2011. december 22., csütörtök

Hymon: 3. fejezet

3.fejezet

Másnap reggel, amint kinyitottam a szemem, Emmettet pillantottam meg. Engem figyelt.
- Őrző-védő szolgálat? - viccelődtem.
- Kábé. Figyeltem, hogy a lábadat ne mozgasd.
- Ki fogadott fel?
- Carlisle. Mennyire vagy… Ömm… Balszerencsés?
- Ha a céljaimat vesszük, akkor eléggé. – És tényleg. Megfogadtam, hogy rendbe teszem az életem és utána engedek meg magamnak kisebb szerelmeket, de Emmett…
- A világmegváltás igen szép cél, de nehéz elérni. És anyukád gyilkosát is nehéz megtalálni.
- Tudom, hogy La Push-ban él. Paul. Ismered? - kérdeztem arca láttán, ami, miután meghallotta a Paul nevet, bosszús lett.
- Igen. De nem ajánlom, hogy oda menj – a szavakat csak a foga közt szűrte. – Nem biztos, hogy élve haza jön… mennél. Gondolj bele, anyukáddal mi történt, amikor találkozott vele – érvelt.
- De akkor is meg akarom tudni, miért tette – mondtam és elkezdtem felülni, de Emmett a hátam mögé tett párnákat és segített felülni. – Emmett, értsd meg! Kérlek! – kérleltem, mire csak rázta a fejét.
- Nem! - megelégeltem ezt.
- Nem vagy az apám. Se senkim. Nem te mondod meg mit tehetek meg és mit nem! – mondtam dühösen, pedig nem is rá haragudtam.
- Igazad van – mondta és kiment.
Ezt jól megcsináltam. Kié ez a köntös vajon, ami rajtam van? Talán Alice adta rám, amíg aludtam. Most pedig fel fogok állni. Nem érdekel, ki mit mond.
Lassan, óvatosan felálltam. A jobb lábamra megpróbáltam nem ráállni sokszor. Ezért támaszkodtam vagy ugráltam fél lábon. A lépcsőnél megálltam, de aztán szépen sorjában vettem a fokokat.
- Te mit csinálsz? - hallottam a hátam mögül Alice csilingelő hangját.
- Én csak… Izé… Csak éhes vagyok, és gondoltam… Vagyis…
- Nyugi – mondta és belém karolt. Az út további részét így tettük meg.
Amikor leértünk a nappaliba, körülnéztem. Emmett ült a TV előtt és nézte azt. MTV-t nézett. Hilary Duff- Stranger száma ment. Elkezdtem halkan dúdolni majd énekelni.
Emmett hátranézett és engem figyelt, ahogy próbálok a leghalkabban énekelni. A számnak vége lett, én pedig abbahagytam az éneklést.
- Jó hangod van – mondta Alice. Emmett visszafordult és folytatta a TV-nézést.
- Köszi – mondtam egy kis szomorúsággal a hangomban.
Elmentünk a konyhába. Esme csinált palacsintát.
- Jó reggelt! - köszönt és gyorsan egy puszit nyomott az arcomra.
- Jó reggelt! - próbáltam tiszta szívemből rá mosolyogni, de nem igazán ment.
- Hogy aludtál?
- Az altatótól egész jól – mondtam és mellé álltam. – Csinálhatok egyet?
- Igen.
A palacsinta tészta végig csurgott a tepsin. Vártam, hogy az egyik oldala megbarnuljon. Amikor megtörtént, megfogtam a palacsintasütő nyelét és feldobtam. A palacsinta kettőt fordult a levegőben és a még nyers oldalára érkezett.
- Ez ügyes volt, de neked nem kéne feküdnöd vagy aludnod? Még korán van – állt a pultnál Carlisle.
- Csábított a palacsinta.
- Meghiszem – mondta és leült.
Néztem, hogy Esme hogyan süti. Megkért, hogy tanítsam meg dobálni a palacsintát.
Emmett jött be és helyet foglalt Carlisle mellett.
Aztán elkezdtünk gyülekezni. Lejött Bella és Edward. Ők is leültek. Edward súgott valamit Emmettnek. Megint megszólalt a televízióban Hilary száma és én megint elkezdtem először dúdolni, majd énekelni, miközben rám került a sor, hogy feldobjak egy palacsintát.
A palacsintát sikerült megmentenem egy mellérepüléstől. Belemerültem az éneklésbe és már csak azt vettem észe, hogy a palacsinta Emmett-et veszi célba. De egy cseles mozdulattal elkaptam és tovább sütöttem. Nem foglalkoztam Emmett-tel. Pedig szerettem volna megkérdezni miért ment ki a szobából. Aztán leültem, hogy elkezdjek falatozni. Jasper jött le.
- Mi bajotok van egymással? - kérdezte tőlem, mert igen erősen engem nézett.
- Kivel? - kérdeztem.
- Emmett-tel – majdnem megfulladtam, mert félrenyeltem.
- Jól vagy? - kérdezte Edward, aki legközelebb ült és ő veregette meg a hátam.
- Igen. Jasper válaszolva a kérdésedre… Nem tudom – mondtam és Emmett-re néztem.
- Semmi – mondta Emmett, majd felállt és megint a TV-t nézte.
Felálltam és utána mentem. Leültem mellé. Magam elé bámultam.
- Jó hangod van – jegyezte meg.
- Kösz – mondtam. – Mi bajod van? - kérdeztem és felé fordultam.
- Szakítottam a barátnőmmel tegnap – mondta és rám nézett. Egymást néztük és vártuk, hogy a másik megszólaljon.
Emmett szeméből ki lehetett olvasni, hogy bántja valami más is.
- Ez nem igaz. Nem azért vagy szomorú.
- Igazad van.
- Én… Én elnézést kérek a reggeliek miatt, ha azért vagy szomorú és azért vagy ilyen velem.
- Bocsánatkérés elfogadva. Tudod, tegnap nagyon hősies voltál. Csodállak. Hogy csináltad?
- Másra gondoltam. S elképzeltem, hogy egy virágos réten vagyok, táncolok és énekelek.
- Értem.
Többet nem beszéltünk. Elkérezkedtem haza. De otthon csak ültem és néztem ki az ablakon. Szerencsére nemsokára este és holnap suli. A mára van egy igazolásom.

Reggel vidáman keltem fel és készülődtem a suliba.
Bekaptam pár szendvicset aztán indultam.
Pár perccel a becsengetés előtt értem be. Ráadásul tesi volt az első. Még szerencse, hogy van felmentésem. Átadtam a tanárnak, leültetett a padra. Emmettékkel volt közös óránk. Emmett még véletlenül sem nézett felém. Ez elszomorított.
Eszembe jutott, hogy ma meglátogatom Pault és elbeszélgetek vele. Vagy hagyjam a fenébe és éljem az életem? Adjam fel a világmegváltás tervemet és inkább legyek szerelmes és legyen családom? Legyen, de csak és kizárólag Emmett miatt. Akkor ezentúl várom, hogy megtaláljon az igazi. Miért érzem, hogy könnyű mégis oly nehéz megtalálni a szerelmet? Lehet, hogy már valaki ki is nézett magának, csak nincs bátorsága. De az is lehet, hogy engem nem erre az életre teremtettek. Lehet, hogy én örökös magányságra leszek ítélve. Nem baj. Majd csak túlélem.
Hirtelen megrázta valaki a vállam.
- Hahó, Cherry! - integetett a szemem előtt Alice.
- Igen?
- Min gondolkoztál el ennyire? - kérdezte kíváncsian.
- Hát… Már gondolkoztál azon, hogy szeretnél szerelmes lenni, de olyan mintha túl késő lenne?
- Nem. Nekem itt van Jasper.
- Szerencsés – mondtam és Emmett felé néztem.
- Te is leszel szerelmes. Vagy már vagy?
- Dehogy is. Azt tudnám.
- Jasper! – szólt Alice a kedvesének.
- Igen?
- Szerelmes vagy sem? - kérdezte Alice és rám mutatott.
- Nem csak ő – Jasper Emmett felé mutatott.
- Cherry! - mondta Alice egy hatalmas ezer wattos mosollyal az arcán.
- Én nem tudom miről beszél – mentegetőztem és a kezem a szívemre tettem.
- Pedig annyira…
- Alice! - vágtam a szavába. – Emmett még csak ide sem néz – világosítottam fel.
- Tudom, de most szakított Rosalie-val és teljesen kész van szegény. De Rosalie megcsalta – Alice szemében haragot láttam. – Aztán megvádolta Emmett-et, hogy megcsalta. A kis…
- Hello! - köszönt Emmett.
- Szia, bátyó! - köszönt Alice cseppet sem leplezve örömét.
- Miről dumáltok? - kérdezte és leült mellém.
- Erről-arról – mondtam és ránéztem.
- Csajos dolgokról?! - Ez inkább volt kijelentés, mintsem kérdés.
- Igen. Azt tervezgetjük, hogy csinálok egy bulit Cherry szülinapjára, mert tegnapelőtt előtt volt.
- Igen? - néztem Alice-re kérdőn.
- Igen – válaszolta és közben mosolygott.
- Akkor boldog születésnapot! - mondta Emmett.
- Köszi. Bár az már rég volt, ha belegondolok – mosolyodtam el. – De a legjobb volt. Semmi extra, csak egy kocsi – vigyorogtam Emmettre.
- Szülinapodra kaptad? - kérdezte Alice. – Akkor nem használtad sokat. Én meg rögtön vezettem, pedig nem rég kaptad az autót. Bocsi – hajtotta le a fejét.
- Semmi baj. Pedig Edwardnak sincs rossz autója…
- Nekem egy Porsche 911 Turbo-m van – mondta Alice.
- Az szép. Milyen színű?
- Sárga. Amikor Olaszba voltunk, akkor tetszett meg és Edward vett nekem egyet.
- Milyen kedves tesód van - jegyeztem meg és Emmettre néztem. A szemei megint rabul ejtettek. Órákig tudtam volna nézni topáz szemét, ami engem vizslat, de nem tehettem.
- Mi az? - kérdezte Emmett, amikor már egy ideje némán ültünk.
- Gyönyörű szemed van. – Bár a testvéreinek, sőt a szüleinek is ugyanolyan szemük volt, neki volt a legszebb.
- De hát Alice-nek is ilyen a szeme, az övé miért nem tetszik?
- Az övé is tetszik, de a tied… - elharaptam a mondat végét.
Kicsöngettek. Gyorsan felálltam és siettem következő órára.

Az egész napom gyorsan eltelt. Próbáltam nem belebotlani Emmett-be. Több-kevesebb sikerrel sikerült.
Az utolsó óra után fáradtan, de mégis tele energiával mentem a kocsimhoz. Hallottam, hogy valaki fut utánam és azt hittem Alice az, de nem ő volt, hanem Emmett.
- Szia! - köszönt és megállt előttem.
- Hello! - köszöntem, de idegességemben majdnem elájultam.
- Te menekülsz előlem? - kérdezte vigyorogva.
- Nem! Miért kérded? - kérdeztem, közben kinyitottam a kocsi ajtaját.
- Mert egész nap kerültél – mondta és beszállt az anyósülésre. Meglepődtem, de én is beültem.
- Csak elkerültük egymást. Miért menekülnék? - kérdeztem és beindítottam a kocsit. Kihajtottam a parkolóból.
- Nem tudom, csak megfordult a fejemben – mondta és hátradőlt. – Alice szerint te megértesz.
- Én? Miben? - kérdeztem.
- Tudod, most szakítottunk Rosalie-val és egyedül vagyok. Kicsit fura számomra ez a helyzet, de megszokható. Neked meg nincs barátod… És Alice szerint meghallgatsz másokat és elmondod, hogy szerinted mit kéne csinálni. Szóval arra gondoltam, hogy lehetnél valami beszélgető-társ szerűség, ha érted mire gondolok – mosolygott rám, de látszott rajta, hogy szomorú.
- Persze – mondtam és rámosolyogtam.
- Köszi. Barátok… - ízlelgette a szót.
- A barátok erre valók –mondtam nevetve. Emmett annyira kedves és végre a barátomnak tudhatom. Mégis szomorú vagyok, de ezt nem szabad neki mutatnom, hisz neki most lelki támaszra van szüksége nem pedig egy…
- Igen…
- Haza vigyelek? - kérdeztem tőle.
- Igen. Az innen úgyis messze van.
- Nincs is olyan messze – mondtam és ránéztem.
- De közel sincs – mondta és rám nevetett.
- Oké – mondtam és tovább mentünk a főúton.
- Te hogyan mondanád meg egy lánynak, hogy tetszik neked? – ennél egy kicsit szomorú lettem, szóval neki már van kiszemeltje és nem én vagyok az, mert különben miért kérdezi tőlem? Ez is csak az én hibám.
- Hát… Ha belőled indulok ki, akkor a lányok a lábaid előtt hevernek.
- Persze…
- De én elvinném a természetbe vagy egy romantikus étterembe. Bár az étterem az lehetne egy első randi, de félő, hogy a lány nem érez úgy.
- És te hova mennél?
- Én a természetbe piknikezni. Az olyan romantikus – álmodoztam.
- Köszi.
Az út további részét csöndben tettük meg. Míg el nem értük a házat.
- Hát… Köszi, hogy hazahoztál – köszönte meg, majd kiszállt és bement a házba.
Meg se várta míg elköszönök.
Alig vártam, hogy otthon legyek. Amint bementem a házba az ágyba vetettem magam és elkezdtem zokogni.
Neki más kell. Én nem vagyok jó neki. Miért nem mondtam el neki, hogy szeretem? Miért nem ismertem be? Jaspernek igaza volt. Holnap már biztos a kiszemeltjével fog találkozni és bevallja neki, hogy…
Piros, kisírt szemekkel aludtam el. Nem vártam a holnapot. Kár, hogy az időt nem lehet megállítani. Álmomban minden szép és jó volt, Én és Emmett… Kár, hogy csak álom. Pault is hagyom a fenébe. Tudom, hogy ő volt, de most mit tudnék csinálni? Inkább élje az életét.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése