Hymon III: 4. fejezet

/öt hónap múlva/

(Cherry szemszög)

Reggel kimentem a fürdőbe és megszemléltem a sebhelyeimet. A testemen a vágások már nem látszottak annyira, viszont az arcomat ,,díszítő” vágás, még csak egy picit kezdett el javulni. A körvonalánál végighúztam az ujjam. Legalább fájni már nem fáj annyira.
Felvettem a fekete ruhám, és hozzá egy bolerót. Szerencsére volt kapucnija. A hajamat előretettem és felvettem a kapucnit. Így nem látszott a jobb oldali sebhelyem. Sok minden megváltozott körülöttem. A külsőmet is megváltoztattam. Hajamat befestettem barnára. A ruháim között szinte csak a fekete szerepelt. Aztán még jött egy új képességem. Persze ez nem annyira „hú de nagy” képesség, de annál hasznosabb. Védelmező burkot tudok vonni bárki köré, persze pechemre magam körül nem tudom ezt megcsinálni.
Most elmegyek vásárolni. Nem nagy szám az itteni pláza, de ez most nem baj. Éppen, hogy csak pár holmit kell vennem és nem is magamnak, hanem a bennem rugdalózó kislányomnak. Kiderült, hogy kislányom lesz. És akkor lesz három lányom és egy fiam. Szegény Maxim el lesz nyomva.
Magam mellé kaptam személyi testőreimet, Felixet és Alecet. Alec nem szeretett szerelemmel, de felnézett rám.

Ha most itt lenne Alice…
Kimentem a mosdóba. Megmostam az arcom. Igyekeztem úgy, hogy a sebhelyemet ne érje víz, mert az nagyon fáj. Egy csepp mégis hozzáért, amiért visítani tudtam volna. Ehelyett már csak azt éreztem, hogy valami végigfolyik a lábamon…

Alec a karjában vitt be a kórházba. Az egész nem tartott addig, mint az előző szülésnél.
Hamar a kezembe adták az én gyönyörű kislányomat.
Rosemary Lia Haley. Nem adhatom neki a Cullen nevet, hisz, ha majd Forksba megy, nem tudja majd eltitkolni, hogy tőlem van, hogy az anyja én vagyok…
A Haleyből senki sem fog rájönni, hogy én vagyok az anyja, se arra, hogy ő igazából egy Cullen.
Majd, ha elég idős lesz, akkor elmegy Forksba. Ott fogja elvégezni a középiskolát. Aztán, miután elintéztem Gerarddal a nézeteltérésünket, én is utána megyek.
Karjaimban fogtam a kis csöppséget, aki eddig bennem volt. Alec-et teljesen elvarázsolta.

(Esme szemszög)

Carlisle nem ment be dolgozni.
- Szívem, mondtam, hogy menj be – búgtam a fülébe.
- Veled szeretnék lenni, vagy te nem?
- De, én is szeretnék veled lenni, de lehet, hogy szükségük van rád.
- Legyen. Nekem most a feleségemre van szükségem.
Az ágyban feküdtem és simogattam a hasam.
Megmondtam mindenkinek, hogy hagyjanak békén. Tudtam, hogy Alice egy kicsit durcizni fog, de szükségem van a magányra.
Kopogtak az ajtón. Kinyílt, s belépett rajta Emese.
- Szia nagyi! Azt mondták a többiek, hogy ne zavarjon senki. Én nem akarlak zavarni, csak jöttem köszönni, de már megyek is – hadarta el és már fordult is vissza.
- Emese, gyere ide – ültem fel az ágyban.
Emese felmászott az ágyra. Lefeküdt mellém. Tudom, hogy hiányoztam neki. Megpusziltam a homlokát. Carlisle átölelt engem és a vállam fölött nézte Emesét.
Aztán a napok múltak…

Egyik reggel arra ébredtem, hogy valaki kelteget. Egyszer már megbeszéltük, hogy ok nélkül nem ébreszt fel senki. Aztán megéreztem, hogy nedves az ágynemű. Nagyon megijedtem, és eszembe jutottak az emberi emlékeim.
- Carlisle…
- Nem hagyom, hogy bármi baja essen. Ígérem.
Felkapott a karjába és már szaladt is.

Az emlékképek csak úgy össze-vissza cikáztak. Nem akartam elveszíteni a gyermekem. A doktornő viszont mosolyogva lépett be a kórterembe.
- Hogy érzi magát?- kérdezte.
- Jól.
- A férjének már elmondtam a remek hírt.
- Remek hírt?
- Igen. Maga ikreket vár.
Ikrek? Istenem ez annyira csodálatos.

Pár óra múlva már a két csöppséget tartottam a kezemben. Két kisfiú. A neveket már átbeszéltük…
Ryan Cullen és Ian Cullen.
Carlisle nem ragaszkodott a nevéhez. Az ő ötlete volt a Ryan.
A kisbabáim itt fekszenek a karomban…
Csodálatos érzés.

(Emmett szemszög)

A napok csak szaladtak és szaladtak.
Aztán egyik nap meghallottam a hírt. Megszülettek a testvéreim. Ikrek lettek. Mindketten fiúk…
Emese nagyon örült, bár ő már tudta. Már alig várta, hogy meglátogassuk Esme-t.
Olyan jó lenne, ha itt lenne Cherry…
Örökre a szerelmem marad.

Az az éjszaka, öt hónapja. Az a valaki, az a sebzett lány annyira szép volt. Bár sötét volt és alig láttam a lányból bármit, valószínűleg feketében volt, nagyon szép volt.
Az a lány viszont nem lehetett Cherry. Cherry nem olyan vad, mint a sebzett lány.
Vajon most mi lehet Cherryvel, vagy a sebzett lánnyal?
Emmett McCarty Cullen, nem szabad beleszeretned a sebzett lányba! Te Cherryt szereted.
Tudtam, hogy mit élt át Cherry, mikor én hagytam el, de ő még nem jött vissza, mikor én már rég visszajöttem.
A gyűrűt néztem az ujjamon. Akkor örök hűséget fogadtunk, és én nem fogom megszegni, csak remélni tudom, hogy Cherry is így van ezzel.
A mosolya… Emlékszem az első találkozásunkra, a félénk lányra, akivel senki sem beszél, de Alice odament hozzá. Alice odament és elkezdtek barátkozni. Barátnők lettek, én meg a barátja lettem. Aztán elkövettem egy hatalmas hibát. Elhagytam… De visszajöttem érte. Összeházasodtunk, és gyerekeink születtek. Aztán Rosalie visszatért és Cherry elhagyott…
A gyerekek miatt kell erősnek lennem. A gyerekek. Ahogy nőnek egyre nő az erejük. Most tudtuk meg, hogy együtt képesek gyógyítani.
Alice egy csomó képet készített, minden pillanatról. Azt mondta, hogy majd egyszer boldogan fogjuk visszanézni őket.
Egy elég vastag fényképalbumot vett és abba rakosgatta bele a képeket, különféle szövegekkel.