2012. május 4., péntek

A túlélő - 7. fejezet


7. Békés nap

MÁSNAP JÓKEDVVEL ÉBREDTEM. Ebben az is közrejátszott, hogy tegnap volt életem legszebb napja – kivétel ez alól az a nap, mikor megkaptam Pajkost.
Apa is teljesen jól volt – mintha sokkal erősebb is lett volna. Sokkal nyugodtabb lelkiismerettel léptem ki reggel a házból. Anyu is kivirult, s nem kellett attól félnem, hogy míg nem vagyok otthon valami történni fog.
Biztos voltam benne, hogy távollétemben minden rendben lesz. Apa volt, aki összetartotta a családot, és anya a lelke. Nekem annyi lett volna a feladatom, hogy boldogan éljek, s néha besegítsek a szüleimnek. Egy normális családban – legalábbis a környező családoknál – ez volt a jellemző.
De nálunk az egész „rendszer” felbomlott mikor fény derült apa betegségére. Nem bántam, hogy onnantól kezdve nekem is nagyobb szerepet kellett vállalnom a házkörüli teendőkben. Élvezettel végeztem el a munkákat.
A születésnapomon viszont rádöbbentem a barátnőim édes életére. Nekik nem kell annyi mindent elintézni, legfeljebb jól kell teljesíteniük az iskolában. Átfutott az agyamon az irigység sárga gondolata, de gyorsan el is szállt.
A tegnapi napon csak azt sajnáltam, hogy Alex nem ünnepelhetett velem. Tudom, hogy nem lettünk olyan közeli kapcsolatban, de mégis valami hozzá kötött. Talán, mert ugyanúgy volt eltervezve a jövőnk. Volt egy olyan érzésem, hogy a mások nem mondtak le Alexről és nekem kell megvédenem.
Anya kivételesen engedett a szülői szigoron – talán hallott valamit, ami megnyugtatta. Megengedte, hogy piknikezzek az erdőszélén lévő kis réten, a megmaradt kaja jól szolgálatot tesz nekem most.
Előkerestem a hátizsákom, majd belepakoltam a tegnap este előkészített néhány holmit. Nem terveztem nagy kirándulást, csak egy rövidke piknikezést.
A lovagló csizmámat csak kézben vittem le, nem akartam abban végigjárni az egész házat. És még egy csomó dolgot el kellett intéznem, míg elindulhatnék.
A hátizsákot félvállra kapva rohantam le a nappaliba. Annyira vártam már ezt a napot, amikor egyedül elmehetek hosszabb időre. Nagyon szerettem az erdőben sétálni, vagy Pajkoson lovagolni, mindkét tevékenység megnyugtatott.
Anya a konyhában csomagolta az uzsonnámat, amikor beállítottam. Rám mosolygott, majd a már becsomagolt uzsonnát a kezembe adta. Én betettem a táskába őket, majd letettem a lovaglócsizmám. Szorosan magamhoz öleltem, s hagytam, hogy anya a hajamat simogassa.
Egyszerre néztünk a lépcső irányába. Apa jött le, és jött hozzánk. Ő is átölelt engem – és anyut is, velem együtt. Annyira jó volt így lenni, az egész család… Apa is mosolygott, anya is mosolygott, és én is mosolyogtam.
Nagy nehézkesen elváltunk egymástól. Mivel én voltam középen így egy kicsit laposnak éreztem az ölelés után magam. Vicces érzés volt. Arra nem vállaltam garanciát, hogy a szendvicsek és húsok nem lapultak ki ténylegesen.
Anya úgy pakolt nekem, mintha egy évre elmennék, mondjuk tanulmányi kirándulásra. Aztán rájöttem, hogy kivételesen Pajkost is megkínálhatom majd. Azért vittem magammal három almát, hogyha lovacskámnak nem jönnének be az emberi étkek, akkor ne haljon éhen.
Halál, az, amire mostanában elég sokszor gondolok. Mindenki jól tudta – akik tudtak apu betegségéről -, hogy nemsokára el fog távozni. Mindenki késleltetni akarta, valaki azt mondta, hogy biztosan sikerült legyőznie… Persze jól tudtuk, hogy korántsem így van, csak a gyógyszerek megtették hatásukat, valamennyire. 
Tegnap óta viszont, mintha kicserélték volna. Nevet és könnyebben mozog. Emlékszem, volt olyan nap, hogy beszélnie is nehezére esett.
Sokszor gondoltam már a halálra, s volt róla álmom is, de a gondolattal együtt élni sokkal nehezebb volt. Apa szerencsés volt, mert hét éve diagnosztizálták nála a rákot, s még mindig élt. De apa mindig is erős volt, sok mindent át kellett élnie…
Apa már átment a nappaliba, s leült tévézni. A kezembe kaptam a lovaglócsizmám, majd letettem az ajtó elé. A táskámat is letettem a csizmámhoz, majd bementem a nappaliba.
Minden olyan normális volt. Apa a tévét nézte, anya ebédet készített, s én elmentem lovagolni. Olyan jó volt kimenni a szabadba, s átmenni a pajtába.
Pajkos már várt rám, hangos nyerítéssel adta ezt a tudtomra. Megpaskoltam, majd kivezettem a karámból – Pajkos pedig engedelmesen követett. Láttam lovacskámon, hogy legszívesebben már vagy kétszer körbefutotta volna a házat, de nem tette. Amíg beszaladtam a házba, addig Ő elment a kerítés széléhez.
Gyorsan felvettem a csizmám és már futottam is Pajkoshoz – még bekiáltottam, hogy indulok. Pajkost eddig csak kétszer ültem meg szőrén, de most mégse volt kedvem felnyergelni – végre kijöhetett és futhatott, ezzel nem szándékoztam megakadályozni.
A szél néha belekapott a hajamba, s így a nyakamat is elérte a hideg fuvallat.  Pajkos élvezte, hogy kint lehet a szabadban és olyan gyorsan vágtázott, hogy Anne-nak ideje sem volt körülnézni – pedig a táj gyönyörű volt, a virágok nyíltak és finom illatuk volt mát most is.
Pajkosnak nem kellett mondani, hogy merre menjünk – néha az, az érzésem támadt, hogy lovacskám gondolatolvasó. Tettünk egy kis kitérőt, de nem bántam – szép idő volt és alkalom a szabadságom meghosszabbítására.

Kiterítettem a lepedőt, majd az ételeket is kitettem. Kíváncsian nyújtottam lovam felé a szendvicset, aki harapott belőle majd hangosan felnyerített – ízlett neki. Nevetve dőltem hátra, amikor Pajkos végig szuszogott a nyakamnál. Annyira jól éreztem magam, hogy észre sem vettem az idő múlását.
A Nap melegen sütött és leküzdtem magamban azt, hogy utálok napozni – egy kicsit sütettem a hasam, amíg Pajkos futott egy-két kört. Nem gondolkodtam most már semmin, csak gondtalanul heverésztem.
Aztán eszembe jutott Alex… Igazából ő volt az egyetlen, aki megértett és most mégis el kellett mennie… Kezdtem úgy érezni, mintha egyedüllétre lettem volna kárhoztatva. És az is aggasztott, hogy a mások valamennyire itt voltak – igaz, hogy néha eltűntek, vagy elmentek, de többségében figyeltek mindenkit.
Feketében jártak, feketéket gondoltak – ebben biztos voltam, mert csak a pillantásuk is azt sugallta. És akkor minket nem zargattak, életben hagytak és ezért mérhetetlenül hálás voltam. De féltem, féltem, hogy ha édesapám meghal többé nem leszünk kivételek. De mint a mondás tartja: a remény hal meg utoljára.

– Isabella… – sóhajtott fel Carlisle fáradtan. Közelebb lépett hozzám, két keze közé vette az arcomat, és a napfényszín-tekintet rám emelkedett. – A legfontosabb, hogy a családunk megmeneküljön. Jasper tudja mi az elfogadható áldozat, és megteszi, amit meg kell tennie, hogy mi többiek nyugodtan és békében élhessünk. Ilyenek… ilyenek a háborúk. Van, mikor fel kell áldozni embereket, hogy a többiek megmeneküljenek.
***
Türelmetlenül kezdtem toporogni, ahogy Jasper bólintott, és elindult a máglya felé. Alice olyan szívszaggató hangon sikoltozott és kiabált neki, hogy azt hittem, én magam is belehalok a kínba. Láttam Edward és Carlisle arcán, hogy csak nehezen tudják visszatartani, mert minden erejét bevetve próbált kiszabadulni a szorításukból.
A szívem a torkomban kezdett lüktetni, és lélegezni is alig tudtam már, mikor Jasper megállt a lángok mellett, és visszanézett Alice-re. A tekintetében nem félelmet láttam, hanem inkább elszántságot és fájdalmat. Aztán felemelte a lábát, hogy megtegye az utolsó lépést.

Zihálva ültem fel és fogtam a fejem. Egész más volt ez az álom – megint Isabella szemszögéből láttam dolgokat, de itt már egészen más volt. Éreztem a nyugtató okozta zsibbadást, aztán az adrenalint, ami szétáradt a testemben. És nem értettem az álmom, pedig eddig mindig sikerült valamit magamra illeszteni – de most semmi egyezőt nem találtam. Olyan volt, mintha a jövőt láttam volna csak sokkal képlékenyebben.
El akartam menni – megkeresve a Cullen családot -, hogy figyelmeztessem őket a veszélyről, veszélyekről. Aztán nem bírtam felállni, valami megakadályozott és gyengéden visszatolt.
Oldalamra fordulva láttam Pajkost, amint egy érett almát próbál megszerezni magának, de az olyan magasan van, hogy ugrálnia kell. Annyira vicces látványt nyújtott, hogy elmosolyodtam. Aztán lehunytam a szemeim és vártam, hogy valami békésebb álom megnyugtasson. De egyáltalán nem nyugtató álom talált meg…

A réten voltam, ami egy kicsit fura volt, hiszen tisztán emlékeztem, hogy elaludtam. Aztán körülnézve már semmi sem volt ugyanolyan. Pajkos eltűnt – pedig lovacskám sose ment el csak úgy – és nem volt sehol egy piknik kellék.
Megint egy olyan álomba kerültem, ahol beszélhettem valakivel. Ezeket az álmokat jobban szerettem, mert így nem éreztem magam kívülállónak – mint amikor Isabellaként szerepeltem egy álomban.
De a kezdeti jókedvem hamar eltűnt, mert egy olyan ember közeledett felém, akit mindennél jobban szerettem volna távol tartani az álmaimtól – főleg ezektől. Ő mosolygott és körülnézett, majd hosszan elidőzött tekintete azon a ponton, amerre a házunk volt.
Nem úgy nézett ki, mintha halálos beteg lenne – ruganyos lépteivel ezt egyenesen megcáfolta. Régen láttam ennyire vidámnak, gondtalannak – de most mégse akarta őt ilyennek látni, egyszerűen fájt az érzés.
-        Apa, te mit keresel itt? – kérdeztem tőle, miközben hangom meg-megremegett.
-        Tudod, kincsem, mindenki egyszer örök álomra tér, és úgy látszik, hogy nálam ez most jött el – mosolyogott kedvesen.
-        Nem, az nem lehet! – vitatkoztam hevesen gesztikulálva. – Te még fiatal vagy és erős. Nem mehetsz el, még nem! – mondtam miközben átöleltem a derekát.
Nem akartam elfogadni, képtelen voltam rá. Az ember, akire felnéztem, aki kiállt mellettem – még anyával szemben is – most el akar hagyni. Elhagyni… örökre. A zokogás, mint a futó zápor tört ki belőlem.
-        Kincsem, mennem kell. De figyelni foglak titeket és vigyázni fogok rátok! – emelte fel a fejem az államnál fogva. – Te vagy a legcsodálatosabb dolog az életemben, édesanyád mellett.
És az utolsó emlékem az édesapámról a mosolya volt – amit annyira szeretettem.

Nem akartam felkelni, egyszerűen fájt kinyitni a szemem – és szembe találni magamat a valósággal. De a sós könnycseppek marták a szemem és kénytelen-kelletlen kinyitottam a szemem és arcom pillanatokon belül könnyáztatta lett.
Azt kívántam bárcsak álmodnék, bárcsak ez lenne az álom. Tekintetem a csuklómra tévedt – és az ott pihenő karkötőre.  A karkötőre, amit nemrég kaptam édesapámtól, aki most már nincs köztünk.
Villámcsapásként ért a felismerés, hogy otthon anya egyedül van, és ha nagyon elkeseredett, akkor bármi megtörténhet. Nem hagyhattam, őt már nem!

Hazaérve rögtön a konyhába mentem – anya legtöbbször ott volt -, de ott nem találtam. A földön viszont egy tál darabkáit láttam – valaki leejtette a tálat.
Felsiettem a lépcsőn és rögtön szüleim hálószobájához mentem. Ami ott fogadott szörnyű volt és, mint egy villódzó felirat azt hirdette: Ideje felnőni! Ha eddig nem is tudatosult bennem, most már biztos volt, hogy vége a gyerekkoromnak – édesanyám akármennyire is elzárkózik tőle.
Az ágyon édesapám feküdt egy mosollyal – azzal a mosollyal – az arcán. Édesanyám pedig ott ült az ágy szélén és fogta apu kezét. Lassú mozdulatokkal telepedtem le apu másik oldalára és fogtam meg a másik kezét – mintha csak aludna.

Édesanyám nem szólt semmit és nem csinált semmit. Apuval közös szobájából is csak nagy nehezen tudtam kivinni. Ideiglenesen a vendégszobába költözött – addig én elintéztem a temetést. Már az egész város tudta, hogy édesapám milyen beteg volt.
Sajnos anya teljesen bezárkózott és hallani sem akart a körülötte történő dolgokról. Megértettem, de azt is tudtam, hogy ez így nem lesz jó – a gyász egy normális dolog ilyen esetekben, de ez már túl sok volt nekem.
Egyedül éreztem magam és rettentő fáradtnak – napok múltak el úgy, hogy alig ettem valamit, mert anyuval beszélgettem, vagyis csak én beszéltem ő pedig hallgatott.
Aztán a temetés után még mindig nem történt változás, pedig én mindent megtettem. Nagy nehezen sikerült belediktálnom néhány falatot minden nap, de nem eleget. Féltem, hogyha így folytatja Ő is beteg lesz –, de nem akartam elveszíteni.
Minden házimunkát elvégeztem, rendesen eljártam az iskolába és még a másokat is fogadtam. És ők jöttek is, de soha nem kértek semmit, csak beszélgetni akartak.
-        Aro, szeretném, ha tudná, hogy nem fogom megszegni az ígéretem. De jelenleg édesanyám egészsége a legfontosabb – mondtam, amikor Aro már egy perce engem nézett.
-        Megértem – kezdte mézesmázosan – de szeretem magam bebiztosítani.
-        Ezt nem értem. – Olyan döbbenettel hallgattam, amit mondott, hogy majdnem lefordultam a székről. – Vagyis, ha jól értettem ezentúl ellenőrzés alatt fogok állni egy évig? Aztán elmennek innen és nem kell rögtön a tizennyolcadik születésnapom után mássá lennem?
-        Nem rögtön, de záros határidőn belül. Persze, ha szeretnél egy kicsit világot látni azt is teljesen megértem – mondta Aro, aztán felállt. – Nekünk is vannak elintéznivalóink. Kérlek, szólj, ha bármiben segítségedre lehetünk.
Bólintottam, aztán kikísértem. Ezután a nap után már csak az ágyam társaságára vágytam. De persze anyu is ezt a napot választotta a megnyílásra, a beszélgetésekre.
Fáradtan ugyan, de végighallgattam és aztán megtárgyaltuk, hogy miket tehetünk. Aztán elaludtam és megint nem álmodtam semmit. Már napok óta nem álmodtam semmit – se rosszat, se jót – és ez idegesített.
Hiányzott édesapám és Isabella – ketten elfeledették velem a valóságban zajló szörnyűségeket. És most itt fekszünk anyával egymás mellett és várjuk, hogy mit hoz a jövő. A jövő számomra el van dőlve, de édesanyám nem ezt érdemelné – ha én más leszek, akkor senkije se lesz.

Pajkost nem hanyagolhattam el, de szegénykémre elég kevés időm jutott. Nem is lett csoda, hogy megbetegedett – valami pszichés dolog lehetett, mert egy kis szeretgetés után máris kezdett jobban lenni.
De aztán már korántsem volt ilyen könnyű kikúrálni a lovacskám. Nem pszichés betegsége lett, hanem a lábát sebezte meg, amikor ki akart ugrani a kerítésen.
Nem tudtam kettészakadni, ezért délelőtt anyuval voltam – beszélgettünk és fényképeket nézegettünk -, délután pedig Pajkost ápoltam. Mindkettő nagyon nehéz volt.
Hetek múlva annyira legyengültem, hogy anyu értem kezdett el aggódni. Ez kizökkentette a mély gyászból végleg és minden figyelmét rám szentelte.
Egyik nap ki akartam menni, de anyu észrevett és rám szólt.
-        Nem mész sehova! Még csak az kéne nekem, hogy beteg legyél. Pajkos már sokkal jobban van – mondta, amikor látta, hogy Pajkost akarom felhozni ellenkezésképpen.
-        De anyuuu… - könyörögtem neki, mert már kezdett egy kicsit idegesíteni. – Csak Pajkoshoz megyek, ígérem félórán belül visszajövök.
-        Nem!
És anyu hajthatatlannak bizonyult. Csak néha mehettem ki, de azt azért láttam, amikor anyu kiment Pajkoshoz és legalább húsz percet kint töltött. Mosolyogtam és anyu is mosolygott – Pajkos még mindig rendelkezett azzal a tulajdonságával, hogy képes volt az embert felvidított, legalábbis egy kicsit.
És láttam néha anya arcán átsuhanni a gondtalanságot, azt, amit eddig nemigen. Azon gondolkoztam, hogy vajon Isabella mit csinálhat most és megsúgta valami, hogy éppen sütit süt.
Előkerestem a rajzaimat és kitettem őket a szobámba. Carlisle még mindig vonzott – a maga zárkózottságával és kedvességével. Aztán ott volt Edward – valahogy értettem Isabellát az álmaimban. És ha az álmaim valóra vállnak, akkor valaki nagyon boldog lesz.
-        És az egész család együtt ünnepelhet – mondtam ki hangosan a gondolataimat, majd kimentem a szobámból.
A szobámat úgy hagytam ott, ahogy volt – rendetlenségben. És az sem zavart, hogy anyu megpróbált visszazavarni a házba. Nem hagytam magam, végre visszatért az életbe és ezt ki akartam használni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése