom? Megtalálta azt, amit akart? Miért nem vette ki a fegyverem és nézte meg közelebbről? Miért nem hívta a zsarukat?

-        Miért nem…? – suttogtam magamnak halkan, de befogadóm ezt is meghallotta. Nem csoda, hiszen közvetlenül mögöttem állt.

Gyorsan bedobáltam a cuccaim a táskába, majd behúztam a cipzárt és felvettem egyik vállamra. A férfi ijedten tekintett az ablak irányába, majd végigmért engem. Már épp szólásra nyitotta a száját, amikor megelőztem.

-        Nem megyek el, csak a táskámba van a telefonom és bármikor megszólalhat – magyaráztam az éppen akkor kitalált hazugságom.

-        Nem lenne ilyen lenge öltözetben utcára menni, Cathy. Még a végén kurtizánnak gondolnák. Persze, ha csak a telefonja miatt viszi magával, akkor azt teljességgel megértem. Jó éjszakát, Cathy!

-        Elnézést, én igazán nem akarok tiszteletlen lenni, főleg úgy, hogy befogadt az éjjel közepén. De szabad megtudnom, hogy honnan tudja a nevem? És az Öné micsoda? – Nem bírtam leállítani magam, annyira kikívánkozott belőlem mindez.

-        Jó sok kérdést rám zúdított, dulceata. Először is ki volt húzva a táskájának zsebes része, gondoltam visszahúzom, de kiesett belőle az igazolványa, amiből megtudtam bájos nevét. Az én nevem pedig Mircea.

-        Mircea? Ez nem mai név… - mondtam, kis híján elkezdtem vigyorogni. 

Még mielőtt bármit válaszolhatott volna elmentem arra, amerre láttam elmenni, hogy megágyazzon. Reménykedtem benne, hogy nem rossz helyre megyek. Szerencsére egy megágyazott ágynál kötöttem ki, ami arra engedett következtetni, hogy jó helyen járok.

Letettem az ágy mellé a táskám, majd bebújtam az ágyba. Jó meleg volt és kellemes, s megnyugtató, hogy nem kellett azon aggódnom, hogy valaki rám támad az éjjel közepén – valamiért volt egy olyan érzésem, hogy Mircea megvéd, bármi áron. Nem is csoda, hogy aznap este Vele álmodtam… Álmomban megvédett egy vámpírtól – boldog voltam.

Hirtelen tört rám a remegés, nem tudtam, hogy miért. Amilyen gyorsan csak tudtam kimásztam az ágyból és az ablakhoz siettem. Az ablak nyitva volt – talán a szél vágta ki – és minden csupa jég lett alatta. Nem figyeltem és elcsúsztam, a fejem koppant a földön, de aztán minden elcsendesedett.

A fejem fájt mikor felébredtem, de meglepődtem, hogy nem a földön vagyok. Be voltam takarva és nem fáztam, vagy remegtem. Kellett egy kis idő mire rájöttem, hogy nem abban a szobában vagyok, ahol elestem. Rögtön a táskámat kezdtem el keresni – fejemet nem is kellett megmozdítanom, mert a velem szemben levő széken lógott.

Fel akartam kelni, hogy közelebb hozzam magamhoz, de valaki visszatartott. Nyűgösen nyögtem fel, hogy hagyjon békén, de az erős kar továbbra is fekvő helyzetben tartott. Nagyokat pislogtam, hogy valamit lássak a sötét szobában – a táskámnak is csak a körvonalát bírtam felfedezni -, de bárcsak ne néztem volna oldalra. Az erős kar ugyanis Mirceához tartozott, aki nyugodtan aludt.

Megpróbáltam óvatosan lefejteni magamról a karját, de nem sikerült – ebben megakadályozott többek között, hogy nagyon fájt a fejem és nem vagyok olyan erős, mint amilyen Ő. Bosszankodva fújtam ki a levegőt. Egyáltalán, hogy képzeli ez a férfi, hogy csak így idefekszik mellém?

Először fel sem tűnt a túl édes illat, ami már nagyon irritálta az orrom, de a felismerés sokkolt. Az nem lehet… Lehetetlen! Minden erőmet összeszedve löktem le a karját magamról, majd gyorsan felpattantam – talán túl gyorsan.

A föld elkezdett forogni velem, s majdnem megint a földön találtam magam, de valaki megfogott hátulról. Ha eddig kételkedtem is abban, hogy micsoda most minden bebizonyosodott. hacsak nem már ébren volt. Igen! Ébren volt és látta, hogy összeesem, csak ez lehet a magyarázata.

-        Dulceata, nem szabadott volna felkelned! – a hangokat elmosódottan hallottam már csak, aztán megint ellepett a megnyugtató sötétség.

A sötétséggel viszont a rémálmok is megtámadtak…