2012. május 4., péntek

A túlélő - 3. fejezet


3. Mesék

MEGKÖNNYEBBÜLVE FÚJTAM KI A LEVEGŐT. Anyának van munkája és így minden rendben lesz. Ezek után minden jóra fog fordulni – még ezeket a kimerítő álmokat is elviselem, csak legyen a szüleimmel minden rendben.
Aro is megkönnyebbült, mert látta rajtam, hogy elfogadom a tényt. Lehet, hogy anya még kevesebbet lesz itthon és nekem kell mindent megcsinálnom, de megéri.
Mindig is csak egyvalamit akartam azt, hogy apa boldog legyen. Hogy érezze: törődünk vele. Mert Ő megérdemelte…
 De tudnod kell egy-két dolgot. És vannak szabályok is, amiket be kell tartani – simogatta meg a hajam Aro, majd felállt. – Mint azt bizonyára észrevetted, mi – mutatott a feketeköpenyesekre egyenként – mások vagyunk. És nem szeretnénk, ha ez kiderülne. Biztos vagyok benne, hogy tudsz titkot tartani.
– Mások… azt hiszem, ezzel megbirkózom. Oké…
– Igen, ezért hideg a testünk és ezért vörös a szemünk, de erről, kérlek, ne kérdezz. Te változtattál meg mindent… Ha szabad hasonlítgatni, akkor olyan vagy, mint a dédmamád. Kedves, okos, de te még különleges is vagy.
 Köszönöm – pirultam el zavaromban, a sok bók miatt. Nem számított, hogy tulajdonképpen Aro is a dédmamámat dicsérte.
– Oh, milyen feledékeny vagyok – nevette el magát Aro. – Szeretném, ha megismerkednél Jane-nel! – intette magához a lányt. Bólintottunk mindketten egy aprót, majd Jane visszaült a helyére. – Nézd, el, hogy Marcus – mutatott a barnahajú férfira – és Caius – mutatott a szőke hajú férfira – kicsit távolságtartóak. De megnyugtatlak, hogy ez csak… óvintézkedés.
– Jó napot! – biccentettem feléjük is.
Nem akartam bajt, ezért nem kérdezgettem senkit. Sem arról, hogy miért nem esznek, sem arról, hogy mit dolgoznak. Anya sem mondta, hogy mit dolgozik, de különösebben nem is érdekelt.
Mosolyogtam és érdeklődtem – csak olyanokat, amiket szoktak kérdezni társalgásokban. Jobb ötlet híján megkérdeztem, hogy van-e háziállatuk. Majd, hogy akarnak-e háziállatot – mert én spekuláltam egy nyúlra is, de Pajkos miatt nem biztos, hogy jó ötlet…
 Készítettem anyának és magamnak egy tepsi karfiolos húst – amit mindketten szerettünk. Megpróbáltam rávenni, hogy segítsen kikeverni a tejfölt, de nem jártam sikerrel.
– Esetleg, egyszer ellátogathatnátok Olaszországba. Biztosan élveznéd, hogy egy kicsit pihenhetsz, és nem kell semmit csinálnod, csak élvezni a Napsütést – mondta Aro, mert Ő segített nekem kikeverni a tejfölt, hogy anya tudjon beszélni Caius-szal.
– Igazán hízelgő a meghívás, de nem biztos, hogy élvezném a Napsütést. Hároméves korom óta, csak akkor ér Nap, ha kimegyek lovagolni – nevettem én is, bár az én nevetésem nem volt olyan tiszta.
–  Oh, de lehet, hogy Olaszországba többet mennél ki. Sokszor vannak vásárok, és szerintem találnál magadnak egy-két dolgot.
–  Igen, lehet… De ugye tudja, hogy ez legfeljebb akkor lehetséges, miután… apa meghalt.
–  Tudom, hogy mennyire kötődsz édesapádhoz, és nem erőltetem. Ha kedved lesz hozzá és elég erősnek érzed magad hozzá. Anyukádat is nagyon megviseli ez az egész. Hidd el, láttam! – koptatta meg a fejét. – Tudod, én inkább a rosszfiú szerepében szoktam előjönni, de veled igazán vicces tejfölt kikeverni.
–  Hát, igazából én is félek Öntől – nevettem önfeledten. Aro megvonta a vállát és letette a tálat.
Féltem, hogy megbántottam valamivel, s megérintettem a vállát – mosolyogva visszapillantott.
Mire a nappaliba értem, már nem volt ott senki – anyun kívül. Aro rám mosolygott, tehát nem lehet olyan súlyos dolog.
–  Anya? Minden rendben? – tettem a vállára a kezem.
–  Igen, csak el kellett menniük. De majd még visszanéznek, valamikor. Most menj és készítsd el apádnak a levest. Gyerünk! – parancsolt rám, amikor nem mozdultam.
Visszasiettem a konyhába, hogy kivegyem a húst a sütőből. Míg apa levesét készítettem el a hús kellően kihűlt. Úgy gondoltam, hogy apát meglepem.
A tálcával a kezemben – ami roskadt az ételektől – benyitottam a szobába. Apa nem aludt, de a szeme csukva volt. Nem ijedtem meg, mert látszott – a mellkasa emelkedéséből –, hogy lélegzik.
– Hát ez valami új… Idáig nem kaptam husit. Mivel érdemeltem ki? Ugye nem az utolsó vacsorámra készültél? – kérdezte, mintha csak tudta volna, hogy én készítettem egyedül – kis segítséggel – ebédjét.
Leültem az ágy szélére, de nem néztem apát – illetlenség lett volna. Megvártam, míg lenyeli az utolsó falatot is, aztán megkóstolja a karfiolos húst…
Miután végzett letette a tálcát szokásos helyére – az éjjeli szekrényre – rakta. Szerettem apával ülni és nézni ki a fejünkből. Sokszor csináltuk már ezt, így el lehetett felejteni a rossz dolgokat.
 Anya furán viselkedett. Lehet, hogy a munkaadói miatt, de… Szerinted, ha valami baja lenne elmondaná nekem?
– Bizonyára, hacsak nem olyan dolog, amitől óvni próbál.
Óvni… Akkor nem hozta volna ide a munkáltatóit. Persze semmi bajom nem volt velük, de azért mégiscsak megrémisztettek – nem gondoltam volna, hogy… ááá, mindegy.
- Még mindig szeretnéd, ha mesélnék neked? – simított végig a karomon apa. – Aztán te is elmesélhetnéd, hogy milyen szörnyűséget álmodtál.
– Bocsánat, hogy felébreztettelek. Még mindig nagyon szeretném hallani a történeteket, de nem kezdenéd azzal, aki leugrott egy szikláról? Gondolom Ő is rokonom volt.
 Oh, hát megtaláltad azt a cikket? Titkon reménykedtem benne, hogy később találod meg. De, akkor kezdem a legrégebbivel – mosolyodott el apa. Biztos voltam benne, hogy mindent nagyon részletesen fog elmesélni…
Megigazítottam apa háta mögött a párnát, hogy kényelmesen tudjon mesélni. Láttam rajta, hogy elgondolkozott, hogy hol is kezdje.
– Minden ezernyolcszázkilencvenötben kezdődött, amikor megszületett a család legifjabb tagja. A család nem volt túlságosan gazdag, de ennek ellenére mindent megadtak a kislánynak. Persze akkoriban voltak elvárások… A tizenhat éves lányok sorban elkeltek, de Esme – a dédmamád – nem tudott alkalmazkodni az elvárásokhoz. De apja kérésére hozzáment egy Charles Evenson nevű férfihez. Charles nagyon kegyetlen volt Esmével… Aztán mikor Charles-t behívták a háborúba és Esme egyedül maradt… Csak miután másodjára is behívták a nagyapámat, akkor szökött el. És aztán leugrott a szikláról, mert úgy tudta, hogy meghalt a kisfia. Sajnos, Ő már sosem tudhatta meg, hogy a nagyapám fizette le az orvost… - sóhajtott apa, majd fürkészte az arcom… - Persze aztán pár év múlva Charlest megölték.
– Szóval a dédmamám leugrott egy szikláról… Ez szomorú! De Te is megszülettél.
– Meg. Az apám nem akarta, hogy egy gyilkosról – bár csak közvetve volt az – kapjam a nevem. A saját nevét azért nem változtatta meg, mert az édesanyja adta, akit nagyon szeretett. Az anyám sajnos meghalt, miután az apámat elvitte a rák. De addig boldogan éltünk. A nagyapád tudta, hogy meg fog halni és, hogy nem lesz több gyereke, viszont abban bízott, hogy nekem lányom születik, aki nagyon hasonlítani fog az anyjára. Akkor már nem volt jól… Kincsem, én nem leszek veled, amikor a fiúk… elkezdenek érdeklődni utánad. És nem leszek már ott az esküvődön se, de ha Én is hallgatok a megérzésemre, akkor… Kérlek, ígérd meg, hogy nem adod fel az első akadálynál! – szorította meg a kezem.
– Ígérem! – szemem sarkából kicsordult egy kövér könnycsepp, majd, miután végigfolyt az arcomon áttért apa tenyerére. Csodáltam apát, hogy milyen jól viseli a gyilkos kórt.
Nem engedi, hogy végleg elgyengüljön – még mindig Ő akart az erős férfi lenni. Nem engedte, hogy lássuk, fél…
– Elmeséled, hogy mit álmodtál? Valami szörnyű lehetett…
Sokáig csak magam elé néztem és vártam, hogy elkezdjek mesélni. Apa is türelmesen várt, és várt…
Mintha meg lett volna kötve a kezem és nem tudtam volna beszélni. Pedig mindent el akartam mesélni apának, hogy éreztem mindent, miután leugrottam a szikláról – vagyis Esme.
– Apa, lehet, hogy Esme túlélte a zuhanást? – tettem fel a kérdést, kicsit bizonytalanul. Vártam, hogy apa elkezdjen nevetni, de nem tette. – Apa?
– Emlékszel, amikor beszéltünk, hogy vannak olyan emberek, akik képesek túlélni dolgokat? Tudod, valamilyen csoda folytán nem halnak meg.
– Szerinted Ő is túlélte a zuhanást? De aztán, ha túl is élte, mi történt vele? Miért nem kereste a nagypapát?
– Miért keresnél egy olyan embert, akiről azt hiszed, hogy meghalt? Bele sem merek gondolni, hogy milyen nehéz lehetett neki, ha tényleg túlélte… Vele álmodtál, igaz?
– Olyan valóságos volt, mintha Én ugrottam volna le a szikláról, s aztán a fájdalom… De volt utána valami fura, mert mindenem elkezdett égni, de belül – nem tehettem róla, de teljes lelkesedéssel meséltem. Már nem borzongtam meg, inkább feltöltött adrenalinnal. – De most megyek, hagylak pihenni. És lovagolni is akartam – tettem gyorsan hozzá gyorsan, mielőtt elkezdett volna ellenkezni.
A tálcát letettem a mosogatóba – majd később elmosogatok. Felszaladtam és előkerestem a lovaglócuccom, majd leszökdécseltem, s végül kimentem az istállóhoz.
Pajkos előtt nem voltam szégyenlős – mindenki más előtt igen. Már előre várta lovacskám, hogy felpattanjak a hátára és kiügessünk. Azt terveztem, hogy anya engedélyével elügetek a közeli erdőbe.
Nem nyergeltem fel Pajkost – mert ki nem állhatta, ha nyeregben ülök és nem a hátán. Átugrattam a kerítésen és hagytam, hogy Pajkos arra menjen, amerre akar.
Meg sem lepődtem azon, hogy Pferd-ék farmjához megy. A látvány megdöbbentett. Néhány ijedt ló nyerítésétől volt hangos a környék – az úton nem is mertem ilyen szörnyűségre gondolni.
A ház helyét egy nagy hamukupac és itt-ott előforduló bútor maradék jelezte. El sem tudtam képzelni, hogy milyen nagy tűz kellett ahhoz, hogy egy egész ház leégjen.
Anya is ott állt a szörnyülködők között – véletlenül sem nézett rám, pedig jól tudta, hogy ott vagyok… Pajkos hangos nyerítése elárult…
Ő tudott róla! – futott át az agyamon, de rögtön vissza is szívtam volna. Pedig az megmagyarázta volna, hogy miért viselkedett úgy.
Fölösleges volt megkérdezni, hogy túlélte-e valaki – azon a néhány lovon kívül. Mindenki hangosan zokogott – főleg a nők, a férfiak támaszok voltak –, aki ismerte a házaspárt azok tudták, hogy milyen kedvesek voltak.
Nem voltam kíváncsi anyám magyarázkodására, ezzel egy időre maga ellen fordított. Nem volt a szememben más csak egy bűnrészes – segített a gyilkolásban. Csak tudnám, hogy miért Pferd-ék…
Kényszerítettem a lovam, hogy elfussunk, egyenesen tovább. Már nem akartam engedélyt kérni, hogy elmehessek az erdőbe. Csak futni akartam – a futás megnyugtatott.
– Anne, vajon miért nem csodálkozom, hogy itt látlak? – hallottam meg a hátam mögül az ismerős férfihangot.
– Sokszor jövök el, mert van a közelben egy kis patakocska, ahol olyan tiszta a víz… És Pajkos is szeret az erdőben kirándulni – direkt nem fordultam meg, volt rá két okom. Az egyik Pajkos volt – aki így is eléggé zavart volt –, a másik pedig… Nem kérdeztem, de tudtam, hogy valahogyan a gondolataimat ki tudja olvasni – Aro.
 Nem foglak bántani, ahhoz túl értékes vagy. És tartod a szád, így nincs miért megöljelek. Nagyon sajnálom azt a házaspárt! Menj, és érezd jól magad! – búcsúzott el Aro, majd fogtam magam és tovább haladtam.
Kezdett egyre jobban ellenszenves lenni, hogy ez a… Nem, nem szabad káromkodni – még gondolatban sem. Csak ellovagolok, és Pajkossal jól érezzük magunkat.
Nem lehetett megállítani – mintha világgá akartam volna menni. Hiszen az anyámnak semmi sem számít, ha a munkájáról van szó. Elé akartam állni és a szemébe mondani, hogy hagyja inkább a munkát és majd én megyek – de az igazság az volt, hogy félelmem csak erősödött. Ha ezek az emberek képesek voltak gyilkolni, akkor mi állítaná meg őket, hogy a családomat meggyilkolják?
Megint vártam a csodára – míg Pajkos a kis folyócskából ivott – kellett valaminek itt lennie, hogy azok ide jöttek. Elmém hátsó zugában egy aprócska hang figyelmezett, hogy ne kezdjek el nyomozni – de képtelen voltam megállni.
Tudnom kellett, hogy az apám biztonságban van, hogy minden rendben lesz – még akkor is, ha tudtam ennek semmi esélye. Talán valakit kerestek? Vagy véletlenül kerültek ide? Anyám is olyan sorsra jut, mint azok?
Hiába gyűlöltem – pillanatnyilag – anyámat, a halálát még most sem kívántam. Korán fel kellett nőnöm, és korán – túl korán – meg kellett birkóznom egy szörnyű ténnyel.
Én észre se vettem – Pajkos már a fülét hegyezte –, hogy valaki közeledik. Azt se bántam volna, ha Aro - mégis úgy döntve, hogy megöl – jött volna utánam, helyette – kevésbé rémisztő – Jane lépett ki a tisztásra.
Leült mellém, mintha ő nem lett volna más. Talán jobban megért, és akkor talán segítene nekem. Talán…
– Azért jöttél, hogy megölj? – nevettem fel keseredetten.
– Nem… A… Aro megtiltotta. Azt mondja, hogy: „Igazán különleges” vagy. Persze azt még nem tudja, hogy vagy-e olyan veszélyes, mint én – nevetett fel, s volt benne valami állatias. Megborzongtam a felvetéstől, hogy Ő veszélyes lenne.
Egy első ránézésre nagyon kedves lánynak gondoltam – de aztán tovább gondoltam és rájöttem, hogy a meggyilkolásomról milyen élvezettel beszélt.
– Te… te meg akarsz ölni, engem? – akadt a levegő a tüdőmben. Miért akarna megölni engem?
– Az elején meg akartalak, aztán még akkor is, amikor kiderült: különleges vagy, de most már nem. Lehet, hogy még a végén barátok leszünk.
– Barátok… Szabad megkérdeznem, hogy miért vagy itt? Nincsen jobb tippem az ölésen kívül.
– Mondjuk úgy, hogy figyelek rád. Nem lenne jó, ha valaki rád támadna – magyarázta, mintha csak egy egyszerű matekpéldát mondott volna el.
Egy ideig elgondolkozva néztem Pajkost – aki éberen figyelte kettősünk. Csak akkor nyugodott meg, amikor felálltam és úgy döntöttem haza megyek.
Jane velem együtt mozgott – mintha minden pillanatban történhetne velem valami. A biztonságom érdekében nem kérdeztem fölösleges dolgokat.
Jane csak akkor ment el, mikor felültem a lóra és elindultam. Lassan mentem, egészen addig, amíg Jane el nem tűnt a látókörömből – aztán gyorsabb iramra váltottam.
Csak el akartam tűnni, minél előbb. Az erdő többé nem jelentett menedéket. Olyan volt, mintha az álmomban lévő lány – Isabella Black – is menekült volna. És erdőben futottunk
Remélem, hogy a sziklaugrás nem fog megvalósulni… Amint megláttam az ismerős farmot lassítottam – tartoztam Pferd-éknek ennyivel.
Megcsapkodtam Pajkos pofáját, hogy érezze: itt vagyok neki. Keservesen nyerített fel – kereste az édesanyját –, de válasz nem érkezett.
Összeszorult a szívem, amikor lovacskám szeme sarkából egy könnycsepp csordult végig az arcán. Lehajoltam és adtam fejére egy puszit. Nagyon szerettem!
Szomorú volt hazafelé az út. Egyikünknek sem volt kedve almát csenni… Úgy ügettünk végig az úton, mindenki tudta, ha ránk nézett: szörnyűség történt.
Nem ugrattunk át a kerítésen, inkább körbe mentünk és a kertkapun mentünk be. Lassan szálltam le a lovamról, majd még lassabban mentem be.
Anya már várt rám a nappaliban, de csak leintettem. Egyenesen a konyhába mentem, hogy elkészítsem apának a vacsorát. Egyszer anya megpróbált megállítani – a lépcsőnél megfogta a karom –, de tovább mentem.
Ilyenkor volt a legnehezebb elképzelni, hogy mi lesz velünk – anyával – mikor apa már nem lesz. Nem is vettem észre, hogy az ágya szélén ülök és zokogva hajtom le a fejem.
Apa felült és magához húzott – nem érdekelte a fájdalom. Halkan suttogott megnyugtató szavakat a fülembe – nem várta, hogy rögtön megnyugodjak…
– Elmeséled mi bánt? – kérdezte, miután abbahagytam a sírást. Lehet, hogy apa tudja?
– Félek, hogy ha te nem leszel, akkor minden összeomlik – magyaráztam. Mert igazából ettől féltem…
– Oh, de hát ez butaság. Annak idején én is így éreztem, aztán tessék! Tudom, hogy rémisztő… egyre kevesebbet mozgok… De mert én meghalok, még nem fog összedőlni a világ.
– Mi van akkor, ha anya nincs biztonságban? – kérdeztem, mire apa arca megfeszült. Kezeit ökölbe zárta. – Te tudsz valamit, igaz? Kérlek, mondd el!
– Ez… Lényegtelen! Ez olyan dolog, hogy anyád óvni próbál. Csak vigyázz magadra!
– Azt teszem… Remélem ízleni fog a leves, most más milyet hoztam. Ha végeztél, csak tedd le a tálcát…
– A helyére. Tudom.
Kivágtattam a szobából, egyenesen le a nappaliba. Anya reménykedve nézett felém… Egy ideig csak farkasszemet néztem vele, aztán – nagyot sóhajtva – leültem.
- Kicsim… Kérlek... Én csak meg akarlak óvni. Nem akarom, hogy bajod essen! Ha történne veled valami, abba beleőrülnék – tört ki anyámból minden. Megpróbáltam nem rá figyelni, de amikor a sírását meghallottam…
Nem tudtam anyára haragudni, egyszerűen nem ment. Az olyan lett volna, mintha megölték volna egy részemet. Meg akartam óvni mindentől, hogy boldog lehessen.
- Nem haragszom rád, csak nem szeretem, hogy titkolózol. Miért?
Anya nem válaszolt, csak magához ölelt. Mintha valami olyat suttogott volna, hogy megmentettem az életét, de nem voltam benne biztos, hogy nem csak félrehallottam.
Ha egy kicsit gondolkoztam, akkor rájöttem, hogy így akar biztonságba tudni.
Eddig egyszer mentem ki engedély  nélkül, de utána nagyon leszidtak. Meg is értettem őket akkor, mert egy fura férfi követett engem.
Egészen estig nem is gondolkodtam azon, hogy esetleg megint álmodhatok olyan valóságosat. Egyik részem vágyott arra, hogy újabb titkokat tudjak meg – mert valamiért úgy éreztem, hogy ezek titkok –, a másik részem viszont irtózott már a gondolattól is, hogy bajom essen.
Mintha nem egy, hanem több ember lennék. Külön gondolatokkal, érzésekkel… Ha például Isabellára gondoltam rögtön tudtam, hogy a nagymamájának volt egy naplója. És az a napló jutatta el Isabellát az én dédmamámhoz – és új családjához. És csak akkor, ha nagyon koncentráltam tudtam meg, hogy kit, hogy hívnak – már akit Isabella megemlített.
Izgatottan hajtottam le a fejem a párnára, de nem jött álom a szememre. Olyan voltam, mint egy kisgyerek karácsonykor – túl izgatott voltam.
 Csak vártam és vártam… Aztán felálltam az ágyból és elkezdtem mászkálni a szobában. Előkerestem dédmamámról a képet. Szép volt, nagyon szép, de Ő nem Én voltam. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése