2012. május 4., péntek

A túlélő - 4. fejezet


4. Pszichológus

HETEKIG NEM VOLT SEMMI ÁLMOM – SZÓ SZERINT, csak ürességet láttam. Féltem bárkinek is mesélni – kivétel apa –, mert azt hitem, hogy bolondnak tartanak majd.
Sokszor kalandoztak el a gondolataim – amiknek a tanárok nem nagyon örültek. Néha lerajzoltam az arcokat, akiket láttam magam előtt. Mindig ügyeltem a pontosságra – alanyaim, pedig mozdulatlanul tűrték, hogy lerajzoljam őket.
Akkor kezdett el megrémiszteni, amikor a rajzokra ráírtam, hogy kit ábrázol a kép. Az összes rajzomat egy mappába tároltam és soha, senkinek nem mutattam meg.
A nap nagy részében azt gyakoroltam, hogy ne gondoljak semmire – tudat alatt persze mindig gondoltam valamire, s így csak saját magamnak nehezítettem meg. Végül nagy erőfeszítések árán sikerült nem gondolnom semmire.
Így viszont túl éber lettem, s mindenre kínosan ügyeltem. Aztán olyanokon kezdtem el tudatosan – mert nem tartottam attól, hogy abból bajom lehet –, hogy minek miért az lett a neve, ami…
Ebédnél – amin egyre többször apa is részt vett, mert az új gyógyszerektől jobban érezte magát – a kést és villát cserélgettem. Ahogy egyik-másik neki ütődött a tányérnak hangos csattanás hallatszódott – ami a teljes csöndben érdekesen hatott.
- Kicsim, nem vagy éhes? – kérdezte anya zavartan, mire értetlenül néztem rá. Ő csak lenézett a tányéromra, ami tele volt szedve – de bele még senki sem kezdett.
- De… de csak… elkalandoztam. Bocsánat! – néztem szüleimre egyenként, majd hozzáláttam az evéshez. Hallottam a susmorgást a fejem fölött, de nem foglalkoztam vele.
Anya rendesen kapott pénzt, pedig ideje nagy részében itthon volt. Ennek nagyon örültem – mármint, hogy itthon volt –, de volt egy olyan érzésem, hogy nem is anya kapja a pénzt. Hanem… Én!
Anya is sokkal boldogabb volt, miután a feketeköpenyesek eltűntek. És apa is megkönnyebbült, mintha a mások eltűnésével minden baj megszűnt volna.
- És, mit terveztél mára? – kérdezte anya könnyed, csevegő stílusban. Megpróbálta eltitkolni a hangjából áradó aggodalmat.
- Hát… a szokásosat. Ti terveztetek valamit? – kérdeztem vissza fesztelenül.
- Anyád úgy gondolja, hogy beszélgethetnénk, esetleg sétával egybekötve – mondta apa, szemét forgatva. Anyára nézve – úgy nézett, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatnék – inamba szállt a bátorság, hogy visszautasítsam a meghívást.
- Felőlem… - adtam a lazát, pedig komolyan megrémültem anya nézésétől.
Fel sem tűnt, hogy már dél van. Ennyire elkalandoztam volna? És mit csináltam egész nap? Úristen!
Felszaladtam a szobámba és elképedve láttam, hogy rajzok ezrei – amiknek a mappában volt a helyük – hevertek szanaszét. Ha ezt anya meglátta, akkor egész biztos őrültnek néz… Talán be is dug egy elmegyógyintézetbe.
Összeszedtem a lapokat és betettem őket a mappába. Mintha nem is itthon lettem volna, hanem valahol máshol… És az egészben a legszörnyűbb, hogy nem emlékszem semmire.
Talán csak… csak a pénzről akar anyu beszélni. Nem, biztos! A képekért csak nem… Esetleg apa mondhatott valamit anyunak…
Elővettem a kedvenc toppom, majd magamra vettem a kardigánt is. Az utolsó pillanatban jutott eszembe, hogy fésülködni is kéne. De ha mégis valami olyat találna mondani, amit nem kéne, akkor az én kezembe is van egy aduász.
- Mostmár biztos… Szerinted a véletlen műve, hogy idejönnek megölni és aztán mégsem? Még pénzt is adnak… Nem látsz a szemedtől? – hallottam meg lentről apa hangját. Megálltam a lépcső tetejénél és végighallgattam a beszélgetést – tudom, hogy illetlenség volt, de ez abban a percben nem érdekelt.
- Ugyan… Azt se tudod mit beszélsz! – vagdalkozott anya. – Elmondtad neki, hogy hallucinálni szoktál?
- Miért tereled a szót? Kérlek, vedd észre, hogy azért jöttek, hogy elvigyék! Meg…akarták…ölni! Ha nem mondod el, amit tudsz, akkor…
- Akkor mi lesz? Könyörgöm! Rákos vagy, ráadásul az utolsó stádiumban, jobb lenne, ha hagynád, hogy én magam járjak el az ügyben!
- Igen, szívem! A lényegre tapintottál! Rákos vagy, az utolsó stádiumban, éppen ezért kéne hagynod, hogy segítsek! – Szinte láttam magam előtt, ahogy apa megrázza anyát a karjánál fogva.
Ezt az időpontot választottam arra, hogy lemenjek. Mert tudtam, hogy anya csak nagy kínok után mondaná el és akkor még a következményekre nem is gondoltunk.
- Indulhatunk? – toppantam be a nappaliba, de úgy tettem, mintha a karkötőmmel babrálnék.
Szüleim egy szó nélkül elindultak, majd sietve utolértem őket – persze nem kellett sokat gyalogolnom. Anya éppen megtorpant, s én majdnem belefutottam – mintha, apával versenyeztek volna.
- M’ a…? – tettem kezem anya vállára, mire összerezzent. Egyenesen előre nézett, én pedig követtem a nézését – egészen a férfiig, akit már láttam.
A férfi most Aro-val diskurált. Szinte láttam, hogy könyörög neki – de sajnos nem volt olyan jó a szemem, hogy le tudjam olvasni a szájáról, hogy mit akar, vagy nem akar.
Aro szeme rám villant, majd ördögien elmosolyodott - a hideg is kirázott… Valamit tervezett - egyáltalán nem tetszett már az ötlet sem, hogy valami rosszat tervez.
- Anyu… - suttogtam olyan halkan, ahogy csak ment.
- Thomas, vidd vissza Anne-t! – parancsolt apára, aki nem mert ellenkezni.
Apa elkezdett maga után húzni, én pedig engedelmesen követtem. A saját anyám… Mit csinál vele…
Hátranéztem és láttam, ahogy Aro megnyalja a szája szélét, s közben egyre közelebb megy anyámhoz. Csak akkor tértem észhez, amikor anya elhalón suttogott…
- Ne! – kiáltottam fel, s egy könnyed mozdulattal kiszabadultam apa fogásából. Úgy futottam, mintha az életem múlt volna rajta. Már csak egy kicsi választotta el Aro ajkát anyám nyakától… - Kérem! Én… én megteszek bármit, csak ne bántsa! – álltam meg előtte és elszántan néztem Rá.
Csalódottan húzódott vissza, majd egy ördögi mosollyal – mint amilyet már láttam – megfogta a kezem. A szeme elkerekedett…
- Oh, drága Anne! Nem bántom a szüleid, de úgy látszik, hogy csatlakoznod kell hozzánk.
- Egy feltételem van! Amint betöltöttem a tizennyolcat csatlakozok, addig nem!
- Ez teljesen korrekt ajánlat! Legyen… Akkor kilenc év múlva találkozunk – simított végig az arcomon, amitől a hideg is kirázott.
Annyi kérdés jutott eszembe, amit anyának akartam feltenni… Mit nem mond el? Miért akarja Aro, hogy csatlakozzak hozzájuk? És akkor én is más leszek? Ki volt az a férfi, akivel Aro és nemrég ő is beszélt?
Egy kérdést sem tettem fel, mert egyszerűen nem tudtam megszólalni. Az anyám engedné, hogy elvigyenek? Ilyen egyszerűen lemondana rólam?
Anya a karomnál fogva megragadott, majd – a rázás helyett – elkezdett húzni. Talán megint büntetésben leszek, és nem enged majd el sehova… Nem érdekelt!
Amint hazaértünk felküldött a szobámba – csendes léptekkel mentem fel az emeletre. Nem jutottam el a szobámig, amikor meghallottam anya kétségbeesett hangját – megálltam a lépcső tetején és leültem a fal mögé, hogy ne lássanak.
- Ha nem engeded el és nem jön oda…
- Akkor már nem élnél! – mondta apa.
- Inkább a halál, mintsem, hogy a lányunk is olyan legyen… Thomas, mondd, hogy van remény!
- Neked kell megvédened, mikor én már nem leszek, és amikor tizennyolc lesz, én… Okos nő vagy, és én bízom benned!
- Szerinted nagyon magába fordult? – kérdezte anya, s tudtam rám érti.
A választ már nem vártam meg, mert bementem – most már ténylegesen – a szobámba. Előkerestem a rajzokat és nézegettem őket.
A legfelső képen egy fiú mosolygott rám vissza – nem színeztem ki semelyik képet, a felirat szerint Edwardnak hívják.
Aztán egy lány következett – rövid haja volt. Szeme mosolygott, s ránézésből meg tudtam róla állapítani, hogy szokott pörögni – lehetnénk barátok, szerintem.
Nem néztem tovább a képeket, mert valaki be akart jönni a szobámba. Mondhattam volna, hogy: Senki nem jöhet be a szobámba!, de akkor is bejött volna, aki be akar.
- Bejöhetek? – kérdezte apa a küszöb előtt állva, miután kinyitottam az ajtót.
- Azt hiszem, azért nyitja valaki ki az ajtaját, hogy beengedje azt, aki be akar jönni – mondtam, majd félreálltam az útból, hogy apa be tudjon jönni.
Zavartan nézett körül, majd az ajtóra nézett – amit én abban a pillanatban becsuktam. Nem tudtam, hogy mit kéne mondanom, vagy apa mit fog mondani.
- Leülhetek? – Mutatott az ágyamra, mire bólintottam, s ő leült. Megveregette maga mellett a helyet én pedig engedelmesen leültem.
Általában akkor ültettek le – ő is, és anyu is – amikor valami fontosról akartak velem beszélni. Leültettek, aztán vártak, mintha ki tudnám találni a gondolataikat. Aztán bosszúsan felsóhajtanak, és azt mondják:
- Ezt nem tudom, hogyan…
Amikor harmadszorra is így történt a komoly beszélgetés – mert voltak komoly beszélgetéseink – már nem bírtam ki, hogy ne nevessek. Az egész helyzet olyan komikus volt.
- Ne nevess ki! Ez nagyon komoly…
- Én a helyzeten nevetek, nem rajtad. Már számtalanszor ültünk le így és sose tudjátok, hogy hogyan kezdjetek hozzá. Tudom, hogy még csak kilencéves vagyok, de a koromhoz képest elég érett. A suliban is…
- Anyád szerint jót tenne egy beszélgetés neked egy… pszichológussal – tört ki apából a mondanivalója. Általában így szokott történni – meggyőzőm őket, hogy idősebb vagyok a koromnál.
Amit viszont apa mondott, az kiverte a biztosítékot – jóllehet, hogy nem rá haragudtam, de mégis rajta csattant az ostor. 
- Pszichológus? Semmi bajom! És egy cseppet sem fordultam magamba! – ordítottam magamból kikelve, s rájöttem, hogy most hazudtoltam meg magam. – Beszéltél az álmaimról, igaz? – kérdeztem egy kicsit visszafogottabban.
- Sajnálom! De tudnod kell, hogy az álmaid által különleges vagy. És Aro emiatt szeretné, ha csatlakoznál hozzájuk.
Az álmaim miatt? Ugyan mit érnek el vele, ha én álmodok? Istenem, milyen világban élünk!
Meg sem lepődtem, amikor elaludtam és aznap álmodtam. Hetek óta erre vártam, hogy lássak valakit, vagy valamit, aztán elgondolkozzak, hogy ki és miért volt az álmomban.

A nappaliban álltam – előttem a kanapén egy nő ült – és körülnéztem. Más bútorok voltak, de nagyon hasonlóak, mint most. Előre sétáltam, hogy köszönjek a nőnek, s elmondjam, hogy nem betörő vagyok.
- Elnézést!
- Miért kérsz elnézést?Hiszen rokonok vagyunk, és itt lakunk.
- Rokonok? Szabad megtudnom, hogy kicsoda?
- Természetesen, de előbb foglalj helyet! – mutatott a vele szemben lévő fotelra, ahova én leültem. – Örülök, hogy megismerhetlek! Kate vagyok, a nagymamád, apai ágon. Már vártam, hogy megismerhesselek.
- Oh, akkor… Én most ezt nem értem! Hisz’ te meghaltál! – mondtam ki, kertelés nélkül.
- Én sem értettem az elején – nevetett fel önfeledten. Ha jobban végignéztem rajta, akkor csöppet sem nézett ki nagymamának. Inkább anyukának. – Van az a sorozat... Mi is a neve? – nézett rám, majd a homlokára csapott. – Szellemekkel suttogó. Ott is volt a nagymama, aki látta a szellemeket, majd az unokája is látta. Hát, tulajdonképpen ez is hasonló képesség.
- Képesség? De a Szellemekkel suttogó csak egy sorozat volt. Igazából nem lája senki sem a szellemeket, csak a kisgyerekek.
- Rendben, elfogadom ezt a verziót is, de akkor mivel magyarázod meg, hogy mi ketten most beszélgetünk?
- Ez csak egy álom. És egy álomban minden megtörténhet – álltam fel, s kezdtem el idegesen járkálni. Teljesen más megközelítésből kellett mindent újból gondolnom. – Például, ha most azt akarnám, hogy legyek tizennyolc, akkor annyi lennék.
- Igazán vicces lesz, ha tényleg az lesz a barátod, akire sokan gondolnak – mondta nevetve nagymamám, de én nem is figyeltem rá. – Tudod, az álmoknak vannak jelentései, de vannak álmok, amik maguk a jelentés. Gondolom nem rólam akartál álmodni, ha már a te felvetésednél tartunk.
- Igazából, csak álmodni akartam. Mondjuk egy egész napot, hogy anyám hülye ötleteit ne kelljen végighallgatnom. És ne kelljen bájcsevegnem egy pszichológussal.
- Anyukád egy kissé kimerítő. De mégiscsak anya! Túl fogod élni azt a beszélgetést, csak ne nagyon beszélj az álmaidról.
- De ugye nem kell megmentemen a világmindenséget? – Nagymamám hatalmasat nevetett. Ennyire hülyeséget kérdeztem volna?
- Nem kell, legalábbis a világmindenséget. És nem vagy egyedül…
Nem tudtam eldönteni, hogy ezt hogy érti. Nem vagyok egyedül különleges vagy tiszta idióta. Nagymamám homlokon csókolt, majd felébresztett.

Kellemesen ébredtem – nem foglalkoztam azzal, hogy anyám bizonyára már fel is hívta az pszichológust. Teljesen jól éreztem magam – gyorsan felöltöztem és leszaladtam a lépcsőn.
Anya a konyhában várt, s közben elkészítette a reggelim – adtam neki egy puszit, majd - kezemben a szendviccsel – kimentem, hogy megnézzem Pajkost. Szegény lovacskámat nagyon elhanyagoltam az utóbbi néhány napban.
Magányosan álldogált a helyén – várta, hogy valaki kivigye. Amint meglátott fellelkesedett. Szemét le sem vette a szendvicsemről – elfeleztem, s egyik felét odaadtam neki.
Szerettem volna, ha minden rendben lett volna. Ha egy normális család lettünk volna – nincsenek álmok, mások és főképp betegség. Reggelente kikeltem volna az ágyból és kijöttem volna az istállóhoz.
Nyaranként egy szál bikiniben lecsutakoltam volna Pajkost és apáékkal együtt elmentünk volna sétálni. Délutánonként társasoztunk volna… És néha még el is utaztunk volna. Csak sajnos túl sok a volna.
Kiengedtem Pajkost a karámból és engedtem, hogy szaladgáljon. Ilyenkor mindig az jutott eszembe, hogy milyen pici volt, amikor megkaptam. Néha meg-megbotlott, de mindig boldogan nyerített.
Most csak körbe-körbeügetett és néha rám pillantott. Talán féltett, vagy érezte, hogy jön hozzám valaki… Nem érdekelt különösebben semmi, s tudtam, hogy a pszichológussal nem fogok másként viselkedni.
Zsigerből utáltam, ha valaki megpróbált nekem parancsolgatni, vagy az életemről kezdett el magyarázni – hogyan lehetne jobb, miként viselkedhetnék koromhoz méltón, próbáljak meg kedvesebb lenni…
Olyan voltam amilyen és ezen, senki se tudott változtatni. Fiatal voltam, de érettebb a koromnál és ezt senki se akarta elfogadni. Mindenki a tökéletes gyerekeket akart, s ha valakit otthon hagynak kicsapongni akkor azt az iskolában nevelik meg. Teljes diktatúrában éltünk a suliban, a maga módján – attól függ, hogy kinek a nézőpontjából nézzük.
Lovacskám simogatásában egy beszélgetés zavart meg. Egyik részvevőjének hangját már hallottam, a másiké azonban ismeretlen volt. Háttal álltam nekik, s végighallgattam, hogy miről beszélnek. A férfi kedvesnek tűnt – a hangjából ítélve.
- Azt hiszem mennem kell – súgtam Pajkos fülébe. – De azért készülj, hogy esetleg kimenekülök, akkor elvágtázzunk.
Lovacskám beleegyezően nyerített egyet, majd elindult az oldalamon az istálló felé. Olyan kedves mosolyt erőltettem az arcomra, amilyen csak tellett tőlem, majd anya felé fordultam.
A mosoly azonnal leolvadt az arcomról, amikor megláttam azt a férfit, aki Aro-val beszélt, s előtte anyámmal. Nem akartam, hogy bármi dolgom legyen azzal a férfival.
- Jó napot! – köszöntem semleges hangnemben.
- Szia! Alexander Gont vagyok, pszichológus. Szerintem jót tudunk majd beszélgetni, van egy veled egyidős fiam. – Jött a nyálas dumájával, ahogy azt előre sejtettem. Ő is csak egy kilencévesnek néz.
- Valóban? És vele is úgy beszél, mint egy óvodással? – anya halkan felszisszent, hogy viselkedjek.
- Nem, a fiam is olyan, mint te. Ezért is gondoltam, hogy jót tudunk majd beszélgetni. Esetleg van valamilyen hely, ahol…
- Menjünk fel a szobámba, úgyis kíváncsi lesz majd a…
- Rajzaidra. Anyukád mesélte, hogy szépen rajzolsz.
Megrántottam a vállam, majd elindultam fel. Nem foglalkoztam anyám idegeskedésével, csak minél előbb túl akartam esni az egészen. És nem volt mondanivalóm.
A szobámba rendet raktam – már tegnap, amikor apa elmondta, hogy pszichológus jön hozzám… Mr. Gont elképedve nézett körül, majd leült a székre – ami az ablak mellett foglalat helyet.
- Szép szobád van! Látom szeretsz olvasni – nézett a könyvespolcom irányába. Egy ideig csak álltam az ajtóban, majd leültem az ágyamra – magam alá húztam a lábam.
A beszélgetés elég döcögősen indult, de aztán elkezdett mesélni a fiáról. Azt mondta, hogy ő is különleges és érettebb a koránál. Sajnos nem Ohio-ban lakik, így csökkent az esélye, hogy találkozzak vele – apja is csak azért jött Ohio-ba, hogy megnézze az anyját.
Megnézte a képeimet és ő is elcsodálkozott. A beszélgetés végére nem is úgy beszélgettünk, mint egy pszichológus-páciens, hanem mint az egyik barátom apja, aki a fiáról kérdez néhány dolgot.
- Ugye tudod, hogyha bármi kérdésed van, hozzám bátran fordulhatsz?
- Persze. Remélem, hogy boldogok lesznek és a fia majd tényleg orvos lesz. Ha ő is azt szeretné, és még maga is. Sok sikert a fiának! Remélem átadja.
Miután kiment a szobámból ledőltem az ágyra. Már tudom, hogy miért hívnak pszichológust, legalábbis ha valaki nem tud aludni. Viszont a fiára komolyan kíváncsi lettem.
Sokáig feküdtem az ágyon, majd miután teljesen kipihentem magam – vagyis a testem – lementem a nappaliba, ahol apa és anya egymást átkarolva ültek a kanapén. Ahogy elnéztem őket eszembe jutott, hogy talán, egyszer, majd én is a kanapén fogok ülni egy férfival.
Abban egész biztos voltam, hogyha feladnék jelenleg egy társkereső hirdetést, akkor mindenképpen beleírnám, hogy: Csak örökéletűek jelentkezését várom!
Az internetről eszembe jutott, hogy megnézem a chatszobákat, hogy Isabella Black létezik-e, és ha igen, akkor hol.
Nem zavartam meg anyáék boldog pillanatait, csak csöndesen felmentem apa – volt – dolgozószobájába és bekapcsoltam a gépet. Kis keresgélés után ráakadtam egy velem egykorú lányra, akit Isabella Balck-nek hívtak. A dolog furcsasága az volt, hogy egy napon születtünk, ugyanabban az évben… 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése