herry szemszög)
Leültem választ nem várva. Óvatosan jobbra fordultam. Emmett maga elé bámult.
Kezemmel lassan az övéhez közelítettem. Végre elértem, először el akarta húzni, de végül nem mozdította a kezét. Nem szólt semmit.
Belenéztem gyönyörű szemébe, miután felém fordult.
- Miért hordja a kapucnit?
- És a hajamat miért teszem előre?
- Igen.
- Tudja volt régebben egy balesetem… - magázódtam.
Nem szólt semmit. Elfordította a fejét, de a kezét nem vette el.
- Tudja az én igaz szerelmem itt hagyott. Félreértette azt a csókot… egy hülye búcsúcsók miatt…
- Sajnálom… - tényleg csak egy félreértés volt… Visszafordultam, vissza akartam jönni…
- És Rosemary apja?
- Ő? Nem tudom. – hajtottam le a fejem.
- Hogy hívják Önt?
- Carmen. Carmen Haley.
- Ian a testvérem hallotta, amikor Alec azt mondja Winkins…
Alec elmondta, igaz, hogy a halálán volt, de…
- Ki ölte meg Alecet?- ijedten néztem Emmettre.
- Ian. Egy vámpír veszélyes…
- És most egy légtérben van Rosemaryvel?- a szemeim kitágultak.
Olyan gyorsan álltunk fel, mint még soha. Nekem a hasam kicsit megfájdult, de Rosemaryre csak én tudok hatni…
Emmett a karjába kapott, hogy gyorsabban oda érjünk.
Üveg csörömpölés hangját hallottuk. Beszaladtam a házba. Rosemary minden végtagja vérzett. Az üvegcserepek között Ian feküdt. A fejét fogta, de pillanatok alatt felállt és megtámadta Rosemaryt.
- Állj!- Emmett felemelte a hangját.
Emese és Emily a két verekedő közé állt.
- Apu mit szólnál, ha nem Rosie anyját stírölnéd, hanem segítenél? – kérdezte Emese
Az apjára ütött az biztos…
Olyat tettem, amit eddig soha nem tettem a lányommal. A telekinézissel Rosemaryt arrébb repítettem, aztán Iant a másik falhoz vágtam.
- Megölte a barátom!- ordította Rosemary.
- Azzal nem oldasz meg semmit, ha megölöd.
- De igen. – sziszegte Rosemary, majd zokogva a földre rogyott.
Odamentem hozzá és átöleltem. Csitítgattam.
- Nem lesz semmi baj.
- De… - mondta halkan.
(Rosemary szemszög)
Ian megölte a barátom. Én így nem tudok élni. Nem megy. És még meggyászolni sem tudom rendesen. A szerelmem elégett, nincs többé. A szívemben tátongó lyukat semmi sem tudja összeforrasztani, ahhoz túlságosan fáj az elvesztése…
Anyu bármennyire is szeretné, sosem fogja megérteni, hogy én most mit érzek.
- Kislányom, te nem tudod, hogy mennyi mindenen mentem keresztül.
Ránézésre anyu csak 18 évesnek nézett ki, gyakorlatilag viszont 38 éves. Engem 21 évesen szült. Bizonyára sok mindenen ment keresztül, de hasonlón biztos nem…
Az arcát még sosem láttam szemtől-szembe, pedig biztos gyönyörű.
- Még a saját gyerekednek sem mutatod meg az arcod?- kérdezte Edward.
- Majd…, ha eljön az ideje. – mondta anyu.
Ezt már annyiszor hallottam. Felálltam. Nem tudtam, hogy mit akarok az élettől. Már nem vérzett se a karom, se a lábam.
Ahogy elnéztem Emesét és Emilyt komolyan elgondolkoztam, hogy bele illek-e ebbe a családba.
- Haza megyek. – mondtam és elindultam, ki a házból.
Az eső nagy cseppekben hullott a földre.
Lassan sétáltam haza.
A látvány letaglózott. A házunkat éppen a tűzoltók próbálták megmenteni. A lángnyelvek magasba csaptak fel. Minden dolog, emlék a házban volt. A házban, ami most lángokban állt.
Odamentem, a tűzoltók nem engedtek a ház közelébe. A szemem láttára égett el az összes emlékem.
Betettem a kezem a zsebembe. A jobb oldali zsebemben találtam valamit. Kihúztam a kezem, amiben a valami volt.
Egy fénykép volt az. Alec és én voltunk rajta. Átölelt és együtt mosolyogtunk bele a kamerába.
Megfordítottam a képet és egy levelet találtam.
,, Kedves Rosemary!
Te most elmész, de majd még találkozunk. Sosem fogod megérteni, hogy miért pont most írom neked ezt a levelet. Talán egy megérzés, de…
Azt akarom, hogy boldog légy! Találd meg a lelki társad, ha én már nem leszek.
Szeretlek: Alec”
Ő megérezte… Azt akarja, hogy boldog legyek, de nélküle ez képtelenség.
Valaki megállt mellettem.
- Ryan?- néztem a szemébe.
- Ne haragudj a testvéremre… Tudod van ez a Tanács. A három ,,fővezér” : egy alakváltó, egy vámpír és egy hymon. Ám a hymon elment… Most Emmett a hymon helyett a ,,vezér”. Ian, pedig megérzi, ha egy vámpír átlépi Forks határát. És mivel egy Volturi volt…
Nem szóltam semmit. Most már kezdtem átérezni azt, hogy Ian talán akarata ellenére cselekedett.
- Apuék már megbüntették. Tudod apu nem szereti az erőszakot…
Hirtelen megcsókoltam Ryant.
Talán azért, mert annyi szörnyűség történt velem egyszerre. Talán másért.
Ryan a szemembe nézett.
- Én… - hajtottam le a fejem.
- Semmi baj. Most minden olyan zavaros neked. – Ryan még csak el sem köszönt…
(Cherry szemszög)
Nem mentem Rosemary után, hisz tudtam, hogy most magányra vágyik.
- Tudja én nem értem magát. – mondta Emmett.
- Nem értem. – engem zavart, hogy nem tegeződünk.
- Miért nem megy a lánya után?
- Mert tudom, hogy msot magányra vágyik.
- Oh… - ezt meglehetősen gúnyosan mondta.
- Anya vagyok 17 éve, ha nem több. – én is kezdtem gúnyosra váltani.
Nyílt az ajtó és bejött rajta Basti. Nagyon rég láttam, de nem tudtam, hogy mit keres itt. Emese jött le egy gyönyörű ruhában. Basti kézen fogta Emesét és úgy mentek el valahova.
- Mióta vannak együtt?- bukott ki belőlem a kérdés.
- Mi köze van magának ahhoz?
- Semmi… Lekötelezne, ha tegeződnénk.
- Rendben, végülis idősebb vagy.
- Én?! Csak 38 éves vagyok.
- Igazad van. Idősebb vagyok.
Kinyílt az ajtó. Először Ryan, majd Rosemary lépett be a nappaliba.
- Hát te? Magányos volt… Oh, az kellemetlen. És minden? – telepátia képességem segítségemre volt.
- Igen, egyedül ez a kép maradt meg nekem emlékül.
- Szuper. Én meg mindent gyorsan betettem a házba. – húztam el a szám.
- Akkor a szuper ciki babafotók is megsemmisültek?- kérdezte mosolyogva.
- Igen. De te miért mosolyogsz? Rosemary!- láttam, ahogy a lányom megcsókolja Ryant.
- Láttam! Láttam!- pattogott Alice. – Elmegyünk vásárolni, úgyis nemsokára tavaszi bál lesz.
- Oké!- Rosemary szeretett vásárolni, nagyon.
- De nem csak ezt láttam. Mikor?- nézett rám Alice.
- Most?- Alice bólintott.
(Esme szemszög)
Ryan rögtön megtalált minket Carlisle dolgozószobájában. Boldog volt, de mégis szomorú.
- Mi a baj?- bújtam ki Carlisle öleléséből.
- Soha nem akarok szerelmes lenni. – ült le egy székre. – Kár, hogy ezzel elkéstem.
Carlisle elmosolyodott. Megöleltem a fiam.
- A szerelem jó dolog. – mondtam.
- Aha. – fintorodott el.
A mi időnkben a szerelem volt a legfontosabb és legszebb érzés.
- Na erről én se maradok le, kell majd egy lelki támasz. – állt fel.
- Hova mész?- kíváncsiskodtam.
- Rosemary anyukája felfedi magát.
Rögtön felállt Carlisle is. Együtt mentünk le.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése